A csalódásokról

Csalódni jó...mert csalódni lehet "pozitívan" is, bár ez hasonló kifejezés, mint a "szörnyen jó", vagy a "borzasztó jó".
Csalódni rossz...mert az ember csalatkozik, megcsalva érzi magát, úgy érzi, hogy egy csalóval van dolga, márpedig a csalók nem méltóak az őszinte figyelemre.

Én ezt a blogot az őszinteség jegyében nyitottam, úgy gondoltam, hogy kitárulkozom mindenki előtt, hiszen maximum valaki nem tetszését fejezi ki, bár akkor én még úgy gondoltam, hogy valószínűleg csak szigorúan az én személyemmel kapcsolatban. De az emberi rosszindulat határtalansága folytán látnom kellett, hogy a családomat is kikezdik, amit pedig nem bírtam elviselni, ezért bezártam a blogot.
Most, remélve, hogy azok, akik ide jártak megbotránkozni, már elfelejtettek, újra megpróbálom a régi tervem szerint mindenki számára hozzáférhető módon írni tovább a mesét.

Olyan furcsa, mert néha úgy érzem, világmegváltó gondolataim támadnak babakocsi tologatás közben, és gondolkodom is rajta, hogy ebből jó kis poszt születhetne, de mire hazaérek, ezeknek a gondolatoknak általában nyoma vész.

Egy rossz szokásomnak köszönhetően (t.i.,hogy Éden hotel-néző vagyok), sokat gondolkodom mostanában a bizalom-csalódás duón.

Ha végigtekintek az életemen, sokszor okoztam csalódást, és sokszor csalódtam.
És érdekes módon sosem gondoltam azt, hogy vége, innentől senkiben sem bízom. Valahogy meg tudtam tartani a naivitásom és mindenkiben megbíztam. Elsőre. Persze másodszorra,  harmadszorra már nem, illetve egyszer igen, de az a legrondább szakításom volt, úgyhogy többet nem követtem el azt a hibát (sem).
És hogy ezt miért írom le.

Elképesztően sok olyan ismerősöm van, aki azt mondja, nem tud megbízni az ellenkező nemben és ezek az emberek nem is tudnak senkihez közel kerülni. Jellemzően ők azok, akik váltogatják a partnereket, és nem azért, mert nem akarnak komoly kapcsolatot. Persze, hogy akarnak, ki ne akarna -egy bizonyos kor után- egy igazi társat maga mellé? De félnek, rettegnek, hogy kiadják magukat és újra csalódni fognak.
Jellemzően ilyenek a netes társkereső oldalak felhasználói is. Persze ott akad más gond is, egy idő után az ember függő lesz és  -jellemzően a férfiak- hajlamosak azért fenn maradni akkor is, ha találkoznak valakivel, mert hiszik és vallják, hogy minden nap jöhet egy jobb. Rengeteg csalódást okoznak így azoknak a nőknek, akik tudják, hogy MINDIG MINDENKINÉL VAN JOBB.
Ha így keresnénk társat, sosem lelnénk meg, nincsen tökéletes.
Az Igazi van. Az Igazi a maga tökéletes tökéletlenségével, mert hiszen senki sem tökéletes.

Bár egy kicsit elkalandoztam, muszáj elmesélnem, hogy van egy barátom, egy olyan fiú, akivel gimnáziumi osztálytársak voltunk és érdekes mód akkor még nem nagyon beszélgettünk. De azóta ez szerencsére megváltozott és épp az után az ominózus, ronda szakítás után hívtam fel, hogy megkérdezzem, mi az, amit olyan nagyon rosszul csinálok, hogy nem sikerül soha és mindig én maradok hoppon.

A válaszát egy életre megjegyeztem, azt mondta, hogy én mindig azt a kérdést tettem fel magamnak, hogy vajon elég jó vagyok-e neki? Alapvetően hibás hozzáállás, hiszen a kérdés helyesen így hangzik:
"Vajon elég jó Ő nekem?"

Muszáj tisztában lennünk az értékeinkkel, az értékünkkel, tudni kell, hogy mennyit érünk és az alá nem szabad adni. Méltó társra van szüksége mindenkinek, nem egy olyan valakire, aki akárki lehetne, a lényeg csak a megléte.
Ha sikerül megtalálni azt a valakit, aki ilyen, könnyen elkerülhető a csalódás, hiszen a méltó partner egyenes, őszinte és megbízható. Nem fog bántani. Mert tudja, hogy az milyen, tudja, hogy mekkora fájdalmat okozna. A méltó pár érzelmileg sokkal intelligensebb annál, semhogy kihasználja és lábtörlőnek nézze azt a Nőt, aki tisztában és békében van önmagával, hiszen az ilyen Nő (is) nagyon ritka kincs.
Az értékes Nő értékes Férfit érdemel és viszont.