2012. december 30., vasárnap

?.fejezet - Beteljesül minden

A fiú és a lány több, mint két éve éltek már együtt boldogan, másfél éve egy édes kislány is gazdagította a mindennapjaikat és tulajdonképpen azt mondhatjuk, nagyon boldogok voltak.

A lánynak azonban folyton motoszkált a fejében egy apró kis gondolat, pontosabban egy apró kis életke gondolata, mert egyet biztosan tudott, nem elég egy kisbaba. Annak az egy kisbabának akkor ad meg mindent, ha világra hoz neki egy testvérkét, ezt biztosan tudta.
De nem lenne teljen őszinte a beszámolóm, ha azt állítanám, teljesen biztos volt abban, mikor jön el az ideje.

AnnaLilla születésekor édesanyja a létező legjobb tanáccsal szolgált ennek a néha bizonytalan lánynak, azt mondta, "Bármi is történjen, bízz a lányodban!". Ez a tanács rengeteg esetben bizonyult a későbbiekben életmentőnek.
A tíz nap alatt, amíg a kórházban voltak, egy-egy nagyobb esés után és mindig, amikor valami ijesztő történt, egyre tudott gondolni, az édesanya szavaira. 

Ezek a szavak jártak a fejében akkor is, amikor döntött, hogy mostmár nem akar ő dönteni. Rábízza arra a kis életre, hogy mikor jön, és a kis élet az első alkalmat megragadva azonnal jött is. 

Hihetetlen szerencsésnek érezték magukat, hogy ugyanúgy, ahogyan az első babánál, első próbálkozásra megfogant a kistestvér, aki mára már lassan 8 hetesen betölti a második hónapot.

Így folytatnám a regényt, ha lenne regény, de egyelőre még nincsen, csak a beszámoló létezik, a tények léteznek és a tények makacs dolgok.
A pocakomban egy kisbaba, érzéseim szerint fiú.
Ha visszatekintek, november 11-én írtam, hogy jó lenne, ha...
Ezúttal mindenre figyeltem, és pontosan tudom, hogy ez a kis babszem, a második, avagy babszem junior, november ötödikén fogant meg.

A sztárfotó hat hetes, hat milliméteres, csoda kis lényt mutatott nekem, szabályos szívhanggal. Az év legmeghatóbb pillanata volt.
Mindig is kiváltságosnak éreztem magam, már sokszor írtam arról, hogy sokszor csak kívánnom kell és mindent megkaphatok. Most sem érzem ezt másképp.
Akivel beszéltem, mind nevetett rajtam, pedig ez tényleg így van.
Amit kiejtek a számon, szembejön, ha nem is azonnal, de előbb-utóbb mindenképpen.

Most így a nyolcadik hét végén, túl viszonylag kemény négy héten, erőtlen vagyok még, de már jobban érzem magam, nem kínoz az émelygés, csak minden erőm elhagyott. Néhány hétbe még beletelik majd, hogy az visszatérjen, talán egy hónapba is, és aztán kezdődik minden elölről, laborok, vizsgálatok, megbeszélések, és minden, ami ezzel jár, azért, hogy nyár végén már négyen legyünk.

Egyelőre nem tudom elképzelni sem, milyen lesz...
Néha azért elkap a pánik.
Hazudnék,ha ezt tagadnám.
De magamat tagadnám meg akkor, ha nem hinném el, hogy biztosan minden rendben lesz.

Ámen.

Boldog 2013-mas évet Nektek!

2012. november 10., szombat

Egyszerű ez

Boldog vagyok.
Nem félek kimondani. Nem félek tőle, hogy elveszítem, mert nem félek a jövőtől.

Azt mondhatjátok,könnyelmű vagyok, pedig én csak hiszek, és bízom a Gondviselésben. Hiszek benne, hogy tényleg a gondomat viseli majd és minden rendben lesz.

Az életemet jelentősen megkönnyítette, amikor elkezdtem úgy felfogni az életet, mint egy előre megírt könyvet. Ez így eléggé korlátoltan hangzik talán, mégsem az, az én számomra ez maga a szabadság.
Nem kell félnem semmitől.

Tudom, mert hiszek, hogy minden úgyis úgy lesz, ahogyan lennie kell és én azokkal a dolgokkal, személyekkel fogom magam szemben találni, azokkal a helyzetekkel kell megbirkóznom, akikkel és amikkel kell ahhoz, hogy tovább tudjak fejlődni.
Hiszem, hogy ha egy kudarcból megtanulom a leckét, akkor ugyanazt a kudarcot nem kell még egyszer átélnem.
Azt is, hogy azt kapom, amire szükségem van, nem azt, amit szeretnék.

Persze kíváncsian várom,mit hoz elém a sorsom.
Szeretnék (szeretnénk) egy kisbabát, Panka mellé. Úgy éreztem, most jött el az ideje és izgatottan várom, hogy mikor lesz belőle egy igazi, új életke.
Nem erőltetek, nem siettetek semmit, úgysem lenne semmi értelme, ebben biztos vagyok.
Akkor fog jönni, amikor az ő kis lelke is úgy gondolja majd, hogy eljött az ideje.
És biztos vagyok benne, hogy akkor fog jönni, amikor a legjobb. Anna is akkor jött.


2012. október 16., kedd

Elfogadás

Igazából nagyon rég készülök ide írni. De folyton képtelenebbnél képtelenebb helyeken jön rám az ihlet, általában olyankor, amikor halovány esélyem sem nyílik ezeket a gondolatokat szavakba önteni.

Az elmúlt napok történései annyira felhergelték a bennem élő igazság-mániást, hogy ez egy bejegyzésért kiáltott, nem is igazán a külvilág számára, inkább saját magamnak megnyugtató terápiaként.

Az emberi gonoszság, rosszindulat, határtalan.
Azt már Széchenyi is megmondta, a maga korában, hogy: "„A magyarnak mindenkor is most is legnagyobb ellensége, - a magyar.”

Ez pedig napról-napra bebizonyosodni látszik, legalábbis  ebben az ál-virtuális világban, ahol a napjaim egy részét tengetem.
Érdekes tapasztalat, de úgy látom, általában azok a legkevésbé elfogadók, akik a legliberálisabbnak tartják magukat. Ennek pedig az az egyszerű oka, hogy abban a hitben élnek, hogy a liberális életszemlélet lényege épp az, hogy nem kell elfogadni semmilyen szabályt- vagyis semmit. De azokat biztosan nem, akik nem liberálisok.

Amikor tényleg elfogadónak kéne lenni, azonnal vagy az irigység, vagy a féltékenység, vagy csak simán a puszta rosszindulat folyományaképp az emberek nagy része nem tudja megállni szó nélkül, ha valakivel valami jó történik.

Hozom máris például ápdétNorbi szívműtétjét. 
Az életben megérteni soha nem fogom, miért kell ennyi embernek vennie a fáradságot, fellépni az oldalára, és leírni, hogy "haha, majdnem belehaltál a sok ápdétbe,mi?". 
Miért nem lehet szó nélkül elmenni ezek mellett a dolgok mellett?Nem kötelező persze egyet érteni, nem kötelező jót kívánni, de rosszat kívánni is ugyanannyi munka legalább, akkor már lehetne akár jót is, nem?
Az én számomra teljesen érthetetlen, hogy sokan mennyi energiát fordítanak a másik pocskondiázására és kioktatására.

Az esetek nagy részében a magánügy fogalma új értelmet nyer és valóságos közügy lesz belőle, annyi ember gondolja úgy, hogy mindenképpen le kell írnia a véleményét bizonyos dolgokkal kapcsolatban.
Ilyenkor az, akiről szó van, szinte a legutolsó szempont a sztoriban, mindenki személyes ügynek tekinti az esetet, és mindenkinek azonnal mindenhez köze lesz.

Amikor valakinek valami sikerül, miért érzi úgy, hogy azonnal magyarázkodnia, szabadkoznia kell?Miért nem tud már senki őszintén örülni a másik örömének?
(Hazudtam, tud...de ez sajnos a kisebbség az én meglátásom szerint...)
 Miért kell máris keresni valami foltot a patyolaton?

Miért nem tudnak az emberek a saját ügyeikkel törődni, és miért nem gondolják úgy sokan, hogy csak azután nyitják ki a szájukat, miután a maguk portá(l)ján is körülnéztek?

Nekem nagyon hiányzik a szeretet és a megértés. Az elfogadás és a tisztelet ebből a mai világból.
Tényleg a feje tetejére állt.

Amikor hatalmas motorokat vagy versenyautókat bőgető törékeny nőket látok, értetlenkedem, de elfogadom. Ettől még nem gondolom, hogy normális dolog, és hogy nőies, bár kétségkívül vagány lehet mások szemében.
Én nem liberális vagyok, én bevallottan kozervatív.

De nem megyek oda hozzájuk, hogy kioktassam őket a magam igazáról,mert az a magam igaza, a sajátom. Nekik is megvan a sajátjuk, és mindenki másnak is. 
Én nem csinálnám, és itt meg is állok. Nem érzek kényszert, hogy megjegyzéseket tegyek rájuk, vagy sértegessem őket, amiért totál sminkben és hajban a motoron feszítenek, ahelyett, hogy a konyhában tennék.
Miért olyan nehéz megállni itt sokaknak?







2012. augusztus 14., kedd

Nosztalgia a négyzeten

Tudom, tudom, régen jelentkeztem...igazából érdemben nem sok minden történt azóta, csak próbálok dolgozni kicsit Pankám mellett, amennyire enged. Mellette sosem volt nehéz, de mostanában sokkal többször jön oda hozzám, ölelgeti a lábam, babanyelven beszélget, ha egy kis törődésre vágyik. Különben pedig tőlem pár méterre játszik a szőnyegen, miközben a varrógép minden egyes elindításakor felkapja a kis szöszke fejét, felugrik és a virsli ujjacskáit olyan helyekre dugdossa, ami egy járó varrógép esetén nem előnyös.

Mielőtt ilyen kis aktív lett volna, persze voltak más "bajok". Most mégis nosztalgiával gondolok vissza azokra az időkre, amikor még olyan nagyon picike volt.

Érdekes szerzet az emberi agy. Hogyan (és legfőképpen miért) lehetséges az, hogy az ember tényleg sokszor csak a jóra emlékezik? Persze nem felejtem el, hogy mennyit éjszakáztunk, mennyit fájt a pocak, aztán a fogacskák, mégis jó érzéssel gondolok vissza.

Ha a saját gyerekkoromra gondolok vissza,azt is jó érzésekkel teszem, pedig élénken él bennem, hogy 6-7 évesen megkérdeztem anyut, hogy "Ugye, ti sosem fogtok elválni?" -és azt mondta, soha...aztán lettem 14 és elváltak és a fejéhez vágtam, hogy de hisz megígérted!-állítólag nem ígért ilyesmit.

Persze emlékszem rá, hogy kiközösítettek az általánosban, családi okok miatt és arra is emlékszem, hogy hányszor, de hányszor voltam például reménytelenül szerelmes.
De mégsem fáj az emlék, nem rossz rá gondolni, és ha újra kezdhetném, valószínű, hogy mindent ugyanígy csinálnék.

Az elmúlt hetekben elgondolkodtam azon, hogy itt az ideje annak, hogy a kistesó megfoganjon. Nem szeretném, ha túl nagy lenne közöttük a korkülönbség, a védőnő és a saját józan eszem alapján is jobb, ha nem várom meg a 3. évet, amikor Panka már pontosan tudja, hogy letaszítják majd a trónjáról, akármennyire is felkészíteném, erre nem lehet...sokkal jobb szerintem, ha még csak két éves, és nem annyira van tisztában azzal, hogy mivel jár egy testvér:)
De a mondanivalóm lényege nem is ez, hanem hogy igazából amikor éles helyzetbe kerültem és úgy nézett ki, hogy azonnal sikerült is, én újra ugyanúgy pánikba estem, mint Pankánál.
Amikor kiderült, hogy csak vaklárma volt, akkor megkönnyebbültem, és érdekes mód, azóta máshogyan gondolkodom. Már nem félek. Már úgy érzem, hogy tényleg Rá kell bíznom, mikor szeretne jönni,mint Panka.  Ő is tudta, hogy mikor a legjobb neki, a testvére is ugyanígy fogja tudni.

Nosztalgia ide vagy oda, az eddigi tapasztalataim alapján azt mondom, az első év a legnehezebb. De minden perce csodás. A rosszak is. Ha másért nem, akkor azért, mert tudom, hogy elmúlnak.
Tulajdonképpen az egész életemre is igaz, hiszen minden pillanatban történt valami. Minden perc azért történt úgy, ahogy, hogy én ma itt legyek és így legyek itt.

Ez ugyanúgy felfoghatatlan a számomra, mint az, hogy bár tudom,mennyire nehezen épültem fel a császár után, késznek érzem magam arra, hogy akár 9 hónap múlva újra végig csináljam, ha épp úgy esik.
Hogyan lehetséges, hogy bár pontosan tudjuk, hogy ami történt nem mindig volt abban a pillanatban olyan jó, mégis, visszagondolva egészen máshogy fest a dolog?

