123.fejezet - Mindenek felett

Az én évem volt 2011, igaz, már 2010 is az én évem volt és ha ezt a tendenciát követik az események, akkor 2012 sosem látott magasságokba repít majd.

A facebook hírfolyamomat nem szeretem látni. Az ismerőseim legnagyobb része retteg, vagy azt írja, hogy retteg, már háborúra, államcsődre készülnek, az összes megnyilvánulásuk elképesztően elkeseredett, és kivétel nélkül politikai jellegű. Ezeket olvasva engem nem arra ösztönöznek, hogy átgondoljam, amit mondani akarnak vele, hanem arra, hogy hide-oljam, figyelmen kívül hagyjam, miket írnak, mert ha mindet elolvasnám, akkor valószínűleg valóban annyira pánikba esnék és olyan kilátástalannak látnám az életem, hogy menten felakasztanám magam. De hogy gyereket nem vállalnék többet az biztos, pedig még fogok, és remélem, hogy nem is csak egyet.

Az embernek valóban elmegy az életkedve, ha csupa ilyet lát.

Miért nem bíznak az emberek magukban és/vagy a jövőben?
Én tudom, hogy nem könnyű, senkinek, persze. De amíg egészség van, minden van.

Nem tudok ezzel foglalkozni, meg megmondom őszintén, nem is akarok. A valahogy boldogulás nekem örök kiút mindenből.
Biztos,hogy könnyebb volt régen, amikor összetartóbbak voltak a családok és a falusi közösségek, de azt hiszem szerencsés vagyok olyan szempontból, hogy az én családom nagy is, és össze is tart. Az egyetlen és fő cél volt, hogy azokat a kis csorbákat is kijavítsuk, amik még fenn álltak és jelentem,sikerült.
Tudom,hogy mind itt vagyunk egymásnak, nem vagyunk egyedül.És ez is nagyon sok erőt ad!

Rengeteg ambíciózus tervem van a jövő évre. Ami biztos, hogy nyáron elutazunk két hétre Svédországba, ez lesz az év legfontosabb programja. Tervezem, hogy több százezer forintot teszek félre költőpénznek (hahaha) az útra. Tervezem továbbá, hogy veszek egy rendes vasalót és még néhány kis gépet. Az idén vásárolt bútorokat felújítom és kifestem a nappalit, előszobát és konyhát. Betörök a külföldi piacokra, az etsy és a dawanda segítségével. Megkereszteltetjük Annát májusban, és én fogok mindent elkészíteni, a ruháját, és a dekort is.
Van még sok minden, de nem akarlak vele untatni Benneteket, én az örök listázó majd decemberben megnéztem ezt a két oldalas listát, és ellenőrzöm, mi mindent tudtam kihúzni róla és mi maradt 2013-ra.

Végezetül csak egy pár sor, azoknak küldöm, akik csak akkor hajlandóak észrevenni a boldogságot,ha majdnem kiveri a szemüket:
"Egy ideig azt a kis jelentéktelen, kék virágocskát nézte, amelyik onnan bújt elő a moha közül. Egészen jelentéktelen volt, még észrevenni is alig lehetett. Pedig sok tölcsér fityegett rajta, egészen aprók, tiszta világoskékek, olyanok, mint az égbolt nyáron, amikor tele van napsugárral. Milyen szép - gondolta - s az ember nem is látja meg. Elmegy mellette, s rálép. Mennyi sok szép dologgal van tele a világ." (Wass Albert-örök kedvencem)

Köszönöm az egész éves figyelmet,gyertek jövőre is...szeretnék még írni!

122.fejezet - Másnak is sikerült!

Hinnetek kell benne,működik, ezt bizonyítja ez a levél is, amit karácsony előtt néhány nappal kaptam és aminek borzasztóan örültem:

"Kedves Évi!
Valamikor márciusban vettem észre az oldalad, és figyeltem a blogodat is. Ott olvastam a történetedet arról, hogy hogyan találtatok egymásra a férjeddel, és hogy milyen izgatottan várjátok az első gyermeketeket. Nagy-nagy szerelmi csalódás után voltam akkor, körülbelül 1,5 évvel, és teljesen magával ragadott a tündérmeséd, szinte hihetetlen volt. :) Bevallom őszintén: a csodás történeted feletti ámulatomba azért jócskán keveredett irigység, hiszen én is körülbelül ugyanerre vágytam, ilyen harmóniára, ami minden szavadból sugárzott.
Akkor, vagy egy kicsit később láttam az oldaladon esküvőkre készült gyűrűtartó párnát, és meg is fogadtam, hogy ha egyszer velem is ilyen, vagy ehhez hasonló csoda történik, mindenképpen felkereslek, és megkérlek: készíts nekem egy ilyet.

Két hónappal később megtörtént az én csodám is: találkoztam azzal az emberrel, akit nem is tudok leírni. Tökéletesen, mindenben passzolunk, ráadásul évek óta a környékemen volt, de mindig elkerültük egymást. Májusban viszont egymásra találtunk, és tudtuk azonnal, hogy révbe értünk: rettentően, hihetetlenül szeretjük egymást.. Az esküvőt jövő májusra terveztük, de időközben kiderült, hogy jövő májusban más elfoglaltságunk lesz: babázni fogunk. Augusztusban fogant a mi Csodánk, aki azóta már itt ficánkol a pocakomban.."

Ugye,mesés?:)
Na,ki az, aki még hitetlen?

121. fejezet - Egy baba mindenre képes.

Egy baba tényleg mindenre képes, de amire a leginkább, az az a nagyon jó képessége, hogy a "nagyok" megromlott kapcsolatait egyetlen mosolyával javítja ki.

Vannak olyan buta felnőttek (magamra mutatok és egy másikra), akik képesek egy évig nem beszélni, egymásra nem mosolyogni, egymás iránt nem érdeklődni, csak "mert"... általában az ember akkor vizsgálja felül az ilyen jellegű helyzeteit, amikor valami nagy változás történik az életében vagy nagy veszteség éri.
Amikor egy temetésen találkozunk össze egy év után és a Karácsony is közeleg, amit már nem akarunk külön tölteni, muszáj lépni.

Egy ovis nagylány kellett hozzá, aki kézen fogta a mamáját, hogy megnézze a kislányunkat. Aki rendíthetetlen kérdezgette a semmibe révedő anyját, hogy: "Anya, ugye megnézed a Kicsit?". Aki nem restellte ezt sokadszorra is megkérdezni és hogy mondanivalójának nyomatékot is adjon, kézen fogva húzta az anyját a didergő babakocsi felé.

A babakocsiba nézve az anya arca felderült. Annyit hallottam csak, jó pár lépéssel messzebbről, mert még véletlenül sem szerettem volna megzavarni ezt a nagyon rég várt pillanatot, hogy "Nézd, milyen kék a szeme...milyen szép..."-és az én szívemről legördült az egy éve folyamatosan gyarapodó, nehéz szikla.

Karon fogtam őt, mint anya az anyát, mostmár megtehettem ezt is, jogosan, és bár éreztem rajta, hogy tartja a távolságot, megkértem, hogy ezt beszéljük meg, vagy lépjünk rajta túl vagy tudomisén, mert ez így nem jó nekem. Nem láthatom a hugom, az apám, együtt a családdal, csak külön, mint valami szökevények.

És az anya, egy év kihagyás, egy év talán oktalan megbántottság, rossz érzés, sértődés után a megbeszéléstől nem volt túl boldog, de a túl lépés határozottan jobban tetszett neki. Rábólintott, és mosolygott.
Valami jó kezdődött el ott a temetőben.
Úgy tűnik, ott nem csak végződni szoktak szép történetek.

120.fejezet - Végre vége

Mármint a szülés utáni depressziónak. Kellett hozzá ez a négy hónap, hogy végre teljesen úgy érezzem, már egészen a régi vagyok...nem volt könnyű, nem voltam felkészülve rá, úgy gondoltam, áááá...velem ez sosem történhet meg..De gondolhattam volna rá, hogy amennyire szerettem menni, annyira nehéz lesz, hogy nem mehetek amerre és amikor szeretnék.
Erre nem is lehet felkészülni, át kell élni.
És érdekes, mert most, hogy már túl vagyok rajta, nagyon sok mindenkitől hallom,mennyien érintettek, csak épp senki nem mer vagy akar beszélni róla.

Talán azért is könnyebb, mert már nem érzem úgy, hogy csak adok és adok, vissza pedig semmi sem jár, mert már nagyon jól tudunk kommunikálni, sokat mosolyog az én tündérhercegnőm és mostmár ő az, akire elég csak gondolnom, és minden bánatom elszáll. A fogatlan kis vigyori képe folyton előttem van.

Kicsit nehezen, de kialakult egyfajta rutin is, az éjszakákat ennek köszönhetően már javarészt átalussza, este nyolc és reggel 4-5 között nem nagyon ébred, és utána is visszaalszik még.
Megkapta a négy hónapos oltásait, legközelebb már csak másfél évesen kell vinnünk, de amennyit szurkálták eddig, nagyon nem is bánom.

A nap nagy részében teljesen jól elvan, beszélget az ő láthatatlan barátaival és/vagy angyalkáival, engem pedig 4 órát azért általában hagy dolgozni, a másik kettőt-négyet meg akkor szoktam behozni, amikor ő már elaludt. Nem szerettem volna soha, hogy folyamatos szórakoztatás-függő legyen, nem is tudnék állandóan csak Vele foglalkozni és ez amúgy sem jó.
Bocelli CD-ket hallgatunk, Gryllus CD-ket és néha nézünk egy kis BabyTv-t.
A fogadalmam, hogy elkezdek valamit edzeni valószínűleg jövő év elejére tolódik, mert most a Karácsony előtti megrendelésekkel kell foglalkoznom, és tényleg folyamatosan, minden "szabad" percben azokkal próbálok haladni. De jövőre, fogadom, máshogy lesz ez is, mint ahogyan elég sok minden.

Részletekbe nem feltétlen mennék, de rámjött az érzés, hogy meg kell reformálnom az életem.Új szokásokra lesz szükség és sok mindentől meg kellene válnom, ezekkel a lépésekkel pedig előrébb lépnék a nagy, végső céljaim felé. Így hát ezeket meg kell lépnem, akár így, akár úgy.
Nagy segítség, hogy Anni már az apjával is elvan, akár egész nap, de kicsit rosszabb a helyzet azokkal, akik nem mi vagyunk. A védőnő a múlt héten elmesélte, hogy ezek a kisbabák 8 hónapos koruk körül szoktak elkezdeni rettegni az idegenektől, addig jóformán meg sem tudják őket különböztetni tőlünk. Nos, hát azt hiszem magabiztosan kijelenthetjük, Anni egyet biztosan tud, mégpedig hogy kik azok, akik NEM mi vagyunk. És akárki úgy próbál közeledni, ahogy ő nem akarja, azonnal ordítani kezd.

Valahogyan majd talán kinövi, mert mindenkihez, akit csak havonta egyszer lát, nem tudjuk hozzászoktatni...és talán nem akarom erőltetni sem. Sosem voltunk azok, akik nem engedték, hogy mások meglátogassák, hozzá nyúljanak, felvegyék, épp mert nem akartam, hogy ez legyen, mégis így lett. Hát most azon vagyunk, hogy megoldjuk a "gondot". Talán tényleg csak szoktatás kérdése.

