137.fejezet - Elmélkedés a világom jelen állásáról

Itt ülök a kanapén,az ölemben a laptop. Eszembe jut, hogy végig gondoljam, ki nekem a fontos kinek a véleménye számít, és önkéntelenül is oldalra pillantok, ahol a -lassan kilenc hónapos- lányom pelyhes kis feje lóg csak ki a puha paplan alól.

Odabent, a másik szobában a férjem alszik,ugyanígy.

Kint hallom,ahogyan süvít a szél, de a nap változatlanul süt.

Az állapotra,amiben lassan két éve élek, sokáig nem találtam a megfelelő szót. Aztán az unokatestvéremmel beszélgettem, amikor azt mondta, "kegyelem"-ben élnek. És rájöttem, mennyire igaza van. Ez tényleg egy kegyelmi állapot, egy kivételes, örömteli időszak, amit soha, egyetlen percre sem szabad természetesnek tekintenem.

A barátaimra gondolok, akik mellettem állnak, jóban-rosszban és elmosolyodom. Az sem természetes dolog, hogy ők mellettem állnak és néha munkás dolog az ilyen kapcsolatokat "megtartani", ahogyan minden más kapcsolatért, ezekért is meg kell dolgozni. Sokszor jobban is, hiszen mindent megérnek. Nem egy közülük már lassan 30 éve tart.

Az, hogy rólam ki mit gondol, ebből a békés menedékből kitekintve, amit az előbb említett család és az utóbb említett barátok alkotnak, lényegtelennek érzem. Azok véleménye, akik egyik "csoporthoz" sem tartoznak, hidegen hagy.

Volt olyan időszakom, amikor mindenkinek meg szerettem volna felelni, voltak olyan párkapcsolataim is, amik nem voltak igazak, hiszen tudtam, hogy másmilyennek szeretnének, mint amilyen vagyok. Ezeket a folyamatosan nyomasztó helyzeteket, az állandó aggódást nagyon fárasztó élményként éltem meg, mert nem volt egy nyugodt percem sem.Folyton attól féltem, mikor jönnek rá,hogy én valójában nem az vagyok, mint akinek ők szeretnének látni. Nem jobb annál és nem rosszabb, egyszerűen csak más.

Amikor megismertem Istvánt, mellette végre azt érezhettem, hogy belém lát és a valós énem ismerte meg, azt szerette meg és azzal szeretné leélni az életét. Hatalmas tehertől szabadított meg.

Ezért van, hogy az ő véleményére fokozottan adok.

De amikor valakik, akik nem is ismernek, vagy csak azt hiszik, hogy ismernek, pálcát törnek a fejem felett, azt nem veszem komolyan.

Én soha nem gondoltam magam különösebben bölcsnek. Ha valaki megkérdezte a véleményemet, elmondtam, de kérés nélkül nem oktattam senkit arról, hogy kéne intéznie az életét. Nem manipuláltam senkit soha, nem akartam átformálni, nem akartam álságos indokokkal a "magam oldalára" állítani. Akik mellettem állnak, önszántukból állnak ott.

Amikor valaki máshogyan gondolkodik, mint én, azt tiszteletben tartom, elfogadom, de nem csinálok belőle nagy ügyet, mert nem az a célom, hogy mindenki úgy gondolkodjon, ahogyan én szeretném. Unalmas egy világ lenne ez a számunkra, azt hiszem!:)
Senkit nem gondolok tökéletesnek -magamat sem, bár néhányan ezt hihetik- senkit nem gondolok jobban vagy rosszabbnak a másiknál. És nem is akarok megváltoztatni senkit.
Ez a blog sem azért jött létre, hogy tanácsokat osztogasson.

A tapasztalásaim gyűjteménye, a személyiségem lenyomata, mely itt teljesen őszinte lehet, és aki ezt örömmel veszi, annak ugyanolyan örömmel nyújtom át.
Nem szeretnék megtanítani senkit semmire, nem akarom felnyitni senki szemét, nem dolgom felhívni a figyelmét arra, hogy ez vagy az a leckéje, mert az élet majd megtanítja. Én hogy tehetném, amikor néha azt is nehéz megértenem, nekem mi az utam, nem hogy a másokéval foglalkozzam.

Ezért számomra a kritikusok munkája például olyan misztikus dolog. Biztosan vannak objektív szempontok, de a java szubjektív. Viszont most, hogy így végiggondoltam, rájöttem, hogy talán alapjaiban más az olyan ember személyisége, aki kritikusnak áll. Mert ehhez kell egy személyiség. Egy nálam semmivel sem jobb vagy rosszabb emberről ítéletet mondani a munkája alapján, olyan dolog, amihez gyomor kell.

Én nem venném a bátorságot hozzá, hogy "megmondó" legyek. Ehhez én kiskutya vagyok.

Bármikor kiállok önmagamért és a nekem fontosakért, de senkinek nem támadok neki önszántamból. Soha nem is tettem.
Ufonak érzem magam sokszor, manapság. Lehet, hogy az vagyok.

De vannak pillanatok az életemben, amiket már megtanultam észrevenni és amiket úgy értelmezek, hogy a számomra kijelölt úton járok. Ezt sem tudnám elkönyvelni, hogy jó-e vagy rossz, egyszerűen tudom, érzem, hogy most itt kell lennem, mert ez a dolgom.
És ez a felismerés boldoggá tesz.

Meg is puszilgatom a pelyhes kis bóbita fejet, mert közben kinyitotta csillag szemecskéit és kinyújtotta a husi kis karjait felém. Mennem kell.