Mindennapok.

Sokszor csak úgy telnek a napok. Sokszor az egyik pillanatban, amikor kinyitom a szemem, még reggel, aztán csak egy leheletnyit visszacsukom és amikor legközelebb észhez térek, már éjszaka van. Panka alszik. Mint most is.
Közben pedig eltelt egy nap, egy nagyon fontos, nagyon értékes nap, mert minden nap ilyen.
Az életünk rövidsége, sérülékenysége, kiszámíthatatlansága miatt minden nap számít. Minden egyes nap.
Ezért úgy gondolom, hogy akár csak egy olyan nap is, amit nem arra szán az ember, hogy az álmaihoz közelebb jusson, olyan, akár ha saját önszántából mondana le értékes lehetőségeiről. Legyenek bár ezek a lépések a legapróbbak. Az elvégzett munka sosem hiábavaló, akkor sem, ha pillanatnyilag még nem is látjuk az értelmét.

Minden okkal történik, és mindenben meg kell találnunk azt a személyes leckét, amit ha nem tanulunk meg, a helyzetet újra és újra megkapjuk majd. Egészen addig, amíg meg nem oldjuk, amíg rá nem jövünk, hogy mi a tanulság.

Szeretném mindenki elnézését kérni az előbbi Közjátékok miatt, de úgy gondolom, ez a személyes blogom, ez az érzelmeim otthona, és nekem sem mindig olyan csuda az életem. Mégis, ez sem véletlen történt, és meg kellett tanulnom valamit, talán rá is jöttem, mi az. Hogy Nektek is olvasnotok "kellett", szomorú velejárója a blogos műfajnak, bár remélem, hogy azáltal, hogy továbbra is teljesen őszintén leírtam mindent, nem csalódtatok bennem.
Én elfogadom, hogy nem mindenki szeret, de talán méltatjátok az őszinteséget, amellyel senkit nem támadok hátba, még Benneteket sem.

A legédesebb érzés a világon, tapasztalni, hogy egy néhány hónapos kis kéz érintése mekkora gyógyerővel bír. Hogy erősebb minden felnőttnél, jobb minden élőnél, tisztább és ártatlanabb, mint akárki, akit ismerek.
Ennek a kis arcocskának egyetlen mosolya mindent lemos a szívemről.
Minden harag és düh hiábavalónak és feleslegesnek tűnik, amikor ő itt van mellettem.
Persze, az ember családja erős háttér, de még sosem tapasztaltam, hogy mennyire erős is valójában.

Persze hiába is próbálkozom ezt szavakkal leírni, amikor képtelenség.

A napokban kérdeztem Istvánt, mi az álma. Azt mondta, hogy egy házikó, kerttel, nekem műhellyel a kert végében, neki garázzsal és Pankának egy nagy trambulinnal a kertben.
A helyzet úgy áll, hogy ha Isten is segít, idén ősszel ez is meglesz...

Alig fogom fel, hogy az egyetlen álmunk, ami még volt, hamarosan valósággá válhat. Azon ritka szerencsések közé tartozom, akik tudják is magukról, hogy szerencsések, és sosem vették azt természetesnek.
Az én szívem hálával van tele, minden egyes napért, ami azért jön el, hogy én még többet tehessek magunkért, a céljainkért.
Mert minden egyes nap az új lehetőség maga.