Apácskám, úgy nézem , kiteljesedett az apa szerepben.
A lányos apákra annyira jellemző aggódás már nagyon jól megy neki, de azt hiszem, a szerelem is kialakult. Apát látni és vigyorogni, ez is lehetne ennek a kislánynak a mottója, hiszen anya folyton itt van, anya unalmas. De apa...apa más. Ő nagy szám. Őrá akkor is rá kell vigyorogni ezzel a kis fogatlan szájával, ha előtte a képembe ordította, hogy neki mennyire rossz. Tulajdonképpen néha akár féltékeny is lehetnék...annyira utálok osztozni. De az anyai lélek mindent feláldoz a kicsiért..:)))
Jó rájuk nézni, jó látni, ahogy összebújnak, ahogy látom, hogy markolássza az apja szőrös képét ez a kicsi, puha babakéz.

Mi lesz velünk, ha már puszit is fog tudni adni? Mi lesz, amikor már átöleli a nyakunkat és azt mondja majd: "Szeretlek!"?

119.fejezet - "Lelkifurka"

Az bizony van rendesen, amiért mostanában ennyire elhanyagoltam ezt a blogot, de megvan rá a jó okom. Most is itt szuszog a hátam mögött...
Nagyon sok minden történt a legutóbbi bejelentkezésem óta.

Például voltunk a három hónapos oltáson. Előre féltem, kértem Istvánt, jöjjön velem, erősítsen csak, mert a két hónapos oltásnál történtekből kiindulva félő volt, hogy én is elbőgöm magam. Szegény Apácska reggel hatkor ért haza a munkából és feküdt le egy kicsit, hogy aztán két órával később egy hős módjára felkeljen, és eljöjjön az én nyavajgásom miatt a doktornőhöz.

Egy órát vártunk a váróban, azalatt a lányunk elaludt Isti kezében, miközben mellette állt a bál, rohangásztak, sírtak,nevettek, kiabáltak a kölykök, zajlott az élet, mint rendesen. Lassan azt kell feltételeznem, hogy Alinka annál jobban alszik, minél nagyobb a zaj.

Aztán sorra kerültünk, vetkőzés, mérlegelés, ájuldozás, 7 és fél kilós ez a kis husiegér, ezek után már jobban értettem, miért bírom egyre nehezebben büfiztetni.
Jött a kritikus pont, a szuri. A múltkorinál megállapította a doktornő, hogy túl sok a háj és nem biztos, hogy elég hosszú a tű, azt hiszem ezzel mindent elmondtam arról, mekkorák a sonkák.
Megkértek, hogy kvázi fogjam le Manókát, aki amúgy halálosan nyugodtan kiterült a pelenkázón. Rátettem a kezem és vártam az ordítást. Nem jött. Doktornő beszúrta a tűt. Várok. Nem jön. Csend. Benyomja az anyagot. Továbbra is síri csend, pedig itt már nagyon számítottam rá, hogy elsírja magát. És kész...ennyi volt.
Egy mukk nélkül fogadta a szurit...az egyik asszisztens szerint szinte már-már mosolygott.
Én nem kaptam levegőt...és olyan, de olyan büszke voltam! Egy ilyen oltást még én sem bírok ki szisszenés nélkül...ő meg három hónapos.
Úgyhogy bár eleinte attól féltem, hogy azért bőgök, mert neki fáj, végül majdnem azért bőgtem, mert ennyire ügyes volt.

Aztán lépjünk tovább.

Egy pár napja észrevettem, hogy elkezdte érdekelni az új macis babatornáztatóján az egyik maci. De következetesen mindig csak ugyanaz az egy. Aztán tegnap nekivágott és megkísérelte megfogni...látni kellett volna az arcát, mekkora koncentráció, mekkora munka volt azt az egyelőre nagyon nehezen irányítható kezecskét irányba állítani.
Ez volt az első alkalom, hogy valami után nyúlt, és nem csak véletlen, hanem szánt szándékkal.
Hihetetlen volt látni.

Amikor hanyatt fekszik, angyalokat lát. Legalábbis mi ebben szeretnénk hinni, hogy itt vannak a dédiék és a nagypapa vele, szeretnénk hinni, hogy velük beszélget, őket követi a szemecskéjével, rájuk mosolyog, mert sajnos mi mindebből semmit nem látunk. Csak a puszta fehér, unalmas plafont.

Bár ő is nagyon sok mindent tanul, napról-napra okosabb, én is sokat tanulok, mióta vele vagyok. Róla is, magamról is. És szerintem ezzel az apja is így lehet... az anyósom szerint István sokkal kedvesebb, amióta a kicsi a világon van. Kérdeztem, hogy nem véletlen arra gondolt-e, hogy türelmesebb, de nem...határozottan kijavított, hogy nem türelmesebb, kedvesebb.
Jót tesz velünk, jobb emberré tesz mindenkit maga körül. A sérült emberi kapcsolatokat könnyedén begyógyítja, hiszen ha róla van szó, akkor minden harag elszáll mindenkiből.

Olyan mint egy kis angyal. A szó igazi értelmében.
Mintha végtelenül bölcs lenne, és biztos vagyok benne, hogy az is, mert amikor majomkodok, meglehetősen értetlenül néz rám...Olyan "Ezt most miért kell?" tekintettel.
Dehát tudjuk, ők nem buták, csak kicsik.

Ami pedig a kritikus kérdést, az éjszakákat illeti, azt olvastam valahol, hogy a nyugodtabb babák három hónapos korukra már csak egyszer ébrednek éjszaka (persze az anyatejesekről beszélünk most).Ezek szerint az én lányom nyugodt gyerek, mert este kilenckor fürdik,utána szopi, elalszik szépen egyedül és egyszer ébred csak, olyan 3-4 körül. A hajnali evés után is hipp-hopp elalszik, egy fél órát van fenn max és utána reggel 9-ig alszik még.

Megnyugtató, hogy nyugodt, mert én semmi mást nem akarok, csak , hogy elégedett, boldog babánk legyen.
Néha úgy megkérdezném a véleményét a szülői kvalitásainkról...:)

118.fejezet - Újra mi.

Kicsit elkalandoztam mostanában, az eredeti témától és mivel teljesen őszinte szeretnék lenni Hozzátok, van egy olyan érzésem, hogy ez így nem jó. Ez a blog nem erről szól, ez rólunk kéne, hogy szóljon, nem pedig személyesen rólam.

Én szívesen vállalom a véleményem bárki előtt, bármikor, de itt nem fogom a továbbiakban boncolgatni, hiszen nem arra való hely ez.

Hogy mi van a Tündérmese szereplőivel, az már sokkal fontosabb kérdés.
Épp egy hét híján három hónapossá cseperedett a mi kis szerelembabánk. Csodálatos, okos kislánynak látom, és igen, a végletekig elfogult vagyok, dehát nekem ez a dolgom. Olyan gyönyörű, akárhányszor ránézek, alig tudom levenni róla a szemem.
Végignézek a kis pofiján, a szemecskéiben pedig annyi a bölcsesség...

Az anya-szerepbe belerázódni nekem nem volt egy egyszerű feladat. Olvastam valahol, hogy a kismamák nagy százalékánál jelentkezik a baby-blues, a gyermekágyi depresszió egy ártatlanabb formája, de ezek a nők általában csak utólag visszagondolva ismerik el, hogy ők is részesei voltak. Nos, én is így látom.
Nyakig benne voltam, sokszor irigyen gondoltam azokra az anyákra, akik úsznak a boldogságban és könnyedén birkóznak meg a helyzettel, miközben én sokszor hatalmas haragra tudtam gerjedni, amikor valami nem úgy ment, ahogy én szerettem volna. És általában nem úgy ment. Folyton ingerlékeny, kifejezetten ideges lévén a kislányom is átvette a hangulatot és mivel általában kettesben voltunk, sokszor a sírásig hergeltük egymást.

Aztán valahogy egy hónapja nagyjából, egyik napról a másikra ez az állapot eltűnt. Már nem emlékszem pontosan a részletekre, de egyszerre megláttam a szépséget ebben a nehéz "munkában" és beleszerettem a lányomba.Egy pillanat kérdése volt.

Máshogy volt egy pillanat, mint annak idején Apácskával, ezúttal várnom kellett rá, de felkészülni most sem tudtam arra az érzésre, ami elöntött. Erre nem lehet felkészülni, ezt nem lehet elmondani sem. Olyan sokszor próbáltam már, de én, aki amúgy viszonylag könnyen kifejezem magam, amikor a lányomról kell beszélnem, hirtelen légüres térnek érzem az agyam és egy szó sem jut eszembe, ami jól leírná, amit érzek.

Nagyon féltem attól, hogy a megváltozott testem hogy fogadja majd el Isti, olyan sok rémtörténet kering körülöttem, persze lehet, hogy a fele sem igaz. Ráadásul a hegem nem gyógyult meg szépen, esztétikailag egy kisebb fajta Grand Canyon a varrat, és nekem semmi önbizalmam, a férjem változatlan ugyanolyan elvakultan szeret engem, és remélem, hogy ez a fátyol sosem kerül le a szeméről. Úgy érzem, hogy ő nem engem lát, nem a külsőmet látja, hanem a belsőmet. A külsőmön levő hibák fel sem tűnnek neki, legalábbis az alapján, ahogy viselkedik velem, ahogy beszél hozzám, amiket mond...

Sokszor csak úgy, egy egészen más téma vagy egy nagyobb csend közepén szakad ki belőle, hogy ő olyan boldog! Hogy ez a kislány micsoda szép...hogy oda nem adná senkinek semmiért, az élete árán is megvédené...nekem pedig ezt hallani...nekem ezt hallani maga a Boldogság.
Egész életemben erre a szerepre készülve most így, a premier előadás fergeteges sikere láttán lassan az önbizalmam is kezd visszatérni.
Persze sok gyenge pontom van, a külsőm, a gyereknevelési módszereim, és sorolhatnám, melyekre ha valaki megjegyzést tesz, nagyon meg tud bántani és begubózom. De egyre kevesebb idő kell ahhoz, hogy aztán újra kinyíljak.

Ez a gyógyulási folyamat nagyon lassú, sokkal lassabb, mint képzeltem és olyan bizonytalannak érzem magam még mindig, nagyon sokszor. Ha nem lenne Ő, nem is tudom, hogyan birkóznék meg mindennel. Ha Ő olyan lenne, aki nem támogat, viszont elvár, akkor nem itt tartanék. Akkor nem felfelé vezetett volna az út a depressziómból, hanem ki tudja, merre.
Mert a Tündérmesék szereplői is tudnak gyengék lenni.
És bár a végén mindig győz a jó, ez akkor, abban a helyzetben egyáltalán nem volt ilyen nyilvánvaló.
Mára nyugodt szívvel jelenthetem ki, hogy győztem.Én győztem, magam felett.

És mi most így -bár sokszor nekem is hihetetlen- még boldogabban élünk, mint kettesben. Az pedig nagy szó!
A sok aggódás, hogy talán elválaszt majd minket a kicsi, de legalábbis eltávolít, hiábavalónak bizonyult.De ezt kivételesen egyáltalán nem bánom.
Összehozott minket, mindannyiunkat, még közelebb. Nem csak minket, hármunkat, az anyukámmal való kapcsolatomat is teljesen elvarázsolta.
Amikor elképzeltem az álom-családom, ilyennek képzeltem, mindenféle túlzás nélkül.