Azt hiszem, ennek alaposabban utána fogok járni...
Mióta itthon vagyok, egyre jobban érdekel a pszichológia.

2012. június 29., péntek

Vissza a Nő-höz

Az anyaság a világ legnehezebb munkája, a munkát persze idézőjelben értem. És sokat kivesz belőlünk, nőkből, legalábbis az első gyermeknél biztosan. Én csodának éltem meg, hogy Panka megszületett, de tény, nagyon elfáradtam, és minden alkalmat megragadtam, amikor volt egy kis időm kényeztetni magam.

EZ a "kényeztetés" általában annyira rosszul sikerült, hogy csak ártottam magamnak vele.
Pihenés mozgás helyett, csoki rendes étel helyett, kóla víz helyett...ismeritek biztosan.
Mert nem tudtam elképzelni nagyobb örömöt annál, semhogy a kanapéra ülve a tv előtt benyomjak valami NAGYOT és finomat.

Az eredmény...
Gondolom senkit nem lep meg.
Nem hogy fogytam volna a szoptatás alatt/ miatt, visszahíztam 82 kilóra,pedig szülni 94-gyel mentem és voltam már 78 is.
A bőröm katasztrófa, a hajam hullott, semmi vitamin nincsen sajnos az édességekben, nem is pótoltam.
Bele sem merek gondolni, hogy mennyit árthattam például Pankának a sok kólával, bár az "alvászavarait" már levetkőzte,mióta lejöttem a "szerről".

És a legfontosabb.
Anyuval beszélgettem, amikor megkérdezte,miért kellenek nekem ezek a "jutalmak". Sőt, meg is fogalmazta az aggodalmát, hogy valószínűleg semmi boldogsághormon nincsen a szervezetemben.
Nem éreztem magam szépnek és nem is voltam az.
Nem a súly miatt,hanem mert szomorú voltam,akárhányszor csak tükörbe néztem.


A napokban már nem bírtam tovább.
Szeretem a férjem és nem akartam elveszíteni, márpedig úgy éreztem, minden egyes nappal távolabb és távolabb kerülünk egymáshoz, mert Ő Panka születése óta szinte egyáltalán nem közeledett hozzám.
Utólag belegondolva miért is tette volna. Utáltam magam és idegbeteg voltam, türelmetlen vele és én sem bújtam, sosem.

Muszáj volt lépni valamerre, mert ez egyenes út a szakadékba,így hát beszélnünk kellett róla.
Korábban akárhányszor kérdeztem Istit, mi a baj, azt mondta: "Nem tudom...". Én elhittem és rettegtem, hiszen a nem tudom-mal nem tudok mit kezdeni, azon sem változtatni, sem javítani nem tudok.
De most, hogy elfogyott a türelmem ,megkértem, hogy legyen szíves, mondja el, mert nem hiszem el, hogy nem tudja. Megígértem, hogy nem leszek mérges, nem akadok ki, és semmi baj nem lesz, csak tudjam...mert akkor tudok változtatni.
És nagy nehezen, hosszú hónapok után elhangzott végre a -számomra- legszebb, megkönnyebbülést hozó mondat a szájából: "Nem tudom, hogyan mondjam, hogy ne bántsalak meg..."-itt már tudtam, hogy meg fogom tudni, tudomásul fogom tudni venni amit már úgyis olyan rég tudok.

Tudom, hogy sok plusz kiló van rajtam.
Tudom, hogy elhanyagoltam magam,és tudom, hogy türelmetlen voltam.

Sokan erre azt mondanák, áááá, az a plusz pár kiló mit számít, hiszen gyönyörű lányunk van...de az a plusz pár kiló az majdnem 20.
És én megértem Őt, hiszen nem egy ilyen nőt ismert meg, hanem egy sokkal karcsúbbat.

Hogy mit akartam mindezzel?
Mióta beszéltünk,minden sokkal jobb, mindketten közeledünk a másikhoz, jobban odafigyelünk magunkra is, ahelyett, hogy minden figyelmünket és szeretetünket csak és kizárólag Pankára "szórnánk". -Tehát beszélgetni kell.

A "nem tudom, mi a baj"-t nem lehet elfogadni. Mindig, mindenki tudja, mi a baj, csak maximum nem akarja elmondani, hogy ne bántson meg. De én úgy gondolom, minden igazság jobb a bizonytalanságnál.


2012. június 19., kedd

Programváltozás

Volt egy álmom, hogy átköltözhetünk egy kis házikóba, innen a lakásból, mégpedig idén ősszel.
Ez az álmom mesés volt...imádtam.

Majd megszakadt a szívem,amikor ma reggel el kellett búcsúznom tőle.
Most majdnem délután négy óra, és reggel tíz óta mostanra tudtam kicsit megnyugodni.

Muszáj volt rájönnöm, hogy az a fontos, hogy élünk és nem az, hogy hol.
Hogy egészségesek vagyunk és számíthatunk egymásra, sokan még ilyen helyzetben sincsenek...

Túl szép lett volna, ha ez is ilyen könnyen sikerül és 30 éves koromra minden álmom teljesült volna ebben az életben...hogy is hihettem...

A döntésnek anyagi (milyen más???) okai vannak, a fedezetre nem elég a ház, amit választottunk. 

Mint minden helyzetben, most is azt próbálom meglátni, ami a jó része, hiszen valószínűleg nekünk most nem szabad ezt a lépést meglépni, különben nem így alakultak volna a dolgok.
Szóval maradunk, ahol voltunk, a fenekünkön, a kis lakáskánkban és még nagyobb a kihívás,mint valaha, hogy hogyan tehetem minden szempontból kényelmessé és luxus hatásúvá azt a lakást, ami jelen pillanatban nem az.
És amivel eddig nem is foglalkoztam, gondolván,ha elmegyünk, minek is költsek rá.

De a kő marad.
És ez a lakás megkezdi az átváltozását.
Remélem, hogy hamarosan pillangó kel ki a csúnya hernyóból, és mire feléled a piac annyira, hogy nem fél áron kótyavetyéljük el, talán még jobban is járunk...
Talán.
Bízva a jövőben. Mint mindig.

2012. május 18., péntek

Minden és mindenki változik

és ez így is van jól.

Sokszor a szememre vetik, hogy mennyire megváltoztam,milyen öntelt lettem, mennyire erős akaratú és mennyire könnyedén játszom az emberekkel, akik figyelnek és követnek, mintha pusztán csak a játékszereim lennének. Én nem érzem úgy, hogy akármivel is manipulálni akarnálak Benneteket.

A változás talán annak tudható be, hogy sajnos/szerencsére sokkal határozottabb lettem, mert egész egyszerűen rákényszerültem. Az anyaság gyönyörű feladat, de nem engedi meg a teketóriázást, mert annak súlyos ára van.
Elúszik az egész nap, a gyermekem neveletlen lesz, a végén pedig úgy érzem majd, hogy teljesen kicsúszott a kezemből a gyeplő. Tudom, mert volt már, hogy így éreztem, akkor döntöttem el, hogy meg kell reformálnom az életem, ha nem szeretnék megbolondulni.

Itt most nem csak az időbeosztásról van szó,hanem az egész életszemléletről.
A lényeges dolgok kerülnek az előtérbe, mint a családom és az ő "jól-létük", a barátaim és utána a többi. Ehhez pedig tűzön-vízen át tartanom kell magam, és csakúgy, mint másnak, nekem is muszáj "dolgoznom" a babázás mellett, bár nem nevezhetem munkának, mert a gyes első éve alatt a munkavégzést a törvény bünteti. A gyes megvonásával.

Mennyivel könnyebb lenne,ha "csak" babázni kéne...de közben ott van az is, hogy egy fizikai alkalmazotti bérből hárman nem tudnánk az adósságainkat fizetni. Mert azok vannak. Nem nagyon van olyan ismerősöm, akinek ne lenne...

Nagyon szeretném,ha nem gondolnátok azt, hogy "őszintétlen" vagyok, hiszen pont az a célom, hogy mindent egyenesen kimondjak és leírjak. Különben mi értelme lenne...

Az, hogy ki mit gondol rólam, az mindenkinek a saját véleménye, amit természetesen tiszteletben tartok és nem szeretném ezt a véleményét sehogy sem megváltoztatni. Egyszerűen csak azt szeretném, ha mind az igazi énem látnátok és az alapján vonnátok le a következtetéseket.

Talán valóban megváltoztam.
Úgy tűnhet, nem érdekel senki más, csak saját magam.
Pedig ez nem így van és ennek nem is ez a lényege.

Egyszerűen csak arról van szó, hogy van egy célom, amit szeretnék elérni, és az odáig vezető úton békében szeretnék élni magammal. Igen, magammal, nem pedig mindenki mással, mert aki nincsen békében magával, annak nagyon nehéz az élet.

Az, hogy békében vagyok magammal nem egyenlő azzal, hogy imádom magam és csak önmagam. Az nem önteltség, nem önzőség, hanem egy "egyszerű" feladat, amit mindenkinek meg kéne oldania, de csak nagyon keveseknek sikerül maradéktalanul. Aztán őket szeretik a többiek önteltnek nevezni.
Nekem is vannak gondjaim magammal, persze, hiszen hazudnék,ha azt mondanám, hogy nincsen. De a lényeg éppen az, hogy tudom, ismerem a hibáimat és a gyenge pontjaimat és ezeket nap mint nap erősíteni és javítani törekszem.

2012. május 17., csütörtök

A csalódásokról

Csalódni jó...mert csalódni lehet "pozitívan" is, bár ez hasonló kifejezés, mint a "szörnyen jó", vagy a "borzasztó jó".
Csalódni rossz...mert az ember csalatkozik, megcsalva érzi magát, úgy érzi, hogy egy csalóval van dolga, márpedig a csalók nem méltóak az őszinte figyelemre.

Én ezt a blogot az őszinteség jegyében nyitottam, úgy gondoltam, hogy kitárulkozom mindenki előtt, hiszen maximum valaki nem tetszését fejezi ki, bár akkor én még úgy gondoltam, hogy valószínűleg csak szigorúan az én személyemmel kapcsolatban. De az emberi rosszindulat határtalansága folytán látnom kellett, hogy a családomat is kikezdik, amit pedig nem bírtam elviselni, ezért bezártam a blogot.
Most, remélve, hogy azok, akik ide jártak megbotránkozni, már elfelejtettek, újra megpróbálom a régi tervem szerint mindenki számára hozzáférhető módon írni tovább a mesét.

Olyan furcsa, mert néha úgy érzem, világmegváltó gondolataim támadnak babakocsi tologatás közben, és gondolkodom is rajta, hogy ebből jó kis poszt születhetne, de mire hazaérek, ezeknek a gondolatoknak általában nyoma vész.

Egy rossz szokásomnak köszönhetően (t.i.,hogy Éden hotel-néző vagyok), sokat gondolkodom mostanában a bizalom-csalódás duón.

Ha végigtekintek az életemen, sokszor okoztam csalódást, és sokszor csalódtam.
És érdekes módon sosem gondoltam azt, hogy vége, innentől senkiben sem bízom. Valahogy meg tudtam tartani a naivitásom és mindenkiben megbíztam. Elsőre. Persze másodszorra,  harmadszorra már nem, illetve egyszer igen, de az a legrondább szakításom volt, úgyhogy többet nem követtem el azt a hibát (sem).
És hogy ezt miért írom le.

Elképesztően sok olyan ismerősöm van, aki azt mondja, nem tud megbízni az ellenkező nemben és ezek az emberek nem is tudnak senkihez közel kerülni. Jellemzően ők azok, akik váltogatják a partnereket, és nem azért, mert nem akarnak komoly kapcsolatot. Persze, hogy akarnak, ki ne akarna -egy bizonyos kor után- egy igazi társat maga mellé? De félnek, rettegnek, hogy kiadják magukat és újra csalódni fognak.
Jellemzően ilyenek a netes társkereső oldalak felhasználói is. Persze ott akad más gond is, egy idő után az ember függő lesz és  -jellemzően a férfiak- hajlamosak azért fenn maradni akkor is, ha találkoznak valakivel, mert hiszik és vallják, hogy minden nap jöhet egy jobb. Rengeteg csalódást okoznak így azoknak a nőknek, akik tudják, hogy MINDIG MINDENKINÉL VAN JOBB.
Ha így keresnénk társat, sosem lelnénk meg, nincsen tökéletes.
Az Igazi van. Az Igazi a maga tökéletes tökéletlenségével, mert hiszen senki sem tökéletes.

Bár egy kicsit elkalandoztam, muszáj elmesélnem, hogy van egy barátom, egy olyan fiú, akivel gimnáziumi osztálytársak voltunk és érdekes mód akkor még nem nagyon beszélgettünk. De azóta ez szerencsére megváltozott és épp az után az ominózus, ronda szakítás után hívtam fel, hogy megkérdezzem, mi az, amit olyan nagyon rosszul csinálok, hogy nem sikerül soha és mindig én maradok hoppon.

