Hazám-hazám...

Mészáros János Elek, aki az imént ezt az áriát adta elő a Csillag születik-ben azt mondta, hogy gyermekkorában mindig azt hitte, hogy ez a legszebb dal a világon. Ma pedig már tudja is.


Szeretek azonnal leírni valamit, ami eszembe jut, mert akkor a legőszintébb, akkor még nem érek rá szépíteni vagy épp másítani az érzéseimen, mert azon ügyködöm, hogy mielőbb rögzítsem őket. És már nagyon rég szerettem volna írni erről, amiről most fogok, mert nagyon régen böki a csőröm.

Lokálpatrióta vagyok. Nagyon is. Hazaszerető, Magyarországhoz hű valaki vagyok, akinek egy hét nyaralás után is honvágya van. Itthon én tényleg otthon vagyok.

De elszomorít, hogy mostanában mindenkinél azt látom, hogy ha valami rossz történik vele, azt válaszolja rá, "Köszönöm/köszönjük, Magyarország...".
Nekem ez fáj.
Mintha engem bántana valaki...

Mi köze ennek a szegény, újra és újra megkínzott Országnak ahhoz, hogy a vezetői milyen döntéseket hoznak és azok éppen kit érintenek rosszul vagy jól...

Ahogy hallgatom ezt az áriát, libabőrös vagyok, ráz a hideg, kizárólag jó értelemben, hiszen mintha az én érzéseimről szólna, az én bánatomról.
Borzasztó nap mint nap szembesülni azzal, hogyan bántják, hogyan csépelik azt, ami nekem a minden, és aminek "mindenem köszönhetem".
És rossz hallani, hogy szidják, hogy becsmérlik, mennyire lealacsonyítják, mennyire nem szeretik sokan...

Pedig külön kellene tudni választani a Haza fogalmát a Kormány fogalmától.
A Haza örök.
A Kormány átmeneti. Mészáros János Elek olyan ember, amilyen embereket én a legnagyobbra becsülök. A múltkori János vitéz alatt végig a könnyeimmel küzdöttem. Ugye,láttátok?