Mindig arra vágytam, hogy lássam a szerelmeimet összebújva.
Hát..úgy tűnik, újabb álmom teljesült,íme:

117.fejezet - Házon kívül

Szeretném előre vetíteni, hogy a most következő bejegyzés kizárólag az én személyes véleményemet tartalmazza és ha bárki bármiféle ellenvetést tenne,tegye meg nyugodtan, tiszteletben fogom tartani.

A házon kívül témája az volt, ki miért nem vállal gyereket manapság. Korábban már foglalkoztam a kérdéssel, de csak érintőlegesen, mert most megkaptam a kérdésemre a választ, t.i. hogy ki milyen kifogással él, amikor azt kérdezik, miért nincsen gyereke.

Az első pár svájci frankos hitel miatt nem vállal kis tesót az egyke fia mellé, mert azt mondják, hogy elég lesz egy gyerek egyetemét/főiskoláját rendezni, nem lesz elég a pénz kettőre. Manapság akárhogy is számolom, egy egyetem, főiskola elvégzése, ha valaki nem a legjobb tíz százalék része, akkor alap hangon olyan 2M Ft. Ha egy gyerekre ez már megvan, és csak a svájci frank miatt nincsen meg a másikra, akkor csodálkozom, hogy ez az indok.
Merthogy nekem egy gyerekre sincsen meg, mégsem tudtam volna elképzelni az életem gyerek nélkül, csak azért, mert nem tudom kifizetni az egyetemét. Miért kell mindenkinek felsőfokú diplomát szerezni?Annyi van már belőlük, álljon be ő is szegénykém annyi év után a diplomás munkanélküliek sorába?
Én úgy gondolom, de persze ez megint csak az én véleményem, hogy nem kell mindenkinek mindeféleképp diploma. Egy jó szakmával manapság sokkal többre lehet menni, persze, ha az a gyerekem vágya, hogy mondjuk orvos legyen, akkor az ciki.Ha olyan álmai vannak, amihez mindenképp kell valami diploma, akkor úgyis megoldjuk, mert max elmegy egy kicsit dolgozni a suli mellett és megcsinálja levelezőn vagy mittomén...de számomra ez a "Már most tudom, hogy nem lesz 20 év múlva pénzem a másik gyerekem diplomájára"-ez bizony nem kifogás.

Aztán volt egy másik pár, aki azt mondta, hogy ők olyan jól elvannak kettesben, nekik még nem kell a gyerek A lány 27 éves, a fiú 30 és azt mondták, még LEGALÁBB 4-5 évet várni akarnak. Mert ők annyira szeretnek moziba menni és biciklizni... és ha gyerek lesz, akkor már soha többet nem lehet??
Én nem nagyon tudok jobb programot, mint otthon összebújva megnézni egy mesét, vagy megtanítani a kis makit bringázni. Persze ezt ők még nem tudhatják. Én se, mert még nem tartunk ott, de a hugom révén egyszer-kétszer már volt szerencsém maratoni Thomas vagy Barbis mesedélutánhoz. Mintha karácsony lett volna...

A harmadik pár kifogása az volt, hogy vállalnák a másodikat (vagy harmadikat?) akármikor, ha valaki tudná garantálni, hogy fiú lesz...hát ez no comment. Nem tök mindegy???

Aztán az egész riport úgy kezdődött, hogy egy kismama ikerterhesen kiszámolta, hogy legalább 600e Ft eljutni a babák fél éves koráig. Beleszámolta, hogy a nőgyógyásza 10e Ft/alkalom, és még ezen felül ad 80e Ft-ot a szülésért, vagyis a nőgyógyász csak 160e és a kicsik még meg sincsenek.
Én az sztk-ba jártam és semmi bajom nem lett. Persze a szülésem nem volt egy sima menet, de az magánként is ilyen lett volna, mert az ügyeletes orvos volt a töketlen. És plusz pénzt sem adtam az orvosomnak épp azért, mert nem nagyon állt ki értem, de ettől független bájos volt, amikor a hat hetes kontrollon találkoztunk és ellátni is hajlandó volt.
Miért kell 100e Ft-ot adni egy szülésért,amikor valaki végig fizeti a magánrendelést???És ha nem fizeti végig, akkor is miért kell ENNYIT?

Aztán tovább,babakocsi..használtan lehet venni 10 e-ért is, nem kell 100e, ahogy ő mondta, hordozó hozzá tartozik. Bababútor..12e-ért vettem a sajátom,de 6e-ért is lehet kapni matraccal, mindennel és nem a legutolsó undormány.
Szóval hagyjuk már ezt a számolgatást, akárhányszor belekezdek, mindig félrelököm nagyon hamar, mert semmi értelme.
Szerintem, ahol kettőnek jut, jut háromnak is, ahol háromnak jut, jut négynek is és sorolhatnám.
Sokkal többe kerülünk mi magunk, magunknak, mert ruhákat veszünk, piperét, elmegyünk ide-oda, de az ugye nem számít, azt már mindenki megszokta.

Na, és az Ausztriával példálózó pár.
Ők voltak a "szívem csücskei".Szerintem itt közülünk mindenki tudja, hogy ott jobb az ellátás, és mindenki többet keres. Hát menjen oda, aki akar.
Az, hogy személyes svédasztal van minden kismamának a szobájában és apa is oda jár jól lakni, tök jó dolog, de szerintem enélkül is lehet élni.
El kell ismerni, hogy ott jobb, de ezt eddig is tudtuk, viszont sehol sincsen kolbászból a kerítés, az biztos. Mindennek megvannak az előnyei és a hátrányai is. Tudjuk például, hogy Svédország is remek, viszont 90 %-os az adó. Ebből könnyebb jobban lenni. Valahogy mégsem vállalnám.

Az egyetlen, akit meg tudtam érteni, az a szerencsétlen 35 körüli menedzser csajszi volt, aki azért lett munka-függő, mert a huszas évei végén hat év után véget ért egy kapcsolata és 30-as fejjel kezdett újra párt keresni. Persze minden korabeli fickó retteg attól, hogy tudja, az ilyen korú nők órája ketyeg,nekik még eszük ágában sincsen elköteleződni. Viszont szerintem ez azért inkább csak a pesti dandykre vonatkozik. Vidéken még normális az értékrend. Vidéken még mernek a férfiak férfiak lenni és merik vállalni a felelősséget, sőt, rosszul érzik magukat, ha nem kerülnek 30-35 éves korukra egy család élére. Mert itt ez a szokás. Ez a férfiak dolga.

Én 27 voltam, amikor dobtak és pontosan tudom, miről beszél ez a lány.
A fiúk (mert férfiaknak nehezen nevezhetném őket) egy dologra hajtottak, minden áron elkerülni a szerelmet és a kötődést, élvezni az életet, nyakalni, hogy úgy mondjam... a kedvencem ebben a kataszrófális trash-realityben, az Aranypartban szereplő fekete kis "démon" volt, aki a bemutatkozójában közölte, buli minden mennyiségben, kaja, pia, pasi, CSAJ (?!), tökmindegy. Ez úgy kb jól le is írja, milyenek ők. És milyen nem voltam én soha és milyen nem is leszek és miért nem értem meg szegény őket. Még cikibb, hogy ezt egy nő mondta így ki. ÉS ha nem csak mert ez a trend, hanem komolyan így is gondolja, az még gázabb...

Nem kap vagyonokat az, aki ma Magyarországon kisbabát vállal, ez tagadhatatlan tény, de az akkor is igaz és mindig igaz is marad, hogy:AHOL AKARAT VAN, OTT MÓD IS AKAD.

Ha valaki szeretne boldogulni, akkor fog is. Ha csak azt várja, hogy mikor fognak mások adni neki azért, amit vállal, akkor várhat, sokáig, amíg csak ki nem csúszik, mert 40 évesen nem biztos, hogy olyan könnyen megfogan az a kis lélek. Ő is tudja, hogy a ballagására 60 évesen mennek majd el a szülei, és olyanok lesznek, mint a saját nagyapja és nagyanyja, mert akkora generációs szakadék fog közöttük tátongani, ami így előre elképzelhetetlen.

Fokozhatnám, sok minden van bennem még ezzel kapcsolatban és nem tagadom, igen, fel vagyok háborodva. De aki így gondolkodik, tényleg jobb, ha nem vállal gyermeket.
Az egésznek az akart lenni a lényege, hogy nem azért kell babát vállalni, hogy a megszületése után ugyanúgy éljen a család, mint előtte. Mert sosem fog. És aki erre törekszik, csúfosan meg fog bukni. Át kell alakítani és egyébként át is alakul magától az értékrend, a fontossági lista, és meg kell oldani bizonyos anyagi nehézségeket is, de ezeknek a megoldása nem lehetetlen azért. Csak alkalmazkodni kell...kéne. Nem kell a babának 60 ezres ágy és 120 ezres babakocsi, mert úgysem veszi észre, mi a különbség, neki egy dolog kell, szeretet és az ebből következő biztonság-érzet.

Ez, ugye, (még) ingyen van?

116.fejezet - Az élet nem áll meg

csak azért,mert kisbabánk született.

Bár az első hetek alapján úgy éreztem, hogy még évek kérdése, hogy én újra "éljek", mert az, hogy én mit szeretnék az fel sem vetődött az utóbb időben. Mondjuk bennem sem...

Szóval ami az újság: tegnap haladtunk jó csomót az étkezővel és a kicsi kuckója is sokat fejlődött.
Az étkező egyik sarkába kikerültek a svéd régiségek, a másik végébe pedig felkerült a két polc, amire már nagyon rég fájt a fogam.
Az egyszerűség kedvéért Anna addig a nagyinál volt, mert szerintem az ütvefúrót nem bírta volna cérnával pláne, hogy egyikünk sincsen ott vele. Viszont így legalább kiderült, hogy 3 órát gond nélkül elvan ott is, így a jövőben lesz némi szabadidőm, amikor elmehetek edzeni.
Rá kellett jönnöm, hogy nem szégyen elfogadni a felajánlott segítséget, pláne, hogy a nagyi odáig van attól, ha ott nyekereg neki Anna:)
















































Aztán ugye az én fészekrakó ösztönöm nem múlt el a szüléssel és folyton, kényszeresen alkotnom kell valamit, amitől még szebb, még kényelmesebb lesz a kis lakásunk.



















Az úgy volt, hogy volt egy felnőtt méretű, ám nagyon kopott paplan huzatunk, aminek nagyon jó volt az anyaga, nem akartam kidobni. A teteje használódott el, az aljából Annának szabtam ágyneműhuzatot és a nevével dobtam fel kicsit.
Azóta fel is avattuk, mert bár az alvás nem erőssége, azért egy negyed órára elszunyókált benne.









Apácska ötlete volt a piros égősor, ami azóta tagadhatatlan a kislányom kedvence lett, egyszerűen le sem veszi róla a szemét, amikor be van kapcsolva...a bárányok szinte már mellékesek is, pedig eddig azok voltak a fő műsorszám.
Keretbe került és a falra repült az a kereszt is, amit nagyi hozott Svédországból -akkor még nekem, most a kis angyalt védi.