A válaszát egy életre megjegyeztem, azt mondta, hogy én mindig azt a kérdést tettem fel magamnak, hogy vajon elég jó vagyok-e neki? Alapvetően hibás hozzáállás, hiszen a kérdés helyesen így hangzik:
"Vajon elég jó Ő nekem?"

Muszáj tisztában lennünk az értékeinkkel, az értékünkkel, tudni kell, hogy mennyit érünk és az alá nem szabad adni. Méltó társra van szüksége mindenkinek, nem egy olyan valakire, aki akárki lehetne, a lényeg csak a megléte.
Ha sikerül megtalálni azt a valakit, aki ilyen, könnyen elkerülhető a csalódás, hiszen a méltó partner egyenes, őszinte és megbízható. Nem fog bántani. Mert tudja, hogy az milyen, tudja, hogy mekkora fájdalmat okozna. A méltó pár érzelmileg sokkal intelligensebb annál, semhogy kihasználja és lábtörlőnek nézze azt a Nőt, aki tisztában és békében van önmagával, hiszen az ilyen Nő (is) nagyon ritka kincs.
Az értékes Nő értékes Férfit érdemel és viszont.

2012. április 21., szombat

Hazám-hazám...

Mészáros János Elek, aki az imént ezt az áriát adta elő a Csillag születik-ben azt mondta, hogy gyermekkorában mindig azt hitte, hogy ez a legszebb dal a világon. Ma pedig már tudja is.


Szeretek azonnal leírni valamit, ami eszembe jut, mert akkor a legőszintébb, akkor még nem érek rá szépíteni vagy épp másítani az érzéseimen, mert azon ügyködöm, hogy mielőbb rögzítsem őket. És már nagyon rég szerettem volna írni erről, amiről most fogok, mert nagyon régen böki a csőröm.

Lokálpatrióta vagyok. Nagyon is. Hazaszerető, Magyarországhoz hű valaki vagyok, akinek egy hét nyaralás után is honvágya van. Itthon én tényleg otthon vagyok.

De elszomorít, hogy mostanában mindenkinél azt látom, hogy ha valami rossz történik vele, azt válaszolja rá, "Köszönöm/köszönjük, Magyarország...".
Nekem ez fáj.
Mintha engem bántana valaki...

Mi köze ennek a szegény, újra és újra megkínzott Országnak ahhoz, hogy a vezetői milyen döntéseket hoznak és azok éppen kit érintenek rosszul vagy jól...

Ahogy hallgatom ezt az áriát, libabőrös vagyok, ráz a hideg, kizárólag jó értelemben, hiszen mintha az én érzéseimről szólna, az én bánatomról.
Borzasztó nap mint nap szembesülni azzal, hogyan bántják, hogyan csépelik azt, ami nekem a minden, és aminek "mindenem köszönhetem".
És rossz hallani, hogy szidják, hogy becsmérlik, mennyire lealacsonyítják, mennyire nem szeretik sokan...

Pedig külön kellene tudni választani a Haza fogalmát a Kormány fogalmától.
A Haza örök.
A Kormány átmeneti. Mészáros János Elek olyan ember, amilyen embereket én a legnagyobbra becsülök. A múltkori János vitéz alatt végig a könnyeimmel küzdöttem. Ugye,láttátok?

2012. április 8., vasárnap

Új időszámítás

"Miről beszéljünk, ha azt akarjuk, hogy szeressenek minket?
Kereskedőkkel-az üzleteiről, anyákkal- a gyerekeikről...Aki sokra vitte az életben, mindig szívesen beszél a kezdet hőskoráról.
Engedd a szemben ülőt, hogy ő magáról beszélhessen-máris meghódítottad. Hogy valakinek a szívét rabul ejtsük, nem kell egyéb, mint saját fájdalmairól és küzdelmeiről beszélni engedni."-így kezdődik Perlaky Lajos Napfényes filozófia című könyvében A szavak hatalma című fejezet bevezetője.

A könyvet a legutóbbi piacozásom alkalmával találtam, bár az antikvárokat nem szoktam figyelni, mert akkor tényleg egy egész napom menne el ott, ez valahogyan egy kupac tetejéről egyenest utánam kiáltott. Be volt csukva, a borítóján csak egy piktogram, kézbe kellett vennem , ki kellett nyitnom, hogy lássam, ki is Ő.
1944-es kiadás, minden bizonnyal nagy szükség lehetett rá, mégis meglepett, hogy ilyesmik is megjelentek akkoriban. Igazi, békebeli fogalmazás. Sokat lapozgathatták, lehet, hogy valakinek ez a könyv volt a végső menedéke azokban az időkben.

Hogy miért lett zárt blog a Tündérmese, nem bonyolult megválaszolni.
Én sosem azért írtam, hogy engem szeressenek. Sosem akartam eljátszani semmiféle szerepet, és ha mások haragját ki is vívtam, nem érdekelt. Rengeteget gondolkodtam az elmúlt hónap eseményein, hogy vajon mi volt az oka, mit kellett megértenem.
Ennek a folyamatnak akár a lezáró felvonása is lehet ez a könyv, mert már lassan 70 éves, olyan a számomra, mint egy beszélgetés hajdan élt bölcs nagyapámmal. Sok mindenre felnyitotta a szemem, nyilvánvaló lett hát, hogy a bölcsesség valóban kortalan tulajdonság. Nem tud eljárni felette az idő.

Sokszor gondolkodtam azon, hogy merjem-e vállalni mindenki előtt valódi önmagam, és végül úgy döntöttem, hogy csak így érdemes. Úgy döntöttem, hogy akármilyen áron kiállok bárki elé. Nem volt ez mindig így. Amíg nem tudtam, hogy mi a fontos, hogy egy igaz barát többet ér száz felületesnél, féltem konfrontálódni bárkivel, féltem, nehogy "megutáljon", és néha a kétszínűség átkos csapdájába estem, amikor a valós érzéseim visszajutottak a "sértett" fülbe. Fárasztóbbat nehezen tudok elképzelni, mint a magyarázkodás, melyből soha jól én még ki nem tudtam jönni.
Ezért döntöttem úgy, hogy őszinte akarok lenni, igazán őszinte, de nem bántóan őszinte.

Ide illeszkedik a könyv egy másik idézete, mely szerint: "...a világ legkellemetlenebb emberei a "jól odamondó emberek", a mindig igazat mondók, már pedig semmit sem hallunk kevésbé szívesen, mint a meztelen igazságot. Már Lessing megmondotta: a színigazság bora csak isteneknek való ital..."

Sok olyan embert ismerek, aki azt érzi küldetésének, hogy mindig mindenkit kioktasson arról, hogy ő őszintén kiről mit gondol és gondolkodás nélkül akárki arcába vágja a maga (vélt) igazát. Ezt a megoldást aztán megmagyarázza azzal, hogy dehát ő legalább őszinte. Azt gondolom ezzel kapcsolatban, hogy az őszinteség és tapintat egymást nem kizáró tényezők, szeretettel fordulva a másik felé, megértéssel hallgatva majd válaszolva sokkal értelmesebb beszélgetés alakul, mint sem vita, melynek a végén úgyis mindkét fél úgy áll fel, hogy még inkább meg van győződve a maga igazáról.

Vannak, akik képtelenek elfogadni, hogy más igazsága is lehet igazság, nem csak a sajátjuk. Vannak, akik képtelenek elfogadni azt, hogy nem kell mindenkit elsöpörni, aki nem úgy gondolkodik, mint én.

Vannak feladataink az életben, vannak meghozandó döntések.
Én úgy döntöttem, hogy a magam igazáról senkit nem akarok meggyőzni, nem vagyok benne biztos ugyanis, hogy az én igazam az EGYETLEN igazság.
Akikkel alapvető nézeteltéréseim vannak, komoly értékrend-beli különbségek, azokat pedig kizártam minden felületről, mert úgy gondolom, ha van erre lehetőségem, élni kell vele. Nem érzem menekülésnek, nem érzem gyerekesnek, egyszerűen úgy érzem, hogy ha valaki nekem nem szimpatikus, ha az elvei nem az én elveim, akkor azzal nem vagyok köteles kapcsolatban maradni. Menjünk el egymás mellett békében és kész. Bennem semmi harag nincsen, csak közöny. Teljesen érdektelen (nem értéktelen!!!) a számomra, teljesen...

Azok miatt, akiknek az én világom hamisnak tetszik, a blogot zárt közösségé alakítottam, és csak olyan olvasókat hívtam meg, akik kifejezetten kíváncsiak a folytatásra.

Ennek annyi hátránya van, hogy sokan nem fértek a keretbe, de megvan az az előnye, hogy bizonyos fajta "védelmet" tudok garantálni mindenkinek, aki a blogban szerepel és aki kommentben is vállalja a -néha talán nem az enyémmel egyező- véleményét, mert mi, akik most itt vagyunk, reményeim szerint bántás, rossz szándék nélkül fordulunk egymás felé majd.

Szívesen venném, ha néha írnátok megjegyzést, szeretnék párbeszédet, szeretném olvasni a véleményeteket és szeretnék válaszolni is, hiszen azért vagyunk itt mind. Hogy tanuljunk egymástól.

Szeretettel kívánok minden kedves olvasómnak Békés, Áldott Húsvéti Ünnepeket!
Évi

2012. március 30., péntek

Egy kis változás

Ez a blog az én kis menedékem, az én második gyermekem, és nem szeretném a továbbiakban közszemlére tenni, hogy akárki ezen köszörülhesse a nyelvét. Sajnos amit reméltem, hogy erre nem lesz szükség, nem valósult meg, így zárt bloggá kell alakítanom a Tündérmesét.

Aki szeretne meghívót kapni hozzá, kérem, hogy a not@bad.hu e-mail címre jelezze, összesen 100 olvasót engedélyez a rendszer, így lesz, aki kimarad...

2012. március 29., csütörtök

137.fejezet - Elmélkedés a világom jelen állásáról

Itt ülök a kanapén,az ölemben a laptop. Eszembe jut, hogy végig gondoljam, ki nekem a fontos kinek a véleménye számít, és önkéntelenül is oldalra pillantok, ahol a -lassan kilenc hónapos- lányom pelyhes kis feje lóg csak ki a puha paplan alól.

Odabent, a másik szobában a férjem alszik,ugyanígy.

Kint hallom,ahogyan süvít a szél, de a nap változatlanul süt.

Az állapotra,amiben lassan két éve élek, sokáig nem találtam a megfelelő szót. Aztán az unokatestvéremmel beszélgettem, amikor azt mondta, "kegyelem"-ben élnek. És rájöttem, mennyire igaza van. Ez tényleg egy kegyelmi állapot, egy kivételes, örömteli időszak, amit soha, egyetlen percre sem szabad természetesnek tekintenem.

A barátaimra gondolok, akik mellettem állnak, jóban-rosszban és elmosolyodom. Az sem természetes dolog, hogy ők mellettem állnak és néha munkás dolog az ilyen kapcsolatokat "megtartani", ahogyan minden más kapcsolatért, ezekért is meg kell dolgozni. Sokszor jobban is, hiszen mindent megérnek. Nem egy közülük már lassan 30 éve tart.

Az, hogy rólam ki mit gondol, ebből a békés menedékből kitekintve, amit az előbb említett család és az utóbb említett barátok alkotnak, lényegtelennek érzem. Azok véleménye, akik egyik "csoporthoz" sem tartoznak, hidegen hagy.

Volt olyan időszakom, amikor mindenkinek meg szerettem volna felelni, voltak olyan párkapcsolataim is, amik nem voltak igazak, hiszen tudtam, hogy másmilyennek szeretnének, mint amilyen vagyok. Ezeket a folyamatosan nyomasztó helyzeteket, az állandó aggódást nagyon fárasztó élményként éltem meg, mert nem volt egy nyugodt percem sem.Folyton attól féltem, mikor jönnek rá,hogy én valójában nem az vagyok, mint akinek ők szeretnének látni. Nem jobb annál és nem rosszabb, egyszerűen csak más.

Amikor megismertem Istvánt, mellette végre azt érezhettem, hogy belém lát és a valós énem ismerte meg, azt szerette meg és azzal szeretné leélni az életét. Hatalmas tehertől szabadított meg.

Ezért van, hogy az ő véleményére fokozottan adok.

De amikor valakik, akik nem is ismernek, vagy csak azt hiszik, hogy ismernek, pálcát törnek a fejem felett, azt nem veszem komolyan.

Én soha nem gondoltam magam különösebben bölcsnek. Ha valaki megkérdezte a véleményemet, elmondtam, de kérés nélkül nem oktattam senkit arról, hogy kéne intéznie az életét. Nem manipuláltam senkit soha, nem akartam átformálni, nem akartam álságos indokokkal a "magam oldalára" állítani. Akik mellettem állnak, önszántukból állnak ott.

