Egy gyerekkori barátom és az ő tünemény felesége jöttek el hozzánk ma. Beszélgetni kezdtünk arról, hogy mennyire nehéz a helyzete annak, aki az egészségügyben dolgozik, Era ugyanis gyógypedagógus és "vesztére" imádja a munkáját. (Remélem, nem orrol meg rám, hogy szerepeltetem:))
Addig-addig beszélgettünk, amíg kiderült, hogy kacérkodik ő is a varrással, de nem akarta mondani, mert félt, hogy rossz néven veszem...dehát hogyan venném?! A varrás nagyon jó terápia elég sok mindenre.
Bátorítgattam, beszélgettünk, és olyan jó volt megoldásokról beszélni, igazi megoldásokról...
Meséltem neki, mennyi örömöm van nap mint nap, mennyi kedves levelet kapok Tőletek, mennyi ajándékot, önzetlenül, mennyi szeretetet és támogatást, sokszor ismeretlenül is. Mutattam a számtalan levelet, amiket az ajándékok mellé írtatok, mert persze mindegyik megvan, kivétel nélkül és a nehezebb napokon előveszem a boldogság-dobozom, hogy olvasgassam.
Úgy gondoltam, hogy hiába beszélünk róla, ha nem kezdi el, ezért gyorsan összeraktam egy kis kezdőcsomagot, hogy míg nem kerít egy varrógépet, gyakoroljon kézzel filcen, gyöngyökkel, csomagoltam mellé könyveket útmutatókkal, és mindent, ami ahhoz kell, hogy ne teljesen vakon tapogatózzon.
Értetlenül fogadta, és amellett, hogy nagyon örült neki, nekem szerette volna viszonozni. Akármivel.
Én pedig elmagyaráztam neki, hogy nagyon sokszor sajnos nincsen alkalmam azoknak viszonozni az ajándékát, akitől kapom, és nem is a viszonzás reményében külditek ezeket. DE valakinek muszáj viszonoznom, mert ez egy belső kényszer. Nagyon sokszor nem azoknak viszonozzuk a segítséget, akitől kapjuk.
Azért írtam le ide ezeket, hogy lássátok, a figyelmességeteket, a szeretetet nem hagytam elveszni, csak kicsit átalakult.
Mosolyogva mesélte, és egyik ismerősével épp erről beszéltek, hogy adott pénzt egy rászorulónak, erre ma ő kapott "segítséget" tőlem.
Így marad meg az egyensúly.
Ha adunk, kapunk. Mindegy, hogy kinek és hogy kitől.
Ó hogy mennyire igazad van, nem hiábá olvaslak mindig,, én is pont így gondolom. Az egyensuly általában nem két ember között van van meg hanem körbe-körbe jár
VálaszTörlésSziasztok! Igen én lennék,ez a kezdő csajszi,akinek az ő barátnője,hatalmas lendületet adott. Próbálkozni fogok, és amint kész lesz az első ,,értelmes,,munkát fel is dobom majd a blogomba,ha kíváncsiak vagytok rá:)))Vica,hát,nagyon köszönök mindent,mindenkinek ilyen barátnőt kívánok....
VálaszTörlésAnnyira igazad van!
VálaszTörlésAmikor varrtam a kis bodykat akkor annyira kikapcsolt annyira nagy öröm volt, hogy másnak hogy tetszett és mutogatta stb..
Olyan szuper!
És itt a varrógépem én meg alig hazsnálom:(
Drága Évi!
VálaszTörlésTe kitűnő példa vagy abban(is), hogy nem csak beszélsz a szeretetről, hanem meg is éled azt! Bárcsak sok ilyen ismeretlen ismerősöm lehetne..:))
Köszi, hogy vagy nekem, nekünk!!
Örülök az örömötöknek! Nálunk a családban valahogy nem volt hagyománya az önzetlen adakozásnak. Én ezt felnőttként tanultam, de tapasztalom, hogy tényleg öröm. Gondolkoztam rajta, hogy minek örültem, amikor az első kis készítményemet megvette valaki, és rájöttem, hogy messze nem az ellenértékének, hanem annak, hogy örömet szerezhettem. Hiszem, hogy mindegyikünknek arra kell használni a kapott képességeit, hogy embertársunkat építsük szeretettel, ajándékkal, jó szóval, bármivel, ami előrébb viszi. Te ezt mindig nagyon szépen megfogalmazod. Köszönöm a biztatásodat. Era várjuk az első munkát!
VálaszTörlés