115.fejezet - Akartam vagy nem?

Nagyon szanaszét gondolatok vannak a fejemben, és valahogy sosem sikerül összeszednem egy bejegyzésre-való mondanivalót. Általában reggel, ébredés után vagy a hajnali szopik alkalmával jutnak a jó ötletek eszembe, de elég hamar el is felejtem őket.

Az egyik, amiről szerettem volna írni Nektek, az az én magánvéleményem a tétovázóknak. Akik tudják, hogy szeretnének gyereket majd egyszer, de folyamatos halogatók, mert amint oda jutnak, hogy konkrétan lépni kell és biztossá válik a dolog, rendszerint visszatáncolnak.

Én mindig tudtam, hogy szeretnék gyereket és nem is egyet. Valamikor húsz éves korom környékén elhatároztam, hogy 30 éves korom előtt szeretnék szülni, általában ezt a "határt" szabják meg maguknak a nők. Én csak azért mondtam épp ezt, mert valamikor egyszer egy orvos azt mondta nekem, hogy ez az ajánlott korhatára az első gyerekszülésnek.Utána a többi már szinte mindegy is.

Én már 24 évesen is vállaltam volna azt a babát, akit végül elvetettem, mert tudtam, hogy az apja nem akarja, és nem fog kitartani mellettünk. Egyedül vállalni szerintem önzőség, amellett, hogy talán soha nem lett volna esélyem arra a boldogságra, amiben most van részem.
Anno amikor befeküdtem a kórházba a műtétre, azt mondtam magamnak, hogy ez a kisbaba nem hal meg, csak még egy kicsit vár, hogy eljöhessen akkor, amikor igazán itt az ideje. Persze, ha reálisan, a genetika szempontjából nézzük, a két baba nem lehet ugyanaz, de lélekben talán igen.

Az után a veszteség után még sokkal jobban vártam azt a pillanatot, amikor megszülethet majd az én kisbabám. Olvastam rettenetes bejegyzéseket fórumokon arról, hogy vannak, akik gyásznapnak nevezik ki a műtét napját és aztán onnantól fogva minden évben megemlékeznek a babáról, akit elvetettek. Talán érzéketlen vagyok, de ez nekem olyan álszent dolognak tűnt, végülis mindenkinek a maga döntése, de ha már elszánta magát, akkor ez a gyász az én szememben már nem őszinte. Persze más kalap alá esnek azok, akiknek ezen a műtéten önhibájukon kívül kell átesniük.

Ha úgy vesszük, kicsit én is így jártam, hiszen tablettát szedtem, akkor már öt éve, de épp akkor kaptam valamilyen fertőzést, amire antibiotikumot írtak fel és nem tájékoztattak, én pedig nem tudtam, hogy a kettő hatása nem fér meg együtt. Így estem először teherbe.

Nehéz volt utána, de kilábaltam belőle, ebből is, aztán a szakításból is, ami nem sokkal követte a műtétet. Két hét alatt 12 kilót fogytam.

Amikor ezelőtt nagyjából 10 hónappal megtudtam, hogy Anna útra kelt, rettenetesen megijedtem. Amikor a kezembe kaptam a teszt eredményét, az a "pozitív" szócska szinte üvöltött a fehér lapon. Kettőt kellett lépnem, hogy kiérjek az épületből, hát alig jutottam ki az ajtón. Semmit sem láttam a könnyeimtől, úrrá lett rajtam a rettegés, sírva hívtam Istvánt, hogy apa lesz és most akkor mi lesz...értetlenül fogadta, azt hitte, hogy mindig is ezt akartam, hiszen erről már sokat beszéltünk és tényleg...mindig is ezt akartam. Aztán a barátnőmmel is beszéltem, aki nevetve kérdezte, "és miért sírsz?Ez JÓ dolog!"-és elgondolkodtam.

Hogy ezzel az egész katyvasszal mit akartam?
Sokszor hallom, hogy:" szeretnék babát, de nem tudom, hogy készen állok-e rá..." hát, jelentem, sosem fogsz készen állni.
Erre képtelenség és lehetetlenség felkészülni.
Épp ezért fölösleges is várni, hiszen, ahogy a mondás is tartja:" Egy baba sosem a megfelelő pillanatban érkezik, de mindig a legjobbkor jön."
Hónapok, sőt évek sem változtatnak alapvető dolgokon, mert mindig lesz valami, amire fogni lehet, hogy most miért nem és miért majd...

Lányok, szerintem ne várjatok, vágjatok bele, ha megtaláltátok azt, akivel együtt szeretnétek élni. Ez csodálatos dolog. Ennél szebb nincs is.
Minden lemondásával, minden sírással töltött órával, minden fáradtsággal és bizonytalansággal együtt a világ legeslegszebb feladata.

Valamelyikőtök mondta, hogy a szülés akkor lesz jó élmény, ha bele tudunk merülni a fájdalomba, az anyaság is ilyen. Ha bele tudunk merülni nyakig, vagy a fejünk búbjáig, és elfogadjuk, és nem lázadunk folyton és akarunk úgy élni, ahogy soha többet nem fogunk.

114.fejezet - Anya naiv volt

Azt hitte, hogy egy hét hetessel már bátran ki lehet lépni az országból, csak úgy, mindenféle lelki felkészülés nélkül.
Történt pedig, hogy ezen a nyáron a babaprojekt élvezett elsőbbséget, ezért nyaralni nem mentünk. Egy pár nappal ezelőtt jött az ötlet, hogy a nyár utolsó napjait kihasználva elmehetnénk Ausztriába, Pottendorfba, négy napra egy ismerősünkhöz.
Már láttam is magam, ahogy napozok, amíg a kicsi alszik az árnyékban a babakocsiban, és ahogy szelem a medencében a hullámokat, amíg ő teljesen nyugodtan elvan mással.

3 órás volt az út, oda is, vissza is, talán ez a hat óra volt az utazás azon része, ami nem jelentett Alinkának gondot. A többivel mind baja volt:)
Az első három nap nem aludt, csak nagyjából kétszer három órát éjszaka, a harmadik nap már éjszaka sem, és talán ebből kifolyólag a negyediket viszont végigaludta. Felkelteni sem tudtuk.Talán két órát volt ébren a huszonnégyből összesen.

Én teljesen kikészültem.
Az egy dolog, hogy nem a megszokott helyünkön voltunk, bár Anna esetében már ez is maga volt a katasztrófa, de én sem éreztem azt a biztonságot magam körül, amit otthon szoktam. Idegesített, ha sírt -márpedig volt, hogy órákat sírt vígasztalhatatlanul, amit itthon sosem szokott- mert nem akartam zavarni senkit. Egyetlen percre sem tudtam letenni, mert sehol sem érezte magát biztonságban, már a saját holmijai között sem, mert körülnézett és látta, hogy minden idegen. Hogy honnan tudtam, hogy nem érezte magát biztonságban? Minden pillanatban, amikor leraktam, szétcsapta kezét-lábát, úgy kalimpált, mint aki teljesen elveszítette a lába alól a biztos talajt. Az arcára volt írva minden félelme. Ha kikerültem a látószögéből, sírva fakadt. Amikor már hulla lett, azért sírt, ráadásul a hasa is sokkal jobban fájt, mint itthon.( Vagy már csak én éreztem így...)

Csütörtökön mentünk, vasárnap jöttünk vissza,én szombat este, bevallom hősiesen, végképp beadtam a kulcsot.
Nagyjából 48 órája nem aludtam, és a napközbeni pihenésre esélyem sem volt, minden percben azt lestem idegesen, mikor kezd rá megint.ÉS nem okozott csalódást, rákezdett...
Senki más nem tudta megnyugtatni, csak én. Az apja fél óra után feladta, éjjel pedig olyan édesdeden aludt a síró gyerek mellett, hogy nem is értettem, hogy csinálja. Rá is nagyon mérges voltam, miért nem segít többet, annyira, de annyira sajnáltam magam, hogy azt elmondani nem tudom.
Leültem a patakpartra és csak bőgtem. Azt akartam, hogy ezúttal mindenki engem sajnáljon, mekkora mártír vagyok, hogy nekem egy kislányról kell gondoskodnom ahelyett, hogy pancsolnék, napoznék vagy nézném a tv-t, esetleg olyan luxusra vágynék, mint a nyugodt reggeli vagy ebéd.
Kitaláltam, hogy depressziós vagyok, mert úgy érzem, és a legszomorúbb, hogy abban a pillanatban tényleg úgy is éreztem, hogy sokkal több ebben az egészben a rossz, mint a jó.
Fájt nekem, hogy szarul nézek ki, mert ott maradt a seb nyoma, a ronda heg, és kihullott a hajam, lóg a bőröm, és még mindig sokkal nehezebb vagyok a legjobb formámnál. Hogy engem ezért soha nem fog már kívánni a férjem, és ezt azzal támasztottam alá, hogy meggyőztem magam,nem is közeledik felém "úgy" egy fél éve.
Egy órán át tartott ez az elmeháborodott állapotom, mire meg tudtam kicsit nyugodni.

Másnap a kicsi elájult és egész nap hangját sem hallottuk.
Megnyugodtam, mindenkitől elnézést kértem és hazajöttünk.

Mi a tanulság?
Aki külföldre, vagy akár csak belföldre, esetleg csak a szomszédba költözik egy ilyen kicsi babával néhány napra, az készüljön fel a legrosszabbra. Akkor biztosan nem éri meglepetés.
Ami kevés rend volt a napjaiban, mind felborult, lesz egy hét, mire nagyjából visszaállítom.

Haza akartam menekülni.
Aztán végül kibírtam.
Viszont a bőgés mindenre gyógyír. Számolom a kibukásokat, ez már a második ilyen volt és Anna még nincsen két hónapos.

Anyai szeretet

Amikor megszületett a kislányom és megláttam először, sírtam örömömben,miközben megpusziltam a ragacsos,mázas kis pofiját. Nem nagyon fogtam fel, hogy ő az enyém, belőlem jött ki, mellettem lesz örökre, csak örültem, hogy jól van és hogy túl vagyunk rajta, akárhogy is.

Amikor az első napok teltek a kórházban, a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy ott van mellettem ,ellátom a legjobb tudásom szerint, ha sír felveszem, megpuszilom, ölelem, de ennyi. Gondolkodni is kezdtem, hogy vajon akkor most hol van az a nagyon erős anyai szeretet, ami azonnal el kellett volna, hogy öntsön, és amiből semmit nem éreztem akkor.
Talán rossz anya vagyok, talán szívem sincs- gondoltam.
Olyan gépies mozdulatokkal tettem-vettem szegénykémet, így utólag visszatekintve, hogy abban nem lehetett sok köszönet a gyenge kis testének, pláne nem a kis lelkének. Talán ezért lehetett, hogy amíg a többi baba az anyukáján nyugodott meg és szeretett aludni, az én lányom a bevásárlókocsijában volt a legnyugodtabb.
Szégyen gyalázat.

Aztán hazajöttünk, a túlélésre játszottam, mert sokkal nehezebb volt, mint ahogy gondoltam, még úgy is, hogy nagy baba volt, és nem kellett két-három óránként etetnem. Mérges voltam, hogyha túl korán kelt, ha akkor tojt be, amikor egy perce tettem alá a tiszta pelenkát és ha egy fél órán belül harmadszor kellett átöltöztetnem vagy az átázás, vagy a bukások miatt.
Rosszul fogtam fel. Úgy éreztem, direkt csinálja, hogy azért ilyen, hogy nekem semmi erőm ne maradjon magamra, olyan önző voltam!

Minden nap megkérdeztem magamtól, vajon eléggé szeretem?
Persze tudtam, hogy igen, csak nem éreztem...

De ma túltettem magamon. A múltkor olyan vadul pusziltam meg a pofiját, hogy sírva fakadt ijedtében, aztán amikor ki akartam szívni az orrát, véletlen beszívta a porszívócső az egyik ujjacskáját.Azt a pánikot, ami kiült a pici arcára...
Ma már frászt kaptam magamtól.

Egy hosszú ujjú bodyt próbáltam felhúzni rá, és nem vettem észre, hogy a bal kezén a mutató ujjacskáját visszahajlítottam, mert beakadt...csak erőszakoltam tovább azt a hülye felsőt, ő meg sírt. És az lett gyanus, hogy nem a türelmetlen sírás volt, nem a hisztis kajakövetelő-féle. Hanem igazi, fájdalmas sírás.
Amikor rájöttem, mit csináltam, a pulzusom kb 250-re ugrott fel. Csak azt láttam, hogy miután kiszabadítottam, olyan furcsán tartja, mindegyik kis virsli ujjacska be van hajlítva, egyedül az a mutató egyenes...
Sírva fakadtam, hogy eltörtem szegénykém kezét. Úgy kértem, bocsásson meg, ahogy még soha senkit, nem is tudom, hogy honnan került elő belőlem az az eszméletlen erős érzés, amit addig csak elméletben tudtam a magaménak.
Azt éreztem, bármimet bárki bármikor eltörhetné, megölhetnének,szétszaggathatnának, ha azzal megóvnám a lányom. És a falba tudtam volna verni a fejem, hogy épp én okozok neki fájdalmat.

Az ujjacska azóta rendbe jött, a kicsi elaludt a karjaimban és én még fél órán át csak néztem a kis szuszi képét, közben pedig elöntött az a híres "anyai szeretet".

Mostmár nem csak elmélet.
És ijesztően erős, még soha, senki iránt nem éreztem ezt.
Olyan, mintha egy gőzmozdonyt akarnék puszta kézzel irányítani, lehetetlenség.

Ünnepi elmélkedés

Most még ugyan csak augusztus utolsó napjait tapossuk, de hamarosan szeptember, az én életemben pedig szeptember elsején kezdődik a karácsonyi időszámítás.Ennek kapcsán napok óta foglalkoztat ez a kérdés, minden este,mielőtt elaludtam, ez a dolog járt a fejemben és végül megszületett a mostani bejegyzés.

Miről is szól sokaknak a karácsony annak ellenére, hogy mennyivel többről is szólhatna? És miről kéne szólnia?

Hogyan teremthetem meg ezt ma, amikor kezdő mamiként egy és egy picike fizetésből kéne ugyanazt a színvonalat tartani, mint amit eddig hoztunk?
Érdemes volt végiggondolni.

Én magam világ életemben magazinfüggő voltam. Biztosan közöttetek is sokan vannak így, mert nagyon nehéz ellenállni az illatos, fényes lapoknak, azoknak a gyönyörű képeknek, vonzó embereknek. De mostanában minél többet olvasgattam, nézegettem őket, azt vettem észre, hogy bár azért vettem meg, hátha kicsit feldob, inkább egyre értéktelenebbnek, egyre reménytelenebbnek láttam saját magam.
Rájöttem, hogy ez ellen valamit tennem kell, lázadni fogok. És aztán arra is rájöttem, hogy ez nem is lázadás. Határozottság és erős személyiség kell ahhoz, hogy másképp merjem élni az életem, a saját értékrendem szerint. Hogy ne szégyelljem el magam, és ne irigykedjek, amikor mindenki azt meséli körülöttem, hogy merre járt nyaralni, miközben én sehol nem voltam, maximum a Balatonra jutottam el egy délutánra. Viszont született egy kislányom/unk.

Ugyanez érvényes a Karácsonyra is, mert sokfelől hallom, hogy 30-40ezer Ft-os ajándékokat vesznek egymásnak a párok és én meg sokszor csak pislogok...

A jólét korunk egyik leginkább félreértett fogalma. Hallatára van, aki szép autókra, luxusutazásokra, gyémántokra asszociál, az én számomra ez inkább a boldogság, elégedettség jelenléte az életemben. Persze örülnék, ha több pénzem lenne és nem kéne miatta aggódnom, de mivel nincsen, így a kérdést rövidre zárom.

Most, hogy megszületett a lányom, az ünnepek még fontosabbá váltak, mind közül pedig a Karácsonyt várom a legjobban.(Ahogy eddig is...)
Ha visszagondolok én mit szerettem a legjobban azokon az estéken, nem nagyon tudok egy konkrét ajándékot sem felidézni, sokkal inkább azokat az órákat, amikor anyuék odaültek mellénk a szőnyegre, hogy együtt összerakjuk az új LEGO-t,mert valamiféle mindig volt a fa alatt, ha csak kisebb is...rájöttem, hogy a szívem mélyén csak egyvalamit akartam igazán: a közösen töltött időt.
Ez jó hír most, amikor az zakatol a fejemben, vajon teljesíthetem-e majd Alinka kívánságait? Egyáltalán dolgom-e, hogy teljesítsem? Tudhatja-e majd pár évesen, hogy mi az, amit tényleg akar? És amit tényleg akar, az valóban boldoggá is teszi majd?? Messze mutató kérdések ezek...

Mi van, ha nem pénz központúan fogjuk fel ezt a kérdést?

Igazából mindazt, amit a boltban megveszünk, magunk is elkészíthetnénk, így tulajdonképpen időt vásárolunk ilyenkor. Ha erről valaki le mer tenni, a Karácsony sokkal több idejébe, viszont sokkal kevesebb pénzébe fog kerülni. Olyan nincsen, hogy kevés pénzzel és kevés idővel szépet alkothatnánk, így hát választani kell, vagy méginkább megtalálni az egyensúlyt, hogy pénzünk is, időnk is maradjon.Ezért kezdem én mindig sokkal korábban a dolgot. Igazából egy pár éve már eldöntöttem, hogy nálam amint vége az augusztusnak és eljön a szeptember, máris karácsonyi üzemmódba kapcsolok.

A megrendeléseket is ezért zárom le ilyenkor nagyjából, mert innen már komolyan terveznem kell az időmmel és a pénzemmel is, hogy jól jöjjek ki.
Idén lesz az első Karácsonyunk Alinkával, és bár tudom, hogy sokat még nem fog fel majd belőle, csak a csillogást, a zenét, ki tudja...talán mégis érzi majd, mennyire különleges este lesz az...

Alinka története

113.fejezet - Minden jobb

Minden jobb, ha az ember nem próbál folyton harcolni a sorsával. Minden sokkal könnyebb, ha rájövök, hogy sodródni a helyzetekkel ezerszer egyszerűbb. Vannak olyan dolgok, amiken úgysem tudok változtatni, akkor mi a teendő? Meg kell benne látni a jót.

Így vagyok mostanában magammal és az új külsőmmel. Egy szülés nagyon megváltoztatja a szerencsétlenebb adottságú nőket, ez kétségtelen. Én még a viszonylag szerencsések közé tartozom, mert kilóra majdnem ugyanannyi vagyok már, mint voltam, viszont hogy ez a kiló hogyan oszlik el, az már más kérdés.

Mindig büszke voltam a hasamra...nos, ennek vége. A bőr kinyúlt rajta, nagyon szárazzá, ráncossá vált, ahogy visszahúzódott, és bár nem lóg, de tónustalanná vált és fénytelenné. Az anyajegyek is megmaradtak nagynak, hiába nem feszülnek már ki úgy. A májfoltokat nem is említem.
És mégis, mi a jó ebben? Az, hogy nem lett csíkos...

A varratom borzasztó állapotban van, bár még van esély rá, hogy javul, én gyűlölöm. Csak azért bírok ránézni, mert tudom, hogy a kislányom köszönhetem neki.

A lábam nőtt legalább fél méretet, az összes zárt cipőmnek búcsút inthetek, amik elöl vagy hátul nyitottak, azoknak még adtam egy esélyt. Imádtam őket pedig.Ebben mi a jó? A húsz pár alig használt cipőm lecserélhetem 3 pár igazán minőségi, kényelmes és stílusos cipőre, amit imádni fogok és egy forintomba sem fog kerülni.

A ruháim nagy része is nehezen tolerálja, hogy hiába lett vékonyabb a lábam, de a derekam eltűnt. A nadrágoknak is lőttek...

Persze ebben az a jó, van okom rá, hogy teljesen felújítsam a ruhatáramat.
De erre most nem vágyom igazán. Anya lettem, és ez azzal jár, hogy hiába van meg a lányomnak mindene, ösztönösen is inkább neki vásárolnék, mint magamnak. Azt is tudom, hogy ennyi jár nekem és magammal is törődnöm kell, ha magam miatt nem is tenném, a jóképű férjem miatt mindenképp!

Valahogy mégis a spórolás felé hajlok, nem csak az autó miatt, amit vettünk, nem csak az új számítógép miatt, nem csak a 30 ezres telefonszámla miatt, amit a kórházból hoztam össze a mobil facebookozással...
És ebben is megvan a jó, a spórolás arra kényszeríti az embert, hogy alaposan körülnézzen, mi az, ami megvan és hogyan lehetne azt felhasználni.

Engem a legnagyobb meglepetés a fürdőszoba szekrényem kipakolása közepette ért, mennyi krém, sminkcucc és mindenféle egyéb kence volt ott...mindent eltettem, a szebb, igényesebb holmikat a nagy alkalmakra. Rá kellett azonban jönnöm, hogy ezek az alkalmak vagy sosem jönnek el, vagy mire eljönnek, tönkre megy minden. Úgyhogy most eldöntöttem, jár nekem, hogy mindent felhasználjak. Mindent, ami prémium, ami szép, ami a bőrömnek és a lelkemnek kellemes.
Kezdem is azzal a pakolással, amit a kozmetikus két hete adott, amikor nem tudtam nála kivárni a hatóidőt és hazaadta egy kis tégelyben,
És amit mondanom sem kell, azóta sem volt időm feltenni...

Szemecske

112. fejezet - Egy hónapos...

...tegnap éjszaka, vagyis ma hajnalban megvolt végre az az AHA élmény, amire annyira vártam, amikor hajnal négykor a kislányom a mellkasomon pihegve visszaaludt. Az apja mellettem pihegett, és én pedig mosolyogtam magamban, mert végre eljött az a pillanat, amikor elégedettnek éreztem magam. Ez az a pillanat, amit nem lehet kierőszakolni, egyszerűen csak meglepi az embert, a legváratlanabb helyzetben.

Amióta el tudtam rendezni magamban azt a tényt, amit a lányoknak ezúton is köszönök, hogy nem attól függ,mennyire vagyok jó anya, hogy mennyit sír a kislányom, hanem, hogy mit teszek, amikor sír, sokkal felszabadultabb lettem.

Már nem érzem személyes kudarcnak, ha sír.
Sokkal több türelmem van megnyugtatni, ezáltal sokkal hamarabb meg is nyugszik.

Voltunk az egy hónapos ellenőrzésen, ahol lemértük, alig hittem el, 5400 gramm.
És még csak egy hónapos...
MÁR egy hónapos...

111.fejezet - Régi én VS. új én...

Elegem lett abból, hogy egyelőre az anyaság nem okoz a számomra annyi örömet, amennyit reméltem. Mert buta elvárásokkal mentem neki ennek az egésznek, előre elképzeltem, hogy milyen lesz, és persze nem olyan lett.

Nem volt elég türelmem, és amikor Anna sírt, azt hittem, hogy azért sír, mert én béna vagyok és nem tudom megnyugtatni. Nem láttam be, hogy lehet olyan is, amikor én mindent megteszek, mégsem sikerül. Aztán a kezembe került egy könyv és

beleolvasgattam. Kiderült belőle sok olyan dolog a számomra, amit eddig is sejtettem, csak nem tudatosítottam magamban.

Az egyik ilyen például, hogy Anna meg én már nem vagyunk egy személy, már nem egy és ugyanaz az ember vagyunk, ezért ha neki rossz kedve van, nem muszáj nekem is rossz kedvűnek lennem. Ha sír, attól még nekem nem kell sírnom.

Úgyhogy ma reggel nagy elhatározással ébredtem.

Már nem leszek a régi soha, mert új leszek. Megváltozott a szerepem, megváltozott a fontossági sorrendem, megváltozott a testem, minden más lett.

Most ki kell találnom az új énemet. Alkalmam nyílik, hogy mindent végiggondoljak alaposan és megváltoztassam a dolgokat úgy, ahogy mindig is szerettem volna, csak féltem nekiállni. Most itt az alkalom.

Végiggondolhatom, milyen ruhákat szeretek, milyeneket nem, milyen frizurát szeretnék és mi lenne praktikus, hogy ne állandóan összekontyolt hajjal járjak, amikor úgy szeretném kiengedni.

Vannak olyan kedvenceim, amik megmaradtak, ezeket nem adom, semmi pénzért sem, ilyen a turkálózás is többek között..:) Tegnap Apácskával átmentünk Veszprémbe, amíg én turkáltam, ő volt a kicsivel és aztán cseréltünk. Zsákmányoltam egy rakás holmit, de a kedvencem ez a cipellő...az egyetlen, ami szép is, kényelmes is, mert a többit kinőttem...A Háda megint fél áron ad mindent...ez a faith szandi tetőtől talpig bőr, a talpa is az, igen, és SOHA nem volt még lábon. Fél áron 990 Ft.Hát nem zseniális? Ez a korall szín nagy kedvencem, szürkével párosítva ez lesz nálam az ősz slágere.

Jön az új szezon. A kismama ruhák már régen nem jók, leesnek, a felszedett húsz kilómból már csak 4-5 van rajtam. Ez épp arra elég, hogy a régi ruháim még ne legyenek jók, de a kismama ruhák meg már nem jók.

Kellett néhány rugalmas darab.

Legalább volt jó indokom:))

110.fejezet - Négy hetes

volt tegnap.

Hihetetlen, mondhatnám, de mindig ezt mondom és nyilván már unalmas.

Egyre szebben alakulnak az arcvonásai. A kezecskéje már nem tűnik olyan nagynak a testéhez képest és a kis ráncai is töltődnek felfelé...

Már engem néz, amikor rám néz.

A napokban megkapta élete első tortáját is, amiért ezúton is köszönet Irénkének, Bogyónak és Zsírosnak:)

109.fejezet - Jajnekem

Az ember hall rémhíreket, olyanokat is, hogy van, aki a háztömb körül jár a kocsival, amíg elalszik a magzata, olyat is, hogy leszakad a dereka, mert úgy lóbálja maga előtt órák hosszát a hordozót, amíg elalszik és olyat is, hogy ha már elaludt, akkor két éves koráig óránként kel fel hozzá (éjszaka is).
Megmondom őszintén, féltem ezektől, de az első három hetünk szinte kifogástalanul telt el. És aztán, menetrend szerint, ahogyan a szakirodalom jegyzi, a három betöltött hét után megérkezett hozzánk is az újdonsült anyukák legnagyobb mumusa, a hasfájás.

A lányom, aki eddig négy órákat simán végigaludt -volt olyan éjszaka, hogy hatot is, és a frászt kaptam, egyáltalán él-e még- fél óránál többet nem tudott sírás nélkül aludni, arra kelt, hogy belilul a feje az erőlködéstől, úgy próbál megszabadulni a görcsöktől meg a szelektől.Sikítozott, nem is csak sírt, és képtelen voltam megnyugtatni, akármit is csináltam...egyre rosszabb volt a helyzet, ahogy teltek az órák.
Másnap vissza kellett vinnem Annát a doktornőhöz a köldöke miatt, akinek nem az szúrt szemet először, hogy a köldök ugyanúgy ronda, mint volt, hanem az, hogy átlátszóra sápadtam és alig állok a lábamon. Miattam sokkal jobban aggódott. Én magamtól fel sem hoztam volna, úgy voltam vele, hogy ez ilyen, ezzel jár, de ha már megkérdezte, elmeséltem, hogy semmit sem aludtam az előző éjjel, de ezt szó szerint kell érteni, és azóta sem sokat.Kérdezte,miért. Mondtam, hogy mert nagyon szenved a lányom.

Ránézett és elkerekedett a szeme. Addig nem is annyira tűnt fel neki, mekkora a pocakja, amíg csak a köldöke volt kibontva a sok cucc alól, amikor levetkőztettük a méréshez, meglehetősen komoly hangon azt mondta, hogy ez borzasztó. Ezen valahogyan mindenképpen segítenünk kell. Egy babának állítólag hanyatt fekve nem lehet magasabban a pocija a mellkasánál, hát itt ez nem passzolt. Úgy feszült a kis hasa, hogy az ujjaival dobolni tudott rajta, úgyhogy felírt Papverines port, amit általában csak ilyen utolsó menedékként írnak fel a benne levő nyugtató miatt.
Elvittem a receptet a patikába, de csak másnapra lett kész, hát hadd ne mondjam, reggel alig vártam, hogy nyolc óra legyen és elmehessünk érte.

Most Espumisan szuszpenzióval párosítva adom, hogy a görcsoldó hatás mellett a szelek is el tudjanak távozni, mert tudom én, hogy tornáztatni is lehet, nem kell azonnal gyógyszer, de Isten látja lelkem, már azt is megpróbáltam. A 40 perc masszázsnak egy vége lett, ordítás.Megkönnyebbülés semmi, puki, másegyéb semmi...
Hozzáteszem az Espumisan bogyó formában nekem a terhességem alatt x@rt sem ért...

Amióta ez a Papaverines por -ami szerintem inkább kokó- betette a lábát a gyerekszobába, béke honol nálunk. A kicsi alszik, mint a bunda, négy órákat, utána felébred, tud enni, és egy fél óra múlva visszaalszik gond nélkül.
Látszik rajta a nyugtató hatása, ebben biztos vagyok, mert a f.e.(gy.k. fájdalom előtt)azért a szopi után egy másfél órát azért elvergődött ébren. Néha csak nézegetett, néha viszont komoly vitáink voltak.

Nem tudom,meddig adom ezt a szert.
Majd megpróbálom leállítani, elvonóra küldöm, amint úgy látom, hogy már tud élni nélküle, vagy én tudok élni nélküle, mert talán önző dolog, de muszáj aludnom.

Ma is fél egy volt már (du), mire oda jutottam, hogy volt időm leülni egy percre és megreggelizni. Pedig ma már a második napja, hogy be volt "anyagozva".Viszont kimostam egy néhány adagot, kiteregettem, és sütöttem palacsintát is.
A gyerek most is alszik, én pedig azt terveztem, hogy olvasni fogok. Be is táraztam...de úgyis az lesz, hogy az első oldal után elalszom.
Szép álmokat Nektek!

108.fejezet - Boldizsár Ildikó, Szegedi Katalin:Királylány születik (Részletek)

A kezdet (1.rész)

Amikor a Földön világra jön egy kislány, összegyűlnek odafönn az égi királylányok, hogy áldást mondjanak az újszülöttre.
Mit jelent áldást mondani?
Csupa olyasmit kívánni, ami boldoggá teszi az életet.
Az áldás nem más, mint szívből jövő jókívánság.


Kincsek (2. rész)

Így történik ez minden kisbaba érkezésekor, és így volt akkor is, amikor te születtél.
A Földön sokan várták érkezésedet, és titokban mindenki ajándékot készített neked, hogy amikor először nyitod ki a szemed, ne lásd üresnek a kiságyadat és a szobád.

Az égi királylányok is elkészítették a maguk ajándékait. Olyan kincsekkel indítottak útnak, amelyeknek a neve ugyan "kincs", ám kézbe venni egyiket sem lehet.



Ajándék (3. rész)

Miféle kincs, miféle ajándék az, amit még kézbe venni sem lehet?

Ajándék az is, amikor a Nap megsimogatja az arcodat.
Ajándék az is, ha egy esőcsepp a tenyeredbe hull.
Ajándék az is, ha felragyog az égen a szivárvány.
És amikor a szél belekapaszkodik a hajadba, az is ajándék.

Te magad is ajándék vagy. És a legnagyobb ajándékot akkor adod, amikor mosolyogsz.

107.fejezet - A nagyi kedvéért

néhány legújabb kép. Ezekről több dolog is kiderül azonnal:

1. nőnek a sonkák
2. szeretek hason lenni
3. már tudok nyitott szemmel is mosolyogni
4. ...
5. satöbbi, ésatöbbi.

106.fejezet - Három hetes

A kislányból három hetes nagylány lett időközben. Dehát én még csak most szültem...!

Nagyra nyitott szemmel csodálkozik a világra a kis majom. Nekem ezerféle elképzelésem volt, milyennek szeretném látni és ezek közül az egyik, hogy jó lenne, ha az apa szemét örökölné.Azt az örökké változó, hangulatfüggő szemszínt, ami hol zöld, hol szürke...persze az én szemem is örökké változik, csak az a barna árnyalatait ölti magára, ami olyan kommersz...egy sötét hajú lány, világos szemmel, na az igen...az már valami...

Szopizni már nagyon tudunk együtt, kellett egy másfél hét, mire összeszoktunk, de mára már elhagyhattam a bimbóvédőt is, és a fejéssel is lejjebb adtam, beállt az ő igényeihez a termelés. Ha akartam volna, egész Pétet el tudtam volna látni tejjel, de senki nem kért belőle.Úgyhogy úgy döntöttem, megtartom magamnak és a kislányomnak. Nagyon minimális mennyiségeket fejtem csak le, ha esetleg négy órát aludt, és már fel akartak robbanni a cicik, de általában inkább semennyit se.

Olyan jó gyerek, igazán...nem sír. Illetve csak akkor sír, ha a pocakja fáj, és akkor is csak addig, amíg a görcs tart, csak néhány percig. Hősiesen végigküzdi -általában egy hang nélkül- ezeket a csikarásokat és amikor elmúlnak, gyorsan meg is nyugszik.

Alszik, amikor aludnia kell, eszik, amikor ennie kell és mi hurcoljuk magunkkal szegénykémet mindenfelé.

Tegnap is ezt tettük, mert végre találtunk és vettünk autót, úgyhogy ezután a 3-4 hónap kocsitlan lét után ez kész felüdülés és maga a boldogság. Mostmár tényleg mindenünk megvan.

Egy szavunk sincs.

105.fejezet - Bemutatkoztunk a gyerekorvosnak

Az aggódó nagyiknak írom szeretettel, hogy a gyermekünk a kórházból 3870 grammal szabadult, és a mai mázsáláson már 4240 gramm volt...13 nap alatt 37 deka...meg is látszik a tokáján:))

A köldök csonk ma reggel esett le, de még kezelni kell majd a helyét, egy hétig.

Másfél órát vártunk, Alinka addig elnézelődött, hiába bömbölt mellette sok-sok kisbaba, akik sorra kapták a szurikat.

El is gondolkodtam, a lányom szeméből még soha nem láttam egyetlen könnycseppet sem kicsordulni...

104.fejezet - Amikor mindenki imád

Vajon egy kislány egészséges önértékelését hogyan lehet kialakítani? Mert ha az ember folyton csak azt mondogatja neki, hogy ő a legszebb a világon, a végén elhiszi, még ha igaz is, és talán nem marad meg elég szerénynek...valahogy az én anyai szívem és apa vajszíve nem engedik meg, hogy visszafogjuk magunkat és folyton csak dicsérjük, mennyire gyönyörű!

Nem lesz ebből később baj?
Vagy majd ki kellene hangsúlyozni, hogy az rendben van, hogy valaki szép, de a szépség nem minden?:))

103.fejezet - Még a legjobb baba mellett is...

...ki lehet borulni.

Borzasztó lehet ez a szülés utáni depresszió, elképzelhetetlennek tűnt a számomra a szülés előtt, hogy ez engem is érinthet, így, hogy már utána vagyok, sokkal jobban megértem, miről szólhat.

Alinka maga a tökéletesség. Nem azért, mert a mi lányunk, de igazán olyan jó kislány. Alszik, ha álmos, eszik, ha éhes, és nem halljuk a hangját, csak ha a pocakját bántja valami. De amikor így elkényezteti az anyját egy gyerek, akkor anya nagyon meg tud billenni, ha egy teljes napra a feje tetejére áll a világ, és amikor álmos, sír, de aludni nem tud, amikor éhes, sír, de aztán a cicit kiköpi, és amikor felvesszük, akkor ugyan csak hüppög, és kicsit megnyugszik, de amint letesszük, újra kezdődik az egész.

Ilyen volt tegnap előtt, és nem titkolom, estére sírógörcsöt kaptam. Nem azért, mert azt hittem, valami baja van...tudtam, hogy nagy baja nem lehet, mert az nem ez a nyűgös sírás lenne,hanem a szívszaggató, fájdalmas sírás...egyszerűen csak kimerültem, hogy egyetlen pillanatra sem tudtam kikapcsolni az agyam, állandó "bébiőr-üzemmódban" volt. Folyton hallgatóztam, csend van-e, ha igen, miért, ha nem, miért nem...

Persze, én csak akkor sírok, ha ideges vagyok, ideges és türelmetlen pedig akkor vagyok, ha nem alszom, tehát biztos volt, hogy amint egy kicsit tudok aludni, minden a helyére kerül. És mivel a kicsi is így van ezzel, hosszú távon nem tud ébren maradni, várható volt, hogy a tegnapot végig alussza majd.

Két tippem van, a pocakja és valami front.

A lényeg, hogy miután mindketten kialudtuk magunkat, a helyzet megoldódott, és azóta is igyekszem magunkat sínen tartani.

Az anyai szív valahogy észrevétlen beköltözött a "hétköznapi szív" helyére, vagy a hétköznapi gondolt egyet és felvette a legszebb, legnagyobb ruháját, hogy átváltozhasson valami sokkal nagyobbá és tágasabbá. Az én régi életemnek vége. Az új életem olyan, mint egy álom. Mint amikor valami nyilvánvalót az ember nem képes felfogni, csak úgy él, és vár és kérdezgeti önmagától hogy: "ez mostmár mindig így lesz"?

A kilenc hónap, ami időt kaptam arra, hogy felkészüljek, semmire sem volt elég. Fizikailag talán igen, de lélekben...az agy tudja, hogy él bent valaki, aki ki fog jönni és akkor már hárman leszünk, de a szív még nem érti. Ahhoz látnia kell, éreznie kell az illatát, a bőrét, hallani a hangját, belenézni abba az okos, mélykék szemébe.

A négy nap a kórházban...az is olyan, mintha csak rám bízták volna pár napra és aztán vissza kellene adnom, nem is nagyon merek beleszeretni, mert nem hiszem el, hogy az enyém lehet. És aztán, amikor hazajövünk... és már tényleg itt van és itt is marad, ahogy telnek a napok, minden reggel ugyanott van az ágyban, nem vitte senki sehová, maradt velünk.

Két hét telt el, hogy megszületett.

Illetve még van addig öt óra.

Most kezdem felfogni, mi történt, a sokkos állapot most múlik szép lassan. Már tudom, hogy akik jönnek megnézni, azok Miatta jönnek, és mi nem csak megnézni vagyunk itt, hanem hogy vigyázzuk minden percét.

Büszkék vagyunk Rád, Alinka!

Anya és Apa nagyon szeret!

102.fejezet - Helyzetjelentés

...nagyinak, aki alig ment el, máris nagyon hiányolja a kis törpéjét. Aki nem is az övé,mert az enyém:)

Kicsit káosz van még a napi rutin körül, ami nem is csoda, hiszen ez még mindig csak a negyedik nap itthon és az élete nyolcadik napja, így nem várok csodákat.

De, szeretném hangsúlyozni, hogy sokkal jobb a helyzet, mint amire én a sok elbeszélés után számítottam, amik hulla fáradt anyukákról, kimerült apukákról, folytonos éjszakázásról, sok-sok sírásról és küzdelemről szóltak.

Nálunk az evés után alvás jön,azután pedig evés, és ez így megy, egész nap.

Az első napokban bevezetett "rutin", hogy szopi előtt pelenkacsere és köldökcsonk-ápolás van, utána fél óra kb az evés, pont elég ahhoz, hogy annyira felébredjen a kis makifej, hogy utána akár egy-két órán át is ébren maradjon. Ilyenkor csak az különbözteti meg az alvó önmagától, hogy nyitva vannak a szemei, de ugyanúgy fekszik és piheg a vállamon. Nagyjából 4 órákat alszik,éjszaka már másodszor aludt 6 órát egyhuzamban.

A sárgasága határozottan jobb.

Tudom, hogy nem lenne szabad, de imádom amikor rajtam van büfi után, olyan jó beledugni az orrom a kis nyakába és szaglászni ezt a meseillatot. Nem nagyon van erőm letenni, mert olyankor érzem igazán, hogy én vagyok az egyik, aki bármikor meg tudja és meg is fogja majd nyugtatni.

Apa varázs hangja tovább működik. Anno engem is ez kábított el, amikor meghallottam István hangját, menthetetlen voltam. Ez most a kislánynál is áll...báááármilyen nagyon sír (bár sírni nem tud, inkább nyekereg vagy lila fejjel, hangtalan visít), ha Apa betoppan és elkezd hozzá beszélni, leáll a kalimpálással, kiterül és a kis szemeit arra fordítja, amerről a hang jön.

Ez is megnyugtató, mert el kell mennünk fülvizsgálatra, a kórházban ugyanis rossz lett az egyik fülén a teszt, de valószínűleg csak azért, mert az ott levő magzatmáz még nem szívódott fel.

Dehát kérem, ez a gyerek hall...:)

Én is kezdek rendeződni, tegnap kiszedtem a varrataim, hogy végre letusolhassak rendesen egy hét után, de mégsem sikerült ezt még aznap végrehajtani, mert a sebem a damil helyén elkezdett szépen kitisztulni, és folyton cserélgetnem kellett rajta a kötést. Nem mertem megkockáztatni.

Viszont a mai nap fénypontja ez volt...

Tusolás...

Körömvágás...

Arckrémezés...

Az élet apróbb örömei a nagy Öröm mellett, aki az ágyon alszik most is...

101.fejezet - Hétköznapok

A hétköznap az a megszokott, rutin jellegű nap,ami nekünk soha többet nem lesz...

Ma egy hetes a kis béka, hihetetlen.

Tegnap előtt kint volt a védőnő, tegnap fent voltunk (MI!!!) az orvosnál-nem ő jött le...nagyjából ezek az érdekes események történtek, és az, hogy anyukám ma hazament, úgyhogy most tényleg hármasban maradtunk.

Persze kinek kellenek a "kimenős" programok, amikor az egy hetes ad épp elég szórakozni-valót, amire csak anya vágyhat.

Nagy félelmem volt,lesz-e elég tejcim...Persze tudom,hogy anyunak nagyon sok volt, de azt is hallottam, hogy ez semmi nem jelent. Igyekeztem nem nagyon aggódni, tudtam, hogy az árt.:)

Még a kórházban beszéltem a csecsemős nővérekkel, akik felajánlották, próbáljam ki a fejőket, a kézit is, gépit is. Mivel fogalmam sem volt előre, hogy mi válik majd be,nem is mentem utána. De ott az osztályon kipróbálhattam, és a kézi elsőre szuperül be is vált. A nővér nem győzött csodálkozni, amikor 60 ml-t ki is fejtem a műtét utáni harmadik napon.Onnantól kezdve csak úgy emlegettek, hogy "az ötös anyuka, akinek a Niagara folyik a melléből". Bármikor bárki bejött közülük hozzám, nézegette a lányom és mondogatta, hogy ilyen szuper, kökörcsin sárga tejecskétől lehet is ám ilyen jól aludni...

Szóval bevált a kézi fejő, vettem is egyet ott a kórházban, a sima AVENT kézi mellszívót, 14.000 Ft-ért,hozzá öt tároló pohárral.

Viszont azóta talán átestem a ló túloldalára.

Nagyjából minden másnapra +20% tejem lesz, ha éjszaka nem ébredek fel,reggel szét akarnak robbanni a melleim, olyan 4dl körül jön belőle a szopikon felül...azt hiszem,kinyomozom,hogyan adhatom el.

Erről folyton eszembe jut az anyósom,aki kérdezte a férjem, nem kell-e nekünk házi tej. Mire az én férjem:" Köszi,nem, hamarosan nálunk is lesz otthon!":)-hát most van.

Alinkával remekül szót értünk,bár kicsit sajnálom, hogy folyton ki kell játszanom, a nyugalmunk érdekében, dehát ez ezzel jár, és neki is jobb így.

Amikor alszik, de már vagy 4 órája, általában megpróbálom felébreszteni, és általában ez nem sikerül. Olyankor kiveszem a pelenkázóra és ilyen ájult állapotában látom el a köldökcsonkját és a pelenkáját is így cserélem ki. Pont jól felébred akkorra, amikor már lehet cicire menni.

A szopi ugyanez. Mivel az egyik mellem nagyobb jóval,annak a bimbóját csak védővel tudja bekapni, az meg műanyag ízű,így kívül-belül be kell kennem tejjel, még mielőtt a kislányom úgy kiborul, ha nem jön semmi azonnal, hogy már észre sem veszi, ha a szájában van a kaja.

Ha leáll, bealszik rajta, ami a sárgaság miatt van, akkor pedig rázogatás helyett egyszerűen megpróbálom kihúzni a szájából,erre azonnal észbe szokott kapni...

Ezt a két nagyon fontos trükköt tanultam az "öregektől" a kórházban.

Mindentől eltekintve Apácskának még mindig hihetetlen, hogy itt ez a maki, és kell még egy kis idő, hogy legyőzze az aggodalmait és merjen foglalkozni vele, úgy igazán, ahogy szerintem tudna...mert most még kicsit visszafogott. Én pedig egy dologra hallgatok csak a sok-sok jó tanács között, a szívemre.

És bízom a kislányomban.

100.fejezet/3. - Császárság

Öntudatlan, vagy fél-öntudatlan állapotban levetkőztettek, a szülésznőm villámgyorsan megborotvált, és feltettek az asztalra. A gyors mozdulatok nem hagytak kétséget bennem afelől, mostanra elég sürgetővé vált előre lépni valamerre a kislányom érdekében.

Istvántól nem volt időm és lehetőségem elbúcsúzni, a borotválás közben mondogatta nekem, hogy nagyon ügyes voltam és nagyon büszke rám, és én még csak meg sem tudtam puszilni...

Ahogy toltak a kocsival, és láttam a mennyezetet az olyan igazi, tipikus "már minden mindegy" érzés volt- csak legyünk túl rajta végre. Már a fájdalmat sem éreztem.

A műtéttől viszont rettegtem.

Szerencsére az állapotom nem tette lehetővé, hogy sokáig agyaljak rajta, mi is jön, így teljesen átadtam magam az eseményeknek. Bevittek a műtőbe, ahol nagyon hideg volt és én meztelen voltam. Fel kellett másznom egy olyan székbe, mint amilyen minden nőgyógyásznál van, legalábbis nekem úgy rémlett, ilyen volt. Még el is gondolkodtam azon, hogy miért nem ágyon vágnak.

Az anesztes megkért, vegyem fel a "világ minden terhe rajtam és én végtelen csüggedt vagyok"-tartást, görbítsem meg a gerincem,ahogyan csak tudom. És ne moccanjak. Tartottam az epidural-tól,de már nem érdekelt. Ez sem. Amikor beadta, valami ideget talált el és megrándult a bal lábam, tőlem teljesen függetlenül,de a következő pillanatban elmúlt a hideg és minden, deréktól lefelé.

Felhúztak a lábaimra két textil csizmát,engem odaszíjaztak a székhez, elkezdték a hasamra hajtogatni a rétegeket. Felhúztak az arcom elé a "függönyt" és előkészültek.

A legijesztőbb az volt, hogy éreztem, ahogyan a fertőtlenítő oldatot kenik a hasamra, és rá is kérdeztem, hogy ez nem baj-e,de azt mondták, mindent fogok érezni, kivétel a fájdalmat. Hihetetlennek tűnt, mégis így lett.

Amikor elhangzott a mondat:"Akkor most elkezdjük a műtétet" és megéreztem a lassú, egyenes karcolást a hasam alján, már tudtam, ez a vágás, és tényleg nem fájt.

"Most egy kis kellemetlenség jön,nyomás, feszítés, mert kiemelik a kicsit"-széthúzták a sebet, a hasizmokat,felnyitották a méhet és kiemelték a kis drágámat. "Jó nagy,ezt nevezem..."-hallottam, de a szörcsögésen, nyöszörgésen kívül semmit...szinte meg sem tudtam különböztetni a szívó hangjától a kislányom gyenge hangocskáját. A szemem sarkából láttam, ahogy Tünde kivitte az egyik lábánál fogva, lógva a másik szobába, hogy leápolják. Egy nagy lila-vörös gombóc volt, aki nem visított. Kicsit talán megkönnyebbülve vette tudomásul, vége, és kikerült a szorításból.

Csak a műtét után tudtam meg, hogy a zsinórja a felsőtestéhez kötözte a kis karjait, gúzsba, emiatt sem tudott leszállni a szülőcsatorna felé, meg sem tudtam volna szülni.

Hogy minden egyes nagyon erős fájás összehúzta a méhet és préselte volna lefelé, de nem tudott lefelé menni és a zsinór megfeszült, elszorítva az áramlást. Ezért lett rosszul és ezért lettem rosszul én is, minden nagyobb fájásnál.

Az érzéstelenítő mellékhatásaként rám hihetetlen erős hidegrázás tört, kérdeztem is az altató orvost, ez természetes-e. Azt kérdezte tőlem, hogy fájás se legyen meg remegés se? Mindent nem lehet...úgyhogy tudomásul vettem. De végtelenül lefárasztotta az izmaimat...a maradék erőm is elhagyott.

Aztán Tündi kihozta nekem a kicsit, odamutatta a pólyában,megpuszilhattam a ragacsos, mázas kis fejét és már vitte is el, apához.

Engem összevarrtak, átemeltek az ágyra és kivittek a folyosóra, ahol Istvánt láttam, a kicsivel, egy pillanatra összebújhattunk, és már vittek is tovább.

100.fejezet/2.

A csütörtöki UH megállapított egy másik,számomra nyugtalanító tényt is, mi szerint az átlagosnál kevesebb a magzatvíz a kicsike körül. Hogy ne legyen egyszerűbb a dolgom... Ahogy a vizitáló orvos megvizsgálta a méhszájam,nem részletezem. Száraz gumikesztyűben,mindenféle síkosító anyag nélkül, könyékig bennem...sírógörccsel másztam le az asztalról utána.

István délig velem volt, szegénykém nagyon nehezen hagyott ott, azt hiszem, mind a ketten sírtunk.

Eddig is éreztem,mennyire szeret, de ez a nap ezt még sokkal jobban megerősített ebben. Boldoggá tett, minden félelmem, nyűgöm ellenére, hogy a szerelmem, a támaszom mellettem áll és éppen Ő az, aki az én mindenem.

Pénteken nagyon jó eredményeket produkáltam minden vizsgálaton,és egyre értetlenebbé váltam, mert nem tudtam elképzelni, hogy az a rossz eredmény véletlen lett volna...

Szombat reggel ébredtem a nagy napra, amikor ki voltam írva AnnaLillával. Azt akartam csak, hogy aznap valami döntés szülessen...vagy egy kislány.

A hajnali CTG megint ragyogó lett,de tíz körül az áramlás egyszerűen katasztrófa. A reggeli tusolásnál a kezemben maradt a nyákdugó,de erre az érvényes, hogy csak egy hétre előre jelez, nem azt jelenti,hogy azonnal szülünk.

Viszont gyanus, menstruációs fájdalmakra megtévesztésig hasonlító fájdalmaim voltak, folyamatosan. Amikor az első áramlásvizsgálat rossz lett, végre leköltöztettek a szülőszobára. Végre előrelépés volt, legalább valami változás, akkor is, ha ez egy nagyon rossz eredménynek köszönhető.

Amikor levittem mindent, megjelent egy orvos, hogy ő is szeretne egy -kontroll- áramlásvizsgálatot. Meglepő mód, tökéletes eredménnyel. Kis tanácstalanságot véltem felfedezni az arcokon. Felháborított, hogy ezek nem látják, néha nincsen jól a kislányom, igaz, csak néha.

10 óra után valamennyivel CTG-re kerültem és bekötötték nekem a sóoldatot, amiből három is lecsöpögött a nap folyamán. Ott feküdtem és miközben a gép fájásokat mutatott, én nem sokat éreztem belőlük, maximum annyit,mint egy erős menstruációs görcs. Voltak 2 percesek,5 percesek, vegyesek minden mennyiségben. De nem volt olyan erős egyik sem, amilyennek én elképzeltem.

Aztán mivel előtte már két nappal semmit nem ettem, kaptam cukoroldatot is a következő körben. Az új infúzió bekötésének a pillanatában hallottam, ahogyan a kicsi szívhangja egyre lassul...én pedig szinte félájult állapotba kerülök, de fájdalmat még akkor sem éreztem...annyit igen, hogy erősödött a fájdalom, de nem gondoltam semmi rosszra, a szoba mégis megélénkült. Emberek jöttek be, mentek ki, én valahogy magamon kívül kerültem, azt még hallottam, hogy Tündi megkérdezi, István hol van,szóltam-e már neki. Akkor már 14:00 volt, és én hívtam, jöjjön, készüljön,mert itt az idő. Valaki kiabált, hogy "Készítsék a műtőt!"-valahogy eszembe sem jutott, hogy miattam...

Aztán elmúlt a fájás és minden visszarendeződött a régibe, a szívhangok visszaálltak, a kedélyek megnyugodtak,megint csak egyedül maradtam az ágyon, Tündi szülésbe ment, egy másik terembe.

Azt hiszem, hogy talán el is aludtam, mert amikor István megjött, nem is vettem észre.

Onnan már könnyebb volt a dolgom, nem egyedül kellett boldogulnom.

Semmi baj nem volt, csak nem éreztem a fájásokat elég erősnek, és nagyon lassan tágultam. Hat óra után még csak két ujjnyira. Az ügyeletes doki ezt megunva úgy döntött, megrepeszti a burkot, Istvánt kiküldték.

Ezt szavakkal leírni nem lehet, milyen fájdalom volt. Én, aki azt hittem magamról, hogy a fájdalomküszöböm magas, az egyik kezemmel a dokinő kezét szorítottam, a másikkal Tündiét, és közben ordítottam, mert a lányom még mindig nem ereszkedett le a megfelelő helyre, magasan volt a burok, és nagyon mélyen fel kellett nyúlni az alig tág méhszájon, hogy a tűvel elérje a doki.

Elsőre nem is sikerült neki.

Újabb sírás jött rám, mert minden olyan, amit erőszakkal követnek el rajtam ezen a területen, mind-mind olyan, mint egy bűncselekmény. Semmi tapintatot, figyelmet, óvatosságot nem éreztem a mozdulatokban, csak azt, hogy egy számít neki, mielőbb legyen kilyukasztva, akármilyen áron, mert ő erre nem ér rá. "Ha ezt nem csináljuk meg, még órákig nézhetjük itt egymást"-közölte.

16:15 volt.

6 és fél órája kezdődött.

Még háromszor lettem rosszul , mind a háromszor épp a cukoroldat beadása pillanatában, ami végtelen erős fájásokat generált, az eszemet is elveszítettem azokra a percekre, amíg tartott. A kicsi pulzusa minden alkalommal 60-ra esett le percenként a 160-ról. Minden alkalommal futkosás, riadalom, kiabálás,telefonálgatás,sokan bent a teremben, és István csak állt ott. Utólag azt mondta, olyan volt, mint a vészhelyzetben, ijesztő...néha éreztem, ahogy megsimogat, de nem tudtam beszélni...összefüggően legalábbis nem.

Minden ilyen alkalommal hívták az ügyeletest, aki sosem azonnal érkezett, mindig csak akkor, amikorra a fájások véget értek és a szívhangok visszarendeződtek, így csak legyintett és azt mondta megint, "ide csak türelem kell".

A negyedik kellett hozzá, hogy ő is rájöjjön, ezt nem lehet sokáig húzni, mert tényleg baj lesz, így nagy kegyesen feltette a kérdést: "Mit szeretne anyuka, