Nosztalgia a négyzeten

Tudom, tudom, régen jelentkeztem...igazából érdemben nem sok minden történt azóta, csak próbálok dolgozni kicsit Pankám mellett, amennyire enged. Mellette sosem volt nehéz, de mostanában sokkal többször jön oda hozzám, ölelgeti a lábam, babanyelven beszélget, ha egy kis törődésre vágyik. Különben pedig tőlem pár méterre játszik a szőnyegen, miközben a varrógép minden egyes elindításakor felkapja a kis szöszke fejét, felugrik és a virsli ujjacskáit olyan helyekre dugdossa, ami egy járó varrógép esetén nem előnyös.

Mielőtt ilyen kis aktív lett volna, persze voltak más "bajok". Most mégis nosztalgiával gondolok vissza azokra az időkre, amikor még olyan nagyon picike volt.

Érdekes szerzet az emberi agy. Hogyan (és legfőképpen miért) lehetséges az, hogy az ember tényleg sokszor csak a jóra emlékezik? Persze nem felejtem el, hogy mennyit éjszakáztunk, mennyit fájt a pocak, aztán a fogacskák, mégis jó érzéssel gondolok vissza.

Ha a saját gyerekkoromra gondolok vissza,azt is jó érzésekkel teszem, pedig élénken él bennem, hogy 6-7 évesen megkérdeztem anyut, hogy "Ugye, ti sosem fogtok elválni?" -és azt mondta, soha...aztán lettem 14 és elváltak és a fejéhez vágtam, hogy de hisz megígérted!-állítólag nem ígért ilyesmit.

Persze emlékszem rá, hogy kiközösítettek az általánosban, családi okok miatt és arra is emlékszem, hogy hányszor, de hányszor voltam például reménytelenül szerelmes.
De mégsem fáj az emlék, nem rossz rá gondolni, és ha újra kezdhetném, valószínű, hogy mindent ugyanígy csinálnék.

Az elmúlt hetekben elgondolkodtam azon, hogy itt az ideje annak, hogy a kistesó megfoganjon. Nem szeretném, ha túl nagy lenne közöttük a korkülönbség, a védőnő és a saját józan eszem alapján is jobb, ha nem várom meg a 3. évet, amikor Panka már pontosan tudja, hogy letaszítják majd a trónjáról, akármennyire is felkészíteném, erre nem lehet...sokkal jobb szerintem, ha még csak két éves, és nem annyira van tisztában azzal, hogy mivel jár egy testvér:)
De a mondanivalóm lényege nem is ez, hanem hogy igazából amikor éles helyzetbe kerültem és úgy nézett ki, hogy azonnal sikerült is, én újra ugyanúgy pánikba estem, mint Pankánál.
Amikor kiderült, hogy csak vaklárma volt, akkor megkönnyebbültem, és érdekes mód, azóta máshogyan gondolkodom. Már nem félek. Már úgy érzem, hogy tényleg Rá kell bíznom, mikor szeretne jönni,mint Panka.  Ő is tudta, hogy mikor a legjobb neki, a testvére is ugyanígy fogja tudni.

Nosztalgia ide vagy oda, az eddigi tapasztalataim alapján azt mondom, az első év a legnehezebb. De minden perce csodás. A rosszak is. Ha másért nem, akkor azért, mert tudom, hogy elmúlnak.
Tulajdonképpen az egész életemre is igaz, hiszen minden pillanatban történt valami. Minden perc azért történt úgy, ahogy, hogy én ma itt legyek és így legyek itt.

Ez ugyanúgy felfoghatatlan a számomra, mint az, hogy bár tudom,mennyire nehezen épültem fel a császár után, késznek érzem magam arra, hogy akár 9 hónap múlva újra végig csináljam, ha épp úgy esik.
Hogyan lehetséges, hogy bár pontosan tudjuk, hogy ami történt nem mindig volt abban a pillanatban olyan jó, mégis, visszagondolva egészen máshogy fest a dolog?

Azt hiszem, ennek alaposabban utána fogok járni...
Mióta itthon vagyok, egyre jobban érdekel a pszichológia.