Amikor valaki máshogyan gondolkodik, mint én, azt tiszteletben tartom, elfogadom, de nem csinálok belőle nagy ügyet, mert nem az a célom, hogy mindenki úgy gondolkodjon, ahogyan én szeretném. Unalmas egy világ lenne ez a számunkra, azt hiszem!:)
Senkit nem gondolok tökéletesnek -magamat sem, bár néhányan ezt hihetik- senkit nem gondolok jobban vagy rosszabbnak a másiknál. És nem is akarok megváltoztatni senkit.
Ez a blog sem azért jött létre, hogy tanácsokat osztogasson.

A tapasztalásaim gyűjteménye, a személyiségem lenyomata, mely itt teljesen őszinte lehet, és aki ezt örömmel veszi, annak ugyanolyan örömmel nyújtom át.
Nem szeretnék megtanítani senkit semmire, nem akarom felnyitni senki szemét, nem dolgom felhívni a figyelmét arra, hogy ez vagy az a leckéje, mert az élet majd megtanítja. Én hogy tehetném, amikor néha azt is nehéz megértenem, nekem mi az utam, nem hogy a másokéval foglalkozzam.

Ezért számomra a kritikusok munkája például olyan misztikus dolog. Biztosan vannak objektív szempontok, de a java szubjektív. Viszont most, hogy így végiggondoltam, rájöttem, hogy talán alapjaiban más az olyan ember személyisége, aki kritikusnak áll. Mert ehhez kell egy személyiség. Egy nálam semmivel sem jobb vagy rosszabb emberről ítéletet mondani a munkája alapján, olyan dolog, amihez gyomor kell.

Én nem venném a bátorságot hozzá, hogy "megmondó" legyek. Ehhez én kiskutya vagyok.

Bármikor kiállok önmagamért és a nekem fontosakért, de senkinek nem támadok neki önszántamból. Soha nem is tettem.
Ufonak érzem magam sokszor, manapság. Lehet, hogy az vagyok.

De vannak pillanatok az életemben, amiket már megtanultam észrevenni és amiket úgy értelmezek, hogy a számomra kijelölt úton járok. Ezt sem tudnám elkönyvelni, hogy jó-e vagy rossz, egyszerűen tudom, érzem, hogy most itt kell lennem, mert ez a dolgom.
És ez a felismerés boldoggá tesz.

Meg is puszilgatom a pelyhes kis bóbita fejet, mert közben kinyitotta csillag szemecskéit és kinyújtotta a husi kis karjait felém. Mennem kell.

2012. március 20., kedd

136.fejezet - Ha van álmod, váltsd valóra!

"Mindenkinek van egy álma..."-szól a sláger is.

Nekem a családon kívül csak egy nagy álmom volt még, pontosabban kettő. Az egyik a műhely, ami már ugye csak idő kérdése, a második pedig egy családi ház, egy kis kuckó, kerttel,gyümölcsökkel, virágokkal.

Nos, a helyzet úgy áll, hogy eljött az idő. A lakástól szép lassan kezdhetek elköszönni, mert meg kell hirdetnünk és a dolgok jelen állása alapján a házikóba legkésőbb szeptemberben beköltözhetünk.

Abba a házikóba, amelyiknek a kertjében a műhelyem áll.
Minden összevág.
Minden sikerült.

Sokat gondolkodtam rajta,hogy itt állok lassan 30 éves fejjel és mindenem megvan. Innen kezdve csak apróságok várnak, a házikó szépítgetése, a család ápolgatása, talán egy kistesó, talán több, ahogy az Isten adja.
Hogyan lehet elérni bármit? Nem mondom, hogy könnyedén. De lehet abban valami, hogy ha valamit igazán akarsz, eléred. Többek között azért is, mert folyton a fejedben van, ezerszer átrágod elölről-hátulról, amíg ki nem találod, hogyan érhetnéd el. Nem a cél a kérdés, hanem a cél elérésének a módja.

Ha a cél a kérdés, természetesen más a helyzet, úgy nehéz elérni, ha azt sem tudja az ember, merre induljon. De ha minden nap legalább annyit megtesz érte, hogy egy kicsit gondolkodik, agyal,a megoldás is előbb-utóbb megérkezik.
Hisztek benne,ugye?

Hit nélkül nem megy, és mos nem a vallásos hitről beszélek, hanem arról a fajta hitről, ami bennetek van, magatok iránt. Hit abban, hogy amit kitaláltok, eléritek.
Nincsenek lehetetlenek, csak a mikor a kérdés, de várni legtöbbször megéri.
Persze ez a reális célokra vonatkozik, az, hogy holnap teremjen nekem két millió az ajtó előtt, nem reális cél.
Ti pedig, pontosan azok vagytok, akik tudjátok és értitek, hogy az élet valójában miről szól.

2012. március 15., csütörtök

Mindennapok.

Sokszor csak úgy telnek a napok. Sokszor az egyik pillanatban, amikor kinyitom a szemem, még reggel, aztán csak egy leheletnyit visszacsukom és amikor legközelebb észhez térek, már éjszaka van. Panka alszik. Mint most is.
Közben pedig eltelt egy nap, egy nagyon fontos, nagyon értékes nap, mert minden nap ilyen.
Az életünk rövidsége, sérülékenysége, kiszámíthatatlansága miatt minden nap számít. Minden egyes nap.
Ezért úgy gondolom, hogy akár csak egy olyan nap is, amit nem arra szán az ember, hogy az álmaihoz közelebb jusson, olyan, akár ha saját önszántából mondana le értékes lehetőségeiről. Legyenek bár ezek a lépések a legapróbbak. Az elvégzett munka sosem hiábavaló, akkor sem, ha pillanatnyilag még nem is látjuk az értelmét.

Minden okkal történik, és mindenben meg kell találnunk azt a személyes leckét, amit ha nem tanulunk meg, a helyzetet újra és újra megkapjuk majd. Egészen addig, amíg meg nem oldjuk, amíg rá nem jövünk, hogy mi a tanulság.

Szeretném mindenki elnézését kérni az előbbi Közjátékok miatt, de úgy gondolom, ez a személyes blogom, ez az érzelmeim otthona, és nekem sem mindig olyan csuda az életem. Mégis, ez sem véletlen történt, és meg kellett tanulnom valamit, talán rá is jöttem, mi az. Hogy Nektek is olvasnotok "kellett", szomorú velejárója a blogos műfajnak, bár remélem, hogy azáltal, hogy továbbra is teljesen őszintén leírtam mindent, nem csalódtatok bennem.
Én elfogadom, hogy nem mindenki szeret, de talán méltatjátok az őszinteséget, amellyel senkit nem támadok hátba, még Benneteket sem.

A legédesebb érzés a világon, tapasztalni, hogy egy néhány hónapos kis kéz érintése mekkora gyógyerővel bír. Hogy erősebb minden felnőttnél, jobb minden élőnél, tisztább és ártatlanabb, mint akárki, akit ismerek.
Ennek a kis arcocskának egyetlen mosolya mindent lemos a szívemről.
Minden harag és düh hiábavalónak és feleslegesnek tűnik, amikor ő itt van mellettem.
Persze, az ember családja erős háttér, de még sosem tapasztaltam, hogy mennyire erős is valójában.

Persze hiába is próbálkozom ezt szavakkal leírni, amikor képtelenség.

A napokban kérdeztem Istvánt, mi az álma. Azt mondta, hogy egy házikó, kerttel, nekem műhellyel a kert végében, neki garázzsal és Pankának egy nagy trambulinnal a kertben.
A helyzet úgy áll, hogy ha Isten is segít, idén ősszel ez is meglesz...

Alig fogom fel, hogy az egyetlen álmunk, ami még volt, hamarosan valósággá válhat. Azon ritka szerencsések közé tartozom, akik tudják is magukról, hogy szerencsések, és sosem vették azt természetesnek.
Az én szívem hálával van tele, minden egyes napért, ami azért jön el, hogy én még többet tehessek magunkért, a céljainkért.
Mert minden egyes nap az új lehetőség maga.

2012. március 14., szerda

Közjáték 3. - Egy (el nem várt ) bejegyzés a történet margójára

Sokan követtétek az eseményeket,nekem is több napom ráment, mostmár úgy gondolom, hogy fölöslegesen. Persze semmi sem fölöslegesen történik az emberrel, ezért elkezdtem gondolkodni azon, hogy vajon mit kellett megtanulnom ebből az esetből.

Először is, újabb tanulsággal szolgált az ügy számomra arról, mennyire érdekes az emberi természet. Néhány reakció olyannyira megmaradt a fejemben, hogy gondoltam megosztom Veletek:

Volt valaki, aki félreértette, amit írtam, bár ezzel sokan voltak így. Mindenesetre ő rendesen félreértette, és miután felhívtam a figyelmét rá, hogy talán figyelmesebben is olvashatta volna, ezt a választ kaptam: "Az a baj veled évi,hogy mindig támadsz.Akkor javítsd ki, hogy egyértelmű legyen és KÉRJÉL ELNÉZÉST."- MI???

Ok, hát van ilyen, mondom, csinálom a kis dolgaim tovább, erre mibe botlok..egy ismert blogger kiírja, hogy "Hihetetlen, egyesek mire nem képesek a győzelemért..."-szemtől szembe megkérdeztem tőle, hogy rám gondol-e, és bár gyanusan szűkszavú volt, azt mondta nem. Tegyük fel, hogy elhittem, mert ugye mi okom lett volna kételkedni benne. Jó,mindegy, telik a nap, a következő bejegyzés, "Állítsátok meg Terézanyut, mert hányok...(xy-tól loptam,de jó.)" xy oldalán is láttam, és előtte engem savazott le, úgyhogy nem volt kétséges, hogy mégiscsak rám vonatkozik a dolog. Na most. Ha megkérdezem, mégis én vagyok-e, miért nem lehet azt mondani, hogy igen,te. Hátttt...mindegy,levontam a megfelelő következtetést, a bátorság hiánya vagy nem is tudom.

Ha meg xy ennyire kiborul tőlem, akkor miért akart ennyire az ismerősöm lenni? Itt is látszik, nem kéne mindenkit visszaigazolnom ész nélkül.

Telik a nap tovább, kb tízszer kaptam meg a "Pedig úgy emlékszem, vallásos vagy, akkor...stbstb." kezdetű mondatot, már meg sem lepődtem, erre jött egy másik "pofon"... ha jótékonykodni akarok, akkor nem éppen a skanzennek kéne felajánlani a nyereményt, hanem a harmadik helyzettnek...MIVAN??? Miért??? Milyen alapon?

Ezt már nem is álltam le átrágni, mert nem bírtam felfogni az agyammal...
Annyit reagáltam rá, hogy a legkrisztusibb dolog az lenne, hogyha BP kapná meg. Válasz?-Nem vagyok vallásos, de miért kéne neki megkapnia, amikor a harmadik helyezett az egyetlen, aki itt tiszta.-Hát ha ezt magyaráznom kell, mégsem olyan nagyon bölcs az ember, dehát gondoltam odaírom. "Azért lenne ez a legkrisztusibb, mert ez a kisfiú valószínűleg nem sok szeretetet kapott, azért lett ilyen, de lehet, ha érné egy ilyen pozitív élmény, még lehetne belőle normális felnőtt." Erre nem reagált. Meglepődtem.

Ez az illető volt az, aki kapásból, amikor kezdődött a botrány, gondolkodás nélkül lájkolta BP facebookos oldalát, csak hogy ellenem tegyen. Totál elmebaj a számomra...

Kaptam olyan üzenetet is, amiben én voltam az oka, hogy a többi 90 emberre nem figyel oda senki, csak rám, és az egészet ezért csináltam. Megkérdeztem volna, hogy az én ismerősi köröm mennyiben befolyásolja az ő ismerősi köreit, dehát végül neki nem is kezdtem el magyarázni, szerkesztés-jelentés/tiltás-klikk.
Többen is jártak így a napokban, de minden esetben csak a saját jól felfogott érdekükben, mielőtt annyira belelovallják magukat az utálkozásba, hogy a végén kiborulnak.
A rokonaimat nem válogathatom meg, de őket nem is kell, tőlük elfogadom a kritikát, és az ő véleményük számít is. De az ismerőseimet megválogathatom és meg is válogatom.

Hát és a kedvencem a teszvesz egyik reakciója volt, amiben azt írták, hogy "Ha Évi mind a 3000 rajongója minden nap szavazna, toronymagasan győzne."-ez nem cinikus kicsit?

Azt olvastam valakinél, hogy a kudarchoz vezető legrövidebb út, ha mindenkinek meg akarunk felelni, nos, ezt az elvet teljes mértékig osztom. Ezért nem is akarok megfelelni senki másnak, csak a családomnak és magamnak.
És nyugodt szívvel tudok tükörbe nézni ma is.

Tanulságok:

Tudtam, hogy lesznek, akiktől nem számíthatok semmi jóra, voltak is, szép számmal, de azért néha meglepődtem, hogy mennyire a legrosszabbat feltételezték rólam végig és mennyi gonoszság van azokban, akik szeretik máshogy bemutatni magukat. Azt hiszik, jobbak sokunknál, de ilyenkor kiderül, hogy senki sem jobb, mint a másik.

Többedszerre is "kiderült" többeknek, hogy én mindenkit átverek, mégse az a habos-babos cuki kislány vagyok, akinek szeretném mutatni magam. Az csak egy álarc és a valódi énem az a dühöngő személyiség, aki nem tud magán uralkodni. Hát, sajnálom, hogy újra ilyen csalódást kellett okoznom.
Nem tudom ,miért képzelik egyesek azt, hogy nekem semmi gondom az életben. Az, hogy optimista vagyok és az, hogy vannak-e gondjaim, egymástól független tényezők, bár sokszor ez előbbi segít túljutni az utóbbiakon.
Inkább maradok az ő szemükben az a naiv, ostoba kislány, akinek -szerintük- fogalma sincsen az élet valódi értelméről. Olyan, aki szeret folyton átgázolni mindenkin, ha sértegetik, mert az élet még nem kevert le neki két nagy pofont, amiből megtanulhatta volna, hogy ne ugráljon.

És igazuk van, ugrálni fogok. Ha valaki megtámad engem vagy azokat, akik nekem fontosak, ki fogok állni és meg fogom védeni őket.

Amikor azt írták, hogy szabadon engedtem a kutyáimat, akiket aztán már nem tudtam kézben tartani, megmondom őszintén, én is kiakadtam.
Ismerlek Benneteket, tudom, hogy egyetlen szót kellett volna mondanom csak, és senki tovább nem lépett volna semerre sem, mert Ti ennél sokkal felnőttebben gondolkodtok.
Úgy gondolom, hogy közöttünk a szolidaritás volt a legfontosabb ezekben a napokban, a barátaim kiálltak értem, amiért őket is sokan támadták.
Az a vád is ért minket, hogy összefogás helyett széthúzunk. Én pont úgy láttam, hogy ez az összefogásról szólt, bár lehet, hogy mi mind egy másik mozit néztünk...

Elnézést, ha kicsit még harcias vagyok.
Nehezen higgadok le, ha ilyen mérvű gonoszsággal találom magam szemben.

2012. március 10., szombat

Közjáték 2. - Mi lesz,HA nyerek?

Újra a teszvesz blogger versenyével kapcsolatos a bejegyzés és többször esküszöm, nem hozom szóba.

Nagyon sokat gondolkodtam, mi lenne a helyes megoldás. Már egy jó ideje érzem, hogy a nyereményt, HA nyerek, nem tudnám jó szájízzel elfogadni. Több okból sem.
Igen,idealista vagyok, de el tudom képzelni, hogy van, aki ezt a kampányt látva azt gondolja, persze, hiszen az én érdekem az, hogy kizárják, mert akkor én nyerek.
Az ő megnyugtatásukra született ez a poszt.

HA nyerek, a következő fog történni.
Anyuval beszélgettem róla, mi lenne a helyes megoldás. Tisztában vagyok azzal, hogy a legkrisztusibb megoldás az lenne, ha BP kapná meg. De úgy gondolom, hogy egészen egyszerűen nem érdemli meg. Ha a blogjában írna egy bejegyzést, amiben mindannyiunktól elnézést kér és a blogját megszüntetné, ahogyan van az összes jogsértő és borzalmas tartalommal együtt, akkor elgondolkodnék rajta. Ha vállalná a saját arcát, és nevét, meggondolnám.

De így úgy érzem, nem ő kapja meg.

Azt is mondta anyu, hogy a skanzen falusi olimpiáján nem nagyon tolongtak a szponzorok, pedig támogatóknak nincsenek híján, csak épp felajánlások nem jöttek.
Úgy gondolom, hogy nem nagyon találhatnék jobb helyet ennek az 50 ezer Ft-os utalványnak.

A nyereményt a falusi olimpia mezei futóversenyének a győztese kapja meg, HA nyerek. Olipmiai bajnokok fogják átadni a nyertesnek és meg fogom mondani, hogy amikor azt mondják be, ki a felajánló, ne azt mondják, hogy én, mondják azt, hogy sok száz érző szívű és kedves ember, akiknek fontos volt egy embertársuk becsülete.

Köszönöm Nektek, hogy továbbra sem adjátok fel és szavaztok, minden egyes nap, hogy ez az álmom is valóra válhasson!

2012. március 9., péntek

Közjáték - Miért fontos nekem ennyire a teszvesz bloggerverseny?

A teszvesz aukciós oldal meghirdetett egy blogger versenyt, amire én beneveztem EZZEL a posztommal, lakberendezés-kategóriában. Úgy voltam vele, hogy mivel sokan szeretik a blogot, talán olvassák és szavaznak is rá. Mindig is idegesítettek azok, akik folyamatosan szavaztatják az ismerőseiket mindenféle lájk- gyűjtő versenyen, ezért eldöntöttem, én nem leszek ilyen, kiteszem, aztán aki szeretne, majd úgyis szavaz és követi.

Úgy alakult, hogy sokkal többen szavaztak rám, mint reméltem, vagy gondoltam, ezért szemet szúrtam annak a bloggernek, aki az első helyen van. Természetesen én is megnéztem, hogy ki vezet, beleolvastam a blogjába és egészen egyszerűen felfordult a gyomrom. Kiakadtam rendesen és a következő bejegyzésemnél már kértem, hogy azért szavazzanak rám, mert kiakadtam azon, aki vezet és nem értek vele egyet, ezért szeretném legyőzni.
Mi volt erre BudgetPillow lépése?
Írt egy bejegyzést a versenyről, de legfőképpen rólam, gusztustalan, minősíthetetlen hangnemben, amit aztán nagy büszkén ki is linkelt az Évi műhelye oldalamra.

Íme a bejegyzése, amit azóta törölt, csak erős idegzetűeknek ajánlom:
































Évi és a haverok

2012.03.03. 11:33 analdie

Itt állunk, egy hónappal a blogverseny határidejének a végén. Minden nap nézem, hogy áll a szavazás, mennyire kenem el a száját a többi semmitmondó, szar blogoknak. Azt kell, mondjam nagyon. Alázok, mint domina a makkot. Gondoltam, belenézek már az utánam következő blogba, mit szeretnek annyira rajta az emberek. Évi műhelye, vagy mi. Egy nőről szól, akit valaha befalaztak, de így is vidáman éli életét két tégla között. Írogat, elfoglalja magát kézműves dolgokkal. Nézegettem a blogját, rábukkantam erre a posztjára: LINK. Kiakadt rajta? Mi a fasz? Tudom, hogy szar lett, mert nem olvastam utána vissza, csak másnap, akkor meg már leszartam, mert elfogadták, de mi a faszomat lehet ezen kiakadni? Nézz már körül a világban kicsi szívem. Mindenki fikázza a videojátékokat. És mi ennek az oka? Az, hogy a világ még teli van olyan befásult emberekkel, akik nem látják be, hogy ez a jövő és nem az, hogy szétvágom a függönyöm, hogy párna legyen. Természetesen a mostani 12-15 évesek egy fos nemzedék lesz, mert a faszbookon meg a szaros egyképposztos blogokon nőnek majd fel. Fogja már fel a világ: szarunk a művészetre. A festmények nem érdekelnek. Próbálj hatalmas világokat építeni, mint a videojátékokban. Ott is ugyan úgy találsz csodaszép tájakat és helyeket, lásd a mostanában megjelent Dear Ester játékot. Egy embert nem kellett megölnöm, csak sétálni. 3 órás kis rövid játék, de kurva nagy élmény. A versek sem érdekelnek már senkit. Hallgass zenét! De ne a mai fost. Én rap-et, Hip-Hop-ot hallgatok. Ott a szöveg a lényeg. És ha egyszer leülnél bazdmeg végighallgatni egy rendes Hip-Hop-ot, nem azt a szart ami a TV-ben megy, rájönnél, hogy van benne értelem. Lehet, sőt biztos is, hogy nem tetszene, de legalább nem lennél eltérítve.

Találtam egy kommentelőt a blogján, aki teljesen a vakság világában botorkál:
De vezető sajnos... 1100 feletti számmal.
Évi, Te is tudod, hogy ők vannak többen, ha csak körülnézel a környezetedben(nem a barátaid körében, mert nyilván azt megválogatja az ember), akkor látod, hogy mik a tendenciák.
Ezen nem szabad keseregni. Legfeljebb azon kell törni a fejed, hogyan fejlessz ki a saját gyerekedben egy megfelelő intelligenciát az így nevelt társakhoz való viszonyulásra. Mert ezt viszont meg kell tanítani nekik. És akkor nem kell ps3-at venned :-)))
Nem maradiság mackót adni a gyerek kezébe nintendo meg 3d-s könyvek helyett. Te adsz többet, mert ehhez magadat is adod, az a kölök meg leül egyedül a 'veryújtechnikalilagelőrehaladott' kütyüjével. Izoláltan. Mutasd meg neki mindkettőt, és tanítsd meg az értékekre, fog tudni választani. A többség meg mindig máshogy fogja ezt látni.

Én teljesen jó nevelést kaptam. Igen, napi 5 órát játszok videojátékokkal, de vannak barátaim akikkel 10 órát is elbeszélgetek egy nap, szórakozni is járok és még barátnőm is van. Lehet egy nagyképű, beteg, beképzelt fasz vagyok, de tudom, kivel, hogy kell viselkedni. Veletek az a baj, hogy csak így lehet szót érteni. És gratulálok hozzá, hogy sikerült eljutni a bejegyzésem végére, és nem ijedtetek meg a sok vulgáris szóhasználattól. De fikázzatok csak látatlanba, hiszen úgyis ez a trendi ma, meg az ilyen blogok, mint mi, ahogy írtad is. Úgyis mi nyerünk! Kiterjedt rajongói hálózatunk van. Kanadától Ukrajnáig. Úgyhogy BESZOPTÁTOK!
Végül egy üzenet. Kedves Évi, ilyen cipőm lesz miután megnyertem versenyt:
AnalDie's Shoes.

Szavazzatok, hogy nekem legyen új cipőm és ne a kőműves Évának!
http://www.teszvesz.hu/bloggerverseny/?activepanel=competitors&comp_blog_id=1021


Azt hiszem, nem kell magyaráznom, hogy miért lettem baromim pipa.

Persze egészen finoman felhívtam rá a figyelmét, hogy mivel a bejegyzéséhez az én privát képemet manipulálta és tette ki, meg az egész hangnem miatt is, becsületsértő és több ponton is jogsértő a poszt, ezért le kéne szedni, amit egy pár nap múlva meg is tett.

De ezek után remélem, egyikőtök sem csodálkozik azon, hogy minden erőmmel azon vagyok, hogy legyőzzem. Nem a nyeremény érdekel, ha valaki más vezetne, még kezet is fognék vele és gratulálnék, nem akarnám mindenáron legyőzni.

De ezt a kis gusztustalan majmot mindenképp, mert nem tűröm el, hogy ilyen hangnemben beszéljen rólam bárki, arról nem is beszélve, hogy itt nem csak engem "alázott, mint domina a makkot", hanem a versenyben levő összes résztvevőt, akik erről nem is tudtak, hiszen csak én voltam a szerencsés, akinek elbüszkélkedett az irományával.

A versenynek két fődíja van, egy zsűri fogja kiválasztani a legnagyobb nyeremény új tulajdonosát, és ehhez semmi köze annak, ki mennyi szavazattal bír, így az én "akcióm" nem módosít a résztvevők esélyein. Attól még, hogy én mostmár elvi kérdést csináltam egy sima szavazásból, a legjobb még lehet a legjobb és elviheti a fődíjat. És komolyan mondtam, vigye is el, ha tisztességes úton több szavazatot kap, mint én, hiszen ez egy verseny. De hogy ilyen stílussal, ilyen BETEG posztokkal valaki nyerjen, azt nem fogom olyan könnyen hagyni.

Nem érdekel, ha nem nyerek, csak őt akarom legyőzni.

Kérlek, hogy segítsetek továbbra is és szavazzatok az Évi műhelyére minden nap ITT!

2012. február 28., kedd

135.fejezet - Fogas kérdés

Hát gyerekek, benne vagyunk a sűrűjében. Panka most hét és fél hónapos, és már az ötödik foga jön...

Amikor kijött a kettő alul, a kettő felül, mondtam neki, hogy kicsit szabad ám pihenni, anya is szívesen aludna éjjel, mert az nem rossz dolog. Dehát egyik fülén be, a másikon ki.

Az én első fogam 11 hónapos koromban jött ki...

Javaslatok a probléma orvosolására:
Kaptunk egy úgynevezett Teething Bling nevű holmit, ami komolyan mondom, nagyon bevált. Ha szkeptikusok kedvéért, megmondom őszintén, az elején nem nagyon tudtam, mennyiben lehet ez jobb bármilyen másik rágókánál. Aztán figyeltem Pankát és rájöttem. A dolog lényege az, hogy ez a "nyaklánc" anyáé, ami pedig anyáé, az neki is kell. Ha eddig nyaklánc volt rajtam, és nem engedtem, hogy megegye, meg volt őrülve. Most megeheti, hiszen azért van és valószínűleg ez a rejtély kulcsa. Valami, ami amúgy anya nyakában van és amit akármikor rághatok...
Anyuval elég messze élünk egymástól és sokat beszélgetünk szkájpon. Vagyis sokat beszélgetnénk, ha nem akarná folyton megenni a lányom a mikrofont. Hát most ül az ölemben, kérem szépen és rácsálja a nyakláncom, amiről azt hiszi, hogy tilos. ÉS élvezi...

A múltkor azon kaptam, hogy négykézláb áll a babatornáztató szőnyegen, aminek a legmagasabb pontjáról lógatom most a blinget és a szájával próbálja elkapni. Nagyon röhögtünk apával, mondanom sem kell...
Szóval, kedves Anikó, nagyon köszönjük! Sok vicces pillanatot szerzett már nekünk a karika!:)

Dentinox gél, mini tubus, vény nélkül kapható, 1800 Ft, de ez csak rövid távon megoldás, pár percig hat, pl evés előtt jó, hogy ha a kiskanállal hozzáérek az ínyéhez, el bírja viselni. Elvilg az orvos felír töredék áron valami hasonlót,de ahhoz kell orvos, akihez ezért el kell menni...

És legvégül a GemicidC fájdalom és lázcsillapító kúp, amivel a tapasztalataim tök vegyesek. Az első alkalommal, amikor megkapta, annyira kiütötte, hogy átaludta az éjszakát, amit korábban 5-6 felsírással abszolváltunk mostanában. De a második éjszakától kezdve szinte nem éreztem a hatását. Talán annyiban, hogy elég volt 3-4 alkalommal felkelni, mondjuk az is valami.

Egyéb minden, amit rágni lehet (pukkanós fólia, műanyag flakon, és egyéb műanyagok, amiktől kiver a víz, takarók, néhány kiváltságos plüss orra/füle/farka/szeme(!!!), ami elég vékony, és a HÍMZŐKERETEM!!!) Jó,mi?

Ezt még nézni is rossz, azóta ez is a tiltott dolgok listájára került...

video

2012. február 25., szombat

134.fejezet - Alkudj,ha tudsz



















Van egy piac Veszprémben, ócskapiac, lengyel piac, kínai piac vegyesen. Az a klasszikus régi...még olyan stand is volt, ahol házi sütit,zserbót árultak.

Ez most az én kis mennyországom.

De a piacoknak sajátja, hogy alkudozni kell, ami nekem eleinte nagyon nehezen ment... valahogy szégyelltem. Ez a környezet viszont hamar megtanított rá, hogy anélkül simán a dupláját is kifizethetem, tehát muszáj belejönni.

Úgyhogy most lássuk a taktikákat. Egy idő után mindenki belejön, csak el kell kezdeni. És mivel a piac farkastörvényeket diktál, muszáj kicsit okoskodni,hogy én -a vevő- is jól járjak.

Lássuk az eddigi tapasztalatokat:

Az igazi kincseket általában nagyon nagy kupleráj mélyéről kell előkotorni. Sokszor előfordul, hogy a dobozokban kitett áru még csak ki sincsen csomagolva az újságpapírból. Ezekhez érdemes leguggolni és bekukucskálni a papír alá. Valószínűleg ezt nagyon kevesen teszik meg.
A különféle tárgyakra specializálódott eladókkal az a "baj", hogy azt más is észreveszi és könnyebben megelőz. Annál nagyobb az esély a nagy fogásra, minél össze-visszább a stand, minél nagyobb a kupleráj.

Ha már megvan a kiválasztott kincs, törekszem arra, hogy az eladó mondjon először árat. Arra válaszul kapásból a felét kell mondani, és onnan indulhat a móka.

A legfontosabb szabály, hogy az eladó nem láthat semmiféle lelkesedést rajtam, mert akkor rögtön vérszemet kap. Ha a világ legszebb cuccát is kaparintottam meg, muszáj flegmán kezelni, ez sokszor igényel némi színészi vénát.
A második fontos dolog, hogy piacozni apró pénzzel szabad menni csak. Később kitérek rá, miért.

Nagyon sokszor fordult már elő velem, hogy a kezembe vettem valamit, forgattam, nézegettem és végül visszatettem. Az árus odavetette, mi az ára és én meg leraktam, indultam volna tovább. Az ember pedig addig jött utánam, amíg meg nem egyeztünk. Nos, ilyen fölényes helyzetben én nagyon sokszor a pofátlanság határát súrolóan alacsony árat ajánlok és nem egyszer elfogadták már. Az eredeti felénél is kevesebbet. Ezt viszont tényleg csak akkor érdemes megjátszani, ha az a valami annyira nagyon nem fontos.

Ilyenkor jó indok a "Csak 500 van nálam,ha ennyiért odaadja,elviszem.", mert általában ebbe belemennek.
És itt jön képbe az előbbi, aprópénzes mondat. Ha ilyet mondunk és utána előveszünk egy ötezrest, vagy csak egy ezrest, az nagyon égő ám...viszont ha sok az apró, akkor ezt sokszor el lehet sütni.

Aztán ott van az a megoldás is, amikor több dolgot vesz az ember egy eladótól és a mennyiségi kedvezménnyel akar élni. Szokták szeretni.

A piac kezdetekor nagyobb az esély az igazi kincsre, de a végén több a lehetőség az alkura. Dél körül már a piac vége, és mindenki szabadulni szeretne, minél több holmitól, bármi áron. Ha annyira nem fontos, amit kinéztem, később megyek vissza érte. Persze van rá esély, hogy már nincsen meg.

Az 6 személyes álom-teás szettem kannával és mindenféle kiegészítő csetresszel úgy vettem például legutóbb, hogy kiemeltem egy csészét és úgy kérdeztem meg, mennyi a készlet. Szerintem nem tudta,hogy mit ad el, és mennyi része van, de miután már megegyeztünk..nos, kénytelen volt annyiért adni. 2000 Ft-ért.

Anyu nagyon szeretett volna egy szép, porcelán fejű babát, találtunk is egy helyet, ahol volt kettő. Az egyiknek hiányzott az egyik cipője és nem volt olyan szép a pofija, viszont a ruhája annál inkább. A másiknak szép arca volt, megvolt mindkét cipője, viszont a ruhája nem tetszett. Az eladó viszont belement, hogy kicseréljük a ruhájukat. Érdemes ilyeneket is megjátszani a tökéletes szerzemény érdekében.

Az életnek vannak apró örömei, rájöttem, hogy az alku az egyik ilyen. Egyik félnek sem kerül semmibe, de mégis élvezetes. Már jobban értem az egzotikus piacokon tomboló alku-lázat.
És önbizalom-növelőnek sem rossz, ha egy-egy blöff bejön.

2012. február 24., péntek

133.fejezet - "Realiti"

Sokszor ér az a kritika, hogy én mindent olyan szépen elő tudok adni, de amikor baj van, vagy nem vagyok jó passzban, arról nem esik szó. Sok olyan poszt van, akár itt is, amivel ezt kapásból megcáfolhatnám, ha nagyon akarnám, de nem akarom. Van, hogy nekem is nehéz, és nem is kevésszer, van, hogy nekem sincsen miből és ráadásul elég sokszor.

Csak lehet, hogy én máshogyan fogom fel a problémákat. Nem tragédiaként éltem meg soha, ha valami akadályba ütköztem, azon kezdtem gondolkodni, hogyan mászhatnék át rajta vagy hogyan kerülhetném meg. Amikor rossz ér, megpróbálom végiggondolni, hogy mit kell megtanulnom belőle és ha rájövök, reménykedem, többet ugyanaz nem fog megtörténni. Ha mégis, hát rosszul tippeltem és más volt a lecke.

Manapság a legfontosabb problémám az, hogy úgy érzem, Panka érkezése óta túlságosan anya-üzemmódban nyomom és nagyon hiányzik a nőiességem, amit úgy érzem, most kicsit háttérbe szorítottam. Hogy akarva vagy akaratlan, az most lényegtelen is.
Úgy látom, hogy a környezetemben mindenki elsősorban, mint anyára tekint, amikor rám néz, és hiányzik az a fajta elismerő tekintet, ami a nagybetűs Nők kiváltsága.
Persze, mondhatnánk erre, hogy egy anya egyben nő is, meg a nőben benne van az anyaság, de ez ennél kicsit bonyolultabb.

Ma reggel benéztem a szekrényembe és eldöntöttem, hogy a nővé (vissza)változást nem lehet tovább halogatni.
Nézzük a jelen állapotot:
-a hajam be kellene festeni, mert nagyon le van nőve és egy hajvágásra is szükségem lenne.
-a ruháim nagy része agyon használt, szürkék a sok mosástól, foltosak, néhány szakadt is. A fehérneműkről nem is beszélek, mert csupa bridzsitdzsonsz-fazon, sehol egy csipke, vagy egy kis selyem. A zoknik talpa elnyűtt, a nadrágok térdesek...egyetlen egy nadrág jön rám, a kismama farmerem, hét hónapja csak azt hordom, képzelhetitek, hogy néz ki...
-az elfogadható holmik azért elfogadhatóak még, mert két mérettel kisebbek a jelenlegi konfekciómnál, és egyelőre borzasztó frusztráló a látványuk
-nincsen önuralmam, ha itthon édesség van, az nem sokáig van
-az arcom rettenetes állapotban van, a szemöldököm nincsen kiszedve és amúgy is, elég meggyötört a bőröm.
- stbstbstb.

Szóval bár eddig is forgattam a fejemben, hogy rehabilitálom magam, a mai nap reggelére lett csak elég lelkierőm ahhoz, hogy bele is fogjak.:
-kidobáltam a rongyokat
-mélyen elrejtettem a szekrényben azokat a dolgokat, amik majd egyszer remélem, még jók lesznek, de most csak egy dologra jók, szívfájdalmat okozni..
-jövő keddre bejelentett István fodrászhoz
-mától egyáltalán nem veszek nasit itthonra, így tuti nem fogok enni, merthogy nem is lesz mit
-minden evés előtt teleiszom magam, hogy kevesebb kaja férjen belém és amúgy is három litert kell innom

A program többi részét még kitalálom, hogy oldjam meg úgy, hogy ne legyen túl drasztikus...egyelőre ez is jó lesz.
Majd talán néha bejelentkezem ezügyben is...

Érdekes tanulság volt, hogy rájöttem, a változást nem kell siettetni, mert eljön az a nap, amikor az ember tényleg akarja. Amíg ez nem jön el, addig csak kínszenvedés..

2012. február 17., péntek

Muszáj megmutatnom...

video

Kicsit elnyújtott a kép, elnézést... a lányom nem aludt éjjel, ezért nappal kell neki, de ilyet még SOHA nem láttam tőle..:DD
0:30-nál kezdődik a lényeg♥

2012. február 13., hétfő

132.fejezet - Maradj pozitív

Nehéz feladat manapság, ugye? Talán az egyik legnehezebb.
Mégis erre kérlek, Kedves Olvasó, ha engem olvasol, maradj mindig pozitív, akármekkora is a kihívás.

Mondjak rá bevált receptet? Megpróbálhatom...de nem biztos, hogy mindenkinél ez válik be.
A napokban kaptam egy felkérést egy interjúra, ami egy olyan oldalon fog megjelenni, ahol fityiszt mutatnak mindennek, ami negatív, ami kritikus, ami rossz, ami szomorú és -"csakazértis"- teljesen érthetetlen módon (ugye,érzitek az iróniát a szavaim mögött?) a jó dolgokra koncentrálnak.
Miközben írtam, sok minden eszembe jutott.

Újdonsült anyukáknak megtiltanám a divat magazinok lapozgatását, mert csak oda lyukadnának ki, ahová én, hogy bár tudjuk, nem mi vagyunk a célközönség, de többé nem leszünk ilyen vékonyak, többé nem az fog számítani, milyen partyruhát kapjunk fel a tűsarkúnkhoz és milyen estélyikben voltak a sztárok a díjkiosztókon, mert biztos, hogy egy pár évig nem megyünk ilyen helyre.

Mindenkinek kötelezővé tenném, hogy keressen valami hobbit. Teljesen mindegy mi az, ha a hólapátolás akkor azt, ha az olvasás azt, de még jobb, ha ez valami kreatív, teremtő erejű tevékenység. Biztosan beválik, és az unalmat is elfelejtheti az ember.

Továbbá előírás, hogy minden héten legalább egy ismerősünkkel találkoznunk kell személyesen is, nem érdekel, mennyi munka vár még. Nem sok üdítőbb dolgot ismerek, mint ezek az összejövetelek, egyszer egyikünk főz, máskor a másik, vagy együtt...ki tudja...
És ez rendben van, de miről beszélgessünk?? Sokszor merül fel a kérdés, tudom, néha bennem is...
Úgy gondolom, hogy vannak olyan dolgok, amik manapság tabunak számítanak. Az ember nem beszél arról, van-e hitele, kire szavaz, hogy néha nem tökéletesen mennek a dolgok, mindenki csak a jó dolgokat mondja el, és ezért egyre nehezebb az embernek elfogadnia, ha nem minden remek, és rózsaszín habos. Hittem már én is tökéletesnek olyan párokat, akik aztán bevallották, hogy semmivel sem jobbak az átlagnál, ugyanúgy megvannak a mindennapi harcaik, de BESZÉLGETNEK.
Lányok-fiúk, beszélgessetek!

Higgyétek el, attól, hogy beismeritek, amikor valami nem klappol annyira, nem gyengébbek lesztek a másik szemében, épp hogy erősebbek. Emberibbek. Reálisabbak.
Nagy az esély rá, hogy épp akkor találtok megoldást valami nyomasztó nehézségre, ha együtt gondolkodtok.

Úgy gondolom, hogy ha nem értetek egyet valamiben, azt is nyugodtan mondhatjátok. Sőt, kérem, hogy mondjátok, mert ki tudja, lehet, hogy a másik kíváncsi arra, milyenek vagytok valójában.
Például:ha vannak olyan barátaitok, akiknek el meritek mesélni azt is, hogy adott esetben nem lesz pénzetek elmenni egy közös nyaralásra, akkor talán ők sem a helyszínhez ragaszkodnak majd, hanem a társaságotokhoz és ki tudtok együtt találni valami olyan megoldást, ami mindenkinek jó. Különben enélkül megfosztanátok magatokat egy csodás élménytől, ebben biztos vagyok.

Az értékes embereknek értékes barátokra van szükségük és azt hiszem, nem ismerek értékesebb tulajdonságot az őszinteségnél.

Volt egy olyan évfolyamtársam az egyetemen, akinek mindig irigyeltem a ruháit, csodáltam, milyen ízléssel válogatja őket össze és milyen tartással tudja viselni őket. Aztán eltelt pár év és egy alkalommal, amikor elég bátorságot gyűjtöttem hozzá, oda mentem és elmondtam neki.
Mindent elmondtam. Hogy mennyire csodálom, hogy milyen tehetségesnek tartom.

Nem fogjátok elhinni, de azt válaszolta, hogy UGYANÍGY gondolkodik rólam... mindig el szerette volna mondani, mennyire igényesnek és ízlésesnek tartja az én stílusom. Hogy mindig figyelt és próbált ellesni trükköket.

Ugye, értitek, mit szeretnék ezzel?

2012. január 29., vasárnap

131.fejezet - Emléke örökké él

Élt egyszer egy ember...egy csodálatos, felülmúlhatatlan lélek...egy tökéletes gyémánt, aki tudott valamit, amit nagyon kevesen. Tudott még rajongani, tudott még teljes szívvel szeretni, tudott boldog lenni, minden körülmények között. Értette és élte az életet, minden percét szerette és élvezte. Szeretett itt lenni közöttünk és olyan volt Mellette lenni, mint valami lebegés, a mindennapok könnyűek és színesek. Aki ezt tapasztalhatta, szerencsés ember volt, és sokan voltak szerencsések Szentendrén.

Sokszor nézte a sorozatokat és olyankor engem mindig a kedvenc szereplőjéről nevezett el, és ezeket a neveket, ahogyan illendő, én mindig méltósággal és büszkeséggel hordoztam balatoni nyaralásaink alkalmával. A Balaton volt a legnagyobb közös szerelmünk- nekem még mindig az- és ha ott vagyok, nem tudok úgy ott lenni, hogy ne gondolnék Rá is, minden percben.

Volt idő, amikor Ő volt az, aki segített, és lett idő, amikor már én voltam, aki segített. Amikor a járása már bizonytalanná vált, de a Balaton hívta, belém karolt. Álmodozó, őrült rajongással beszélt a Tó-ról, idézte az emlékeket a gyermekkoromból, és néha az övéből is. Imádtam Vele nyaralni. Vele mindig minden olyan nagy kalandnak tűnt...
Mai fejjel értettem meg, miért értett olyan jól a nyelvemen gyermekkoromban és azután is, mert Ő maga is egy nagy gyerek volt és maradt is, az utolsó napig.

Senki más nem volt az életemben soha, aki ennyire ész nélkül halmozott volna el a szeretetével, kritika és rossz szó nélkül, mindig, mindig én voltam a tökéletes, az okos, a szép, a kedves...
Rajongott a régi nagy színészekért, a cigány muzsikusokért, a régi magyar filmekért és operettekért. Eltántoríthatatlan rajongott a Hazáért. Minden egyes rögét szerette, és soha szitok szót nem hallottam a szájából. Mindenben meglátta a szépet, és olyan szerencsés voltam, hogy így nőhettem fel, ezt láttam, Tőle és a lányától is.

Nem várt el, csak adott. Mindenkinek és mindent.

Utoljára egy ágyon fekve láttam és amikor elköszöntem, az ajtóból még visszafordultam, visszamentem és a fülébe súgtam, amit valahogy addig még soha, hogy mennyire nagyon szeretem. Csukott szemmel mosolyodott el és úgy mondta: "De jó nekem."
Akkor láttam utoljára.

Addig ő volt szülő, és én a gyerek és most én is anya lettem, és borzasztóan hiányzik, hogy elmehessek Hozzá, és az ölébe ültethessem a bogárkám, hogy megsimogassa ráncos, de még mindig erős kezével az arany hajacskát. Hiányzik, hogy elmondhassam neki:"Látod, Te voltál a példaképem és az leszel örökre. Nézd ezt a kis angyalt, úgy fogom felnevelni, ahogyan Te neveltél engem, talán akaratodon kívül."

Ha Ő nincs, én nem ilyen vagyok.
Megtanított rá, mi az élet igazi értelme.

A Hullámzó Balaton nekem Papa. A cimbalom nekem Papa. Az angyalkám szemében a csillogás nekem Papa.A hegedű sírása is Ő, a reggelimet Miatta készítem el úgy, apró katonákkal, mint egy valóságos bőségtálat akkor is, ha kolbász és kenyér van csak rajta, mert Ő tudta, hogy adja meg mindennek a módját.

Hiányzik a bátorítás, a feltétlen rajongása, hiányzik a mosolya, az ölelése, és hiányzik a hangja, ahogy énekli a régi slágereket. Hiányzik nekem, és mindig hiányozni is fog. Nagyon rég nincs már itt, és minden nap velem van mégis.

Soha nem felejtem.
Az egyik kedvencünk volt, Nagypapa, ugye, emlékszel még rá(m)?

2012. január 23., hétfő

130.fejezet - Segítség

Segítség minden, amitől másnak jobb lesz, legyen az a legapróbb dolog is. A legtöbbször ingyen adhatod, és ingyen kaphatod, ami manapság nagy ritkaság, ezért érdemes megpróbálni. A napokban gondolkodtam el azon, hogy mennyire egyszerű dolog, ha csak annyit megteszel holnaptól, hogy ki is mondasz minden olyan alapvető gondolatot, amiről azt hinnéd, azt gondolod, a másik biztosan tudja.
Ha találkozol a barátnőddel és jól fest, még ha meg is esz a sárga irígység, mondd meg neki, mennyire szép! Ha találkozol a barátoddal és fél szavakból is értitek már egymást, kérdezd meg, tudja-e, mennyire fontos Neked a barátsága..el fog csodálkozni. Anyukádnak, apukádnak mondd meg, hogy szereted őket, amíg megmondhatod, akkor is, ha sosem volt szokás. Néha nagyon nehéz, de olyan jó!

Alapvetően mindenhol próbálok segíteni mindenkinek, akinek tudok. A napokban a facebookot olvasgattam és találtam egy bejegyzést, amiben valaki segítséget kért a barátnőjének. Annyit tudtam meg Róla, hogy van egy 12 éves nagy fia és most egyedül maradt a hatalmas pocakjával, amiben három pici életke növekszik. Babát szeretett volna, egy babára számított és hármat kapott. Ott volt a név és egy telefonszám. Mivel éppen Anna ruháit nézegettem át és válogattam ki, amik már kicsik, gondoltam nagyon jó, felhívom és elkérem a címét, hogy küldhessek neki néhány dolgot.

Nagyon kedves volt Ildi a telefonban, jól elbeszélgettünk. Elmesélte, hogy már májusban be kell majd feküdnie, holott csak júliusra várja a kicsiket, de mivel hárman vannak, megfigyelés alatt kell lennie. Azt is mesélte, hogy pénteken derül ki a kicsik neme, de mivel a doktor úr már egyről majdnem bizonyosan állította, hogy kislány, meg is egyeztünk, hogy a lány holmik biztosan mehetnek. Tettem a csomagba némi játékot is, és egyéb kellékeket, amik a babácskák ápolásánál jól jöhetnek.

Azt is mondta Ildi, nagyon sok helyről ígértek már neki segítséget, de konkrétan még szinte senki nem adott semmit, az ígéreteken kívül. Ezért gondoltam, megosztom Veletek a történetet, hiszen tudom, hogy Ti nem csak beszéltek, tesztek is, ha arról van szó.

Amennyiben úgy érzitek, hogy tudtok és szeretnétek is küldeni neki valamit (illetve nem neki, hanem a kisbabáknak), írjatok nekem és megadom az elérhetőséget! Név, telefonszám, cím megvan! Budapest a helyszín.

Olyan jó érzés tudni, hogy azok a kis holmik, amiket az én életkém hordott, most olyan helyre kerülnek, ahol minden bizonnyal nagyon meg fogják becsülni! És remélem, hogy a szeretetet és a törődést is érezni fogja a mama, mert minden tiszteletem az övé.

2012. január 16., hétfő

129.fejezet - Felező

Nagy nap van ma, ma fél éves az én kislányom. A mai bejegyzés kicsit ömlengősnek tűnhet, mert neki szentelem és az érzésnek, amit iránta érzek.

A büszkeség, az öröm, leírhatatlan. Amikor még nem voltál sehol, csak vártuk, hogy beköltözz a pocakba, sokan mondták, hogy ez az élet legnagyobb ajándéka, mert ennél nincsen jobb érzés. Amikor megérkeztél, őszintén, még nem így gondoltam, nagyon nehéz volt. De eltelt fél év és én nem tudom letörölni a mosolyt az arcomról, ha a maki pofidra nézek.

Csodálatos kis lény, végtelenül okos, tiszta tekintetű, nyílt szívű kis bogár vagy. Mindenkire mosolyogsz a kettő fogacskáddal és amúgy hangod sem hallani. Órák hosszát elvagy egyedül és sokszor rád sem kell nézni, vígan rágicsálsz és beszélgetsz a láthatatlan és látható barátaiddal. Minket egyértelműen megismersz már, és teljesen jól érthetően fejezed ki az örömöd. Minden után nyúlsz, mindent megfogsz, megrágcsálsz, a kedvenced az ikeás egér és a saját lábujjacskáid.

Ha az életben semmi mást nem érek el, ha soha többet semmi ajándékot nem kaphatok, ha mindent elveszítek, de Te megmaradsz nekem, én akkor is boldog leszek, amíg csak élek. Túlzónak tűnhet, mégis a büszkeség, amit miattad érzek, akárhányszor csak elvarázsolsz valakit a mesés személyiségeddel, igazából felülmúlhatatlan. Biztosan minden szülő ezt érzi a saját gyermekével kapcsolatban és persze, hogy elfogult vagyok...

Mint család, teljesen jól működünk. Nem mondom, hogy nincsenek olyan időszakok, amik kicsit ingerültebbek, de ha kettőnk közül (apa és anya), valamelyikünk nyugodt tud maradni, akkor könnyedén oldjuk meg ezeket. Elég, ha egyszerűen csak rákérdezünk, miért feszült ennyire a másik, és máris észbe kap, hogy tulajdonképp már maga sem tudja...Nagyobb összeütközés akkor szokott lenni, amikor mindketten ingerültek vagyunk, de türelemmel ezt is rendezzük általában. Nem hallottál még minket veszekedni, és ez lenne a fő cél. Talán azért is vagy ilyen kiegyensúlyozott baba, mert itthon nyugalom van és tudod, hogy biztonság és szeretet vesz körül, minden egyes nap.

A Te személyedben nyert értelmet számomra a "szerelmünk gyümölcse" kifejezés, egy igazi, édes, puha kis gyümölcs vagy, akit folyton puszilgatni, harapdálni kell, aki vitaminnal tölt fel, aki megmosolyogtat.

Fél éve ilyenkor már nem voltam eszemnél és nem is emlékszem, mi történt pontosan, csak annyit tudok, hogy két óra telt el ezután és már apa kezeiben voltál.

Szeretlek, Kislányom, szeretlek a szívem minden szeretetével, az életemnél is jobban, akármennyit nyafizol, akármennyit kukorékolsz éjjel. Te vagy, akiért reggelente mosolyogva ébredek, és aki miatt mosolyogva fekszem este. A fény vagy az életünkben, a reménysugár, a jövő ígérete vagy. Összekovácsolsz minket, miattad lettünk Család.
Azt szeretném, ha boldog baba lennél, nagyon boldog.

2012. január 8., vasárnap

128.fejezet - Az elfogadás művészete

Azt tapasztaltam, hogy nagyon sokan, közötte én is, nehezen fogadunk el. Bármiről legyen szó.
Talán az lehet a dolog mögött, hogy nem megszokott dolog a mindennapok során az önzetlen ajándék. Biztos, hogy Te is kerültél már olyan helyzetbe, amikor egy barátnőddel/barátoddal találkoztál, hogy megittatok egy bambit és utána amikor fizetésre került a sor, erősködtetek mindketten, hogy ti akarjátok rendezni a számlát. Idétlen helyzeteket szül és néha megbántódást is, nem érdemes...

Mi lenne, ha helyette inkább legközelebb azt mondanánk,ha a társunk szól,hogy ő szeretne fizetni:
-"Köszönöm, ez kedves Tőled és nagyon jól esik, legközelebb Te leszel az én vendégem."-

Több előnye is van, természetesnek tűnő érzelmeket kommunikálunk egyértelműen a másik felé, amiből sosem elég, t.i. hogy észrevettük a figyelmességét, másrészt pedig nem lesz kellemetlen helyzet a szituációból.

Vagy vegyük az elfogadás egy másik szintjét.
A napokban azt tapasztaltam, hogy általában azok voltak a legkevésbé elfogadók, akik a legliberálisabbnak vallották magukat mindig is. Ők voltak azok, akik nem tudták elviselni, hogy én nem úgy gondolkodom, ahogyan ők és ők voltak azok, akik mások felett, sokszor minősíthetetlen hangnemben ítélkeztek.
Éppen úgy, ahogyan az alábbi történetben (aminek az eredetét sajnos nem ismerem pontosan) a fiatalember:

Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:
- Milyenek itt az emberek? – tudakolta.
- Hová való vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs.
- Athéni vagyok.
- És felétek milyen nép lakik? – kérdezett tovább az öreg.
- Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.
- Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg.

A vándor búsan folytatta útját.

Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.
- Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
- Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! – mondta az öreg bölcs.

A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.

A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:
- Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!

Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:
- Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.

2012. január 7., szombat

127.fejezet - A szeretet-megmaradás törvénye

Egy gyerekkori barátom és az ő tünemény felesége jöttek el hozzánk ma. Beszélgetni kezdtünk arról, hogy mennyire nehéz a helyzete annak, aki az egészségügyben dolgozik, Era ugyanis gyógypedagógus és "vesztére" imádja a munkáját. (Remélem, nem orrol meg rám, hogy szerepeltetem:))

Addig-addig beszélgettünk, amíg kiderült, hogy kacérkodik ő is a varrással, de nem akarta mondani, mert félt, hogy rossz néven veszem...dehát hogyan venném?! A varrás nagyon jó terápia elég sok mindenre.

Bátorítgattam, beszélgettünk, és olyan jó volt megoldásokról beszélni, igazi megoldásokról...

Meséltem neki, mennyi örömöm van nap mint nap, mennyi kedves levelet kapok Tőletek, mennyi ajándékot, önzetlenül, mennyi szeretetet és támogatást, sokszor ismeretlenül is. Mutattam a számtalan levelet, amiket az ajándékok mellé írtatok, mert persze mindegyik megvan, kivétel nélkül és a nehezebb napokon előveszem a boldogság-dobozom, hogy olvasgassam.

Úgy gondoltam, hogy hiába beszélünk róla, ha nem kezdi el, ezért gyorsan összeraktam egy kis kezdőcsomagot, hogy míg nem kerít egy varrógépet, gyakoroljon kézzel filcen, gyöngyökkel, csomagoltam mellé könyveket útmutatókkal, és mindent, ami ahhoz kell, hogy ne teljesen vakon tapogatózzon.
Értetlenül fogadta, és amellett, hogy nagyon örült neki, nekem szerette volna viszonozni. Akármivel.

Én pedig elmagyaráztam neki, hogy nagyon sokszor sajnos nincsen alkalmam azoknak viszonozni az ajándékát, akitől kapom, és nem is a viszonzás reményében külditek ezeket. DE valakinek muszáj viszonoznom, mert ez egy belső kényszer. Nagyon sokszor nem azoknak viszonozzuk a segítséget, akitől kapjuk.

Azért írtam le ide ezeket, hogy lássátok, a figyelmességeteket, a szeretetet nem hagytam elveszni, csak kicsit átalakult.
Mosolyogva mesélte, és egyik ismerősével épp erről beszéltek, hogy adott pénzt egy rászorulónak, erre ma ő kapott "segítséget" tőlem.
Így marad meg az egyensúly.
Ha adunk, kapunk. Mindegy, hogy kinek és hogy kitől.

2012. január 6., péntek

Fő kérdés

Felvetődött a kérdés, hogy Ti elhiszitek-e, amit itt olvastok?

Úgy értem, hogy elhiszitek-e, hogy amit itt írok, őszintén írom, hogy nem hazudok, elhiszitek-e, hogy ez az igazi arcom, vagy ez csak egy máz?
Lehet, hogy ez az egész egy maszk, ami mögé bújok, mert nem merek szembenézni önmagammal?

Vagy ez egy butaság és mégsem játszom meg magam?

Nos, kíváncsian várom, mit írtok erre!

2012. január 4., szerda

126.fejezet - Az idő pénz

A bejegyzés apropója egy film, a Lopott idő, mely szerint a világon immár nem létezik a pénz, mint fizetőeszköz, a helyét az idő vette át. Az emberek a munkájukért időt kapnak, egy napot, a jobban keresők egy hetet, évet, ilyesmiket. A karjukon pörög az óra és ha elfogy az idejük, meghalnak.

A film maga nem egy felejthetetlen alkotás, de a történetet végignézve a "nincs időm elvinni anyut nyaralni" és az "adok egy fél órát, hogy megebédelhess" valamint az "időmilliomos" kifejezések máris más fénybe kerültek.

A világ időzónákra van osztva, akárcsak most, de a lényeg az, hogy minél messzebb vannak a zónák a legbelsőtől, annál kevesebb a fizetés. Az, hogy ki melyik zónából jött, könnyen megállapítható arról,mennyire siet. Ha nincsen sok ideje, nyilván fut. Az időmilliomosoknak nem kell futniuk, ők örökké élhetnek, sosem fogy el az idejük, semmiről sem késnek le. Az öregedés problematikája ki van iktatva, amit logikailag annyira nem értettem, de mondjuk nem is ez volt a lényeg. Az időmilliomosok nem vezetnek autót, mindenhová sofőr viszi őket, testőreik vannak, mert ha nem csinálnak hülyeséget, nem halnak meg.
De nem is élnek.

Érdekes, elgondolkodtató helyzet.
Én most időmilliomos vagyok. Bárkinek adhatok az időmből és van, akinek az életét mentem meg ezzel.

2012. január 2., hétfő

125.fejezet - én így...

Valahogy arra jutottam, hogy talán jobb, ha leírom, én miért vagyok boldog ma is. Talán nem egyértelmű még. Talán vannak, akik úgy hiszik, hogy ez csak egyfajta hazug boldogság, egy jelmez.

29 éves vagyok, magyar állampolgár, itt élek, ez a hazám. Volt olyan idő, amikor a politika töltötte ki a mindennapjaimat, mert forrongtam és dühöngtem, jó ideje leszoktam erről.
Szerintem nem egyértelmű, hogy semmilyen tekintetben sem vagyok kivételezett helyzetben, nem vagyok törvényen kívüli, nem vagyok milliomos, és nem vagyok teljesen hülye sem.
A férjem tart el, aki a gyárban dolgozik, se alsó-, se közép, se felső vezető, se semmilyen, mert fizikai alkalmazott. Én tíz évig próbálkoztam az egyetemmel, közben itt-ott dolgoztam, hogy fizetni tudjam, de szinte sehol nem jelentettek be, ahol pedig igen, ott nem töltöttem annyi időt, hogy rendes pénzt kapjak a szülés után, így a minimál gyest kapom, ami 28e Ft. Ez az én hozzájárulásom a havi kiadásokhoz. Ezek alapján azt hiszem, egyértelmű, hogy nekünk is vannak anyagi gondjaink.
Sőt, tovább megyek, hitelünk is van.

De ez mind nem érdekel.
Megvonhatnak tőlünk bármit, de tényleg BÁRMIT, amíg mi itt vagyunk egymásnak és EGÉSZSÉGESEK VAGYUNK, addig akármi jöhet, mert megoldjuk valahogy. Boldogulni fogunk, mert amikor összeházasodtunk, ezt a fogadalmat tettük és komolyan is gondoltuk.
Ez ennyire egyszerű.

Lehet,hogy elmebeteg vagyok, és ha nem lennék ennyire dühös, talán másképp fogalmaznék, de én ilyen egyszerűen fogom fel az életet. Abban hiszek, őszintén, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel, vagy amire szüksége van, és minden úgy lesz, ahogyan lennie kell. Ehhez kell egyfajta felfogás, aki nem érezte ezt még soha, annak úgyis hiába magyarázom. Vannak, akik úgy fogják fel, ez egyfajta megvilágosodás, vannak, akik úgy, elmezavar.
Egy biztos, nagyon megkönnyíti a helyzetem sok esetben, hiszen én a boldogságot nem mástól teszem függővé, egyedül én magam tehetek róla.

Van egy Rudolf Steiner idézet:"Ha az egyik nap gyönyörű a világ, a másik nap barátságtalan
- a különbség én vagyok."-ez a hitvallásom megfelelő összefoglalása.
Én pedig arra törekszem, hogy minden nap gyönyörű legyen a világ.

Nem mondom, hogy mindig sikerül, de erre törekszem és már egyre többször megy.
Tényleg nem kell túlbonyolítani.Szerintem.

2012. január 1., vasárnap

124. fejezet - Császárság

Még mindig sokat gondolok rá, mert nagy trauma volt és viszonylag nehezen tudom magamban helyre tenni a dolgokat. Szeretnék még babát, de a történtek fényében szinte semmi esélyt nem látok rá, hogy hagyományosan próbáljam meg, bár az esélye 60-80% a normális szülésnek császár után. Ez épp elég ahhoz, hogy egyes, bátrabb orvosok hajlandóak legyenek legalább megpróbálni. Én nem vagyok ilyen bátor. Az előző próbálkozásból kifolyólag szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy nem sikerülne, a fájásgyengeségem miatt és a szinte semmi tágulásnak köszönhetően. Persze benne volt, hogy Anni nem tudott leereszkedni a szülőcsatornához, így meg ugye ezerszer nehezebb tágulni, de mégis...hitetlen vagyok.

Nagyon sokszor eszembe jut az egész, naponta jópárszor végigsimítom a varratom, és rendszeresen magzatmozgásokat vélek érezni, ami ugye lehetetlenség. Megpróbáltam magamban lerendezni szakember segítsége nélkül és talán mostanra sikerül lassan.

És hogy miért éppen most írok erről?Mert belefutottam Felicitasz blogjába, aki épp erről ír. Arról, hogy tulajdonképp minden attól függ, hogyan fogalmazza meg magának az ember azt, ami történt vele. A kommenteket is végigolvasva pedig az egyik lány azt írta: "A szülés az a pillanat, amikor egy nő életében először a teljes önzetlenség állapotába kerül. Ezért nem értem azokat, akik a körülményekre fektetnek nagy hangsúlyt... A lényeg az, hogy a gyerek épen és egészségesen világra jöjjön. Minden más mellékes."-és ezt én is pontosan így gondolom. Ott, abban a pillanatban ez a legfontosabb, bár jó, ha a körülmények olyanok, de ha nem, hát akkor nem.

Szeretnék kismama lenni még, nagyon szeretnék, és a születés után (nem a szülés után, mert ugye az nem volt) úgy éreztem, hogy ezt soha többet. De eltelt 5 hónap és mostmár kezdem úgy gondolni, hogy mégis... akár ilyen áron is. Akármilyen áron.
Valóban, így még nagyobb okunk van a kicsi minden születésnapját megünnepelni. Egyben a saját testem is megünneplem majd, minden alkalommal.

Felicitasznak abban is nagy igaza van, hogy rengeteg szó esik a természetes szülésre való felkészülésről, de a császárra őszintén senki nem készíti fel a kismamákat, pedig minden harmadikat érinti. Sok bírálatot kaptam annak idején, hogy miért kell ennyire részletekbe menően leírni, hogy zajlott a világrajövetel, hát épp ezért. Hogy egy eséllyel több legyen arra, hogy akit érint, tisztább képet kapjon. Talán jobban fel tud készülni, ,mert ennek a fizikai feldolgozása viszonylag könnyű és viszonylag gyors a lelkihez képest.

Aki közületek császárral hozta a világra a gyermekét, ki tudja jelenteni, hogy lelkileg teljesen túl van rajta és feldolgozta az élményt?