Vissza a Nő-höz

Az anyaság a világ legnehezebb munkája, a munkát persze idézőjelben értem. És sokat kivesz belőlünk, nőkből, legalábbis az első gyermeknél biztosan. Én csodának éltem meg, hogy Panka megszületett, de tény, nagyon elfáradtam, és minden alkalmat megragadtam, amikor volt egy kis időm kényeztetni magam.

EZ a "kényeztetés" általában annyira rosszul sikerült, hogy csak ártottam magamnak vele.
Pihenés mozgás helyett, csoki rendes étel helyett, kóla víz helyett...ismeritek biztosan.
Mert nem tudtam elképzelni nagyobb örömöt annál, semhogy a kanapéra ülve a tv előtt benyomjak valami NAGYOT és finomat.

Az eredmény...
Gondolom senkit nem lep meg.
Nem hogy fogytam volna a szoptatás alatt/ miatt, visszahíztam 82 kilóra,pedig szülni 94-gyel mentem és voltam már 78 is.
A bőröm katasztrófa, a hajam hullott, semmi vitamin nincsen sajnos az édességekben, nem is pótoltam.
Bele sem merek gondolni, hogy mennyit árthattam például Pankának a sok kólával, bár az "alvászavarait" már levetkőzte,mióta lejöttem a "szerről".

És a legfontosabb.
Anyuval beszélgettem, amikor megkérdezte,miért kellenek nekem ezek a "jutalmak". Sőt, meg is fogalmazta az aggodalmát, hogy valószínűleg semmi boldogsághormon nincsen a szervezetemben.
Nem éreztem magam szépnek és nem is voltam az.
Nem a súly miatt,hanem mert szomorú voltam,akárhányszor csak tükörbe néztem.


A napokban már nem bírtam tovább.
Szeretem a férjem és nem akartam elveszíteni, márpedig úgy éreztem, minden egyes nappal távolabb és távolabb kerülünk egymáshoz, mert Ő Panka születése óta szinte egyáltalán nem közeledett hozzám.
Utólag belegondolva miért is tette volna. Utáltam magam és idegbeteg voltam, türelmetlen vele és én sem bújtam, sosem.

Muszáj volt lépni valamerre, mert ez egyenes út a szakadékba,így hát beszélnünk kellett róla.
Korábban akárhányszor kérdeztem Istit, mi a baj, azt mondta: "Nem tudom...". Én elhittem és rettegtem, hiszen a nem tudom-mal nem tudok mit kezdeni, azon sem változtatni, sem javítani nem tudok.
De most, hogy elfogyott a türelmem ,megkértem, hogy legyen szíves, mondja el, mert nem hiszem el, hogy nem tudja. Megígértem, hogy nem leszek mérges, nem akadok ki, és semmi baj nem lesz, csak tudjam...mert akkor tudok változtatni.
És nagy nehezen, hosszú hónapok után elhangzott végre a -számomra- legszebb, megkönnyebbülést hozó mondat a szájából: "Nem tudom, hogyan mondjam, hogy ne bántsalak meg..."-itt már tudtam, hogy meg fogom tudni, tudomásul fogom tudni venni amit már úgyis olyan rég tudok.

Tudom, hogy sok plusz kiló van rajtam.
Tudom, hogy elhanyagoltam magam,és tudom, hogy türelmetlen voltam.

Sokan erre azt mondanák, áááá, az a plusz pár kiló mit számít, hiszen gyönyörű lányunk van...de az a plusz pár kiló az majdnem 20.
És én megértem Őt, hiszen nem egy ilyen nőt ismert meg, hanem egy sokkal karcsúbbat.

Hogy mit akartam mindezzel?
Mióta beszéltünk,minden sokkal jobb, mindketten közeledünk a másikhoz, jobban odafigyelünk magunkra is, ahelyett, hogy minden figyelmünket és szeretetünket csak és kizárólag Pankára "szórnánk". -Tehát beszélgetni kell.

A "nem tudom, mi a baj"-t nem lehet elfogadni. Mindig, mindenki tudja, mi a baj, csak maximum nem akarja elmondani, hogy ne bántson meg. De én úgy gondolom, minden igazság jobb a bizonytalanságnál.