131.fejezet - Emléke örökké él

Élt egyszer egy ember...egy csodálatos, felülmúlhatatlan lélek...egy tökéletes gyémánt, aki tudott valamit, amit nagyon kevesen. Tudott még rajongani, tudott még teljes szívvel szeretni, tudott boldog lenni, minden körülmények között. Értette és élte az életet, minden percét szerette és élvezte. Szeretett itt lenni közöttünk és olyan volt Mellette lenni, mint valami lebegés, a mindennapok könnyűek és színesek. Aki ezt tapasztalhatta, szerencsés ember volt, és sokan voltak szerencsések Szentendrén.

Sokszor nézte a sorozatokat és olyankor engem mindig a kedvenc szereplőjéről nevezett el, és ezeket a neveket, ahogyan illendő, én mindig méltósággal és büszkeséggel hordoztam balatoni nyaralásaink alkalmával. A Balaton volt a legnagyobb közös szerelmünk- nekem még mindig az- és ha ott vagyok, nem tudok úgy ott lenni, hogy ne gondolnék Rá is, minden percben.

Volt idő, amikor Ő volt az, aki segített, és lett idő, amikor már én voltam, aki segített. Amikor a járása már bizonytalanná vált, de a Balaton hívta, belém karolt. Álmodozó, őrült rajongással beszélt a Tó-ról, idézte az emlékeket a gyermekkoromból, és néha az övéből is. Imádtam Vele nyaralni. Vele mindig minden olyan nagy kalandnak tűnt...
Mai fejjel értettem meg, miért értett olyan jól a nyelvemen gyermekkoromban és azután is, mert Ő maga is egy nagy gyerek volt és maradt is, az utolsó napig.

Senki más nem volt az életemben soha, aki ennyire ész nélkül halmozott volna el a szeretetével, kritika és rossz szó nélkül, mindig, mindig én voltam a tökéletes, az okos, a szép, a kedves...
Rajongott a régi nagy színészekért, a cigány muzsikusokért, a régi magyar filmekért és operettekért. Eltántoríthatatlan rajongott a Hazáért. Minden egyes rögét szerette, és soha szitok szót nem hallottam a szájából. Mindenben meglátta a szépet, és olyan szerencsés voltam, hogy így nőhettem fel, ezt láttam, Tőle és a lányától is.

Nem várt el, csak adott. Mindenkinek és mindent.

Utoljára egy ágyon fekve láttam és amikor elköszöntem, az ajtóból még visszafordultam, visszamentem és a fülébe súgtam, amit valahogy addig még soha, hogy mennyire nagyon szeretem. Csukott szemmel mosolyodott el és úgy mondta: "De jó nekem."
Akkor láttam utoljára.

Addig ő volt szülő, és én a gyerek és most én is anya lettem, és borzasztóan hiányzik, hogy elmehessek Hozzá, és az ölébe ültethessem a bogárkám, hogy megsimogassa ráncos, de még mindig erős kezével az arany hajacskát. Hiányzik, hogy elmondhassam neki:"Látod, Te voltál a példaképem és az leszel örökre. Nézd ezt a kis angyalt, úgy fogom felnevelni, ahogyan Te neveltél engem, talán akaratodon kívül."

Ha Ő nincs, én nem ilyen vagyok.
Megtanított rá, mi az élet igazi értelme.

A Hullámzó Balaton nekem Papa. A cimbalom nekem Papa. Az angyalkám szemében a csillogás nekem Papa.A hegedű sírása is Ő, a reggelimet Miatta készítem el úgy, apró katonákkal, mint egy valóságos bőségtálat akkor is, ha kolbász és kenyér van csak rajta, mert Ő tudta, hogy adja meg mindennek a módját.

Hiányzik a bátorítás, a feltétlen rajongása, hiányzik a mosolya, az ölelése, és hiányzik a hangja, ahogy énekli a régi slágereket. Hiányzik nekem, és mindig hiányozni is fog. Nagyon rég nincs már itt, és minden nap velem van mégis.

Soha nem felejtem.
Az egyik kedvencünk volt, Nagypapa, ugye, emlékszel még rá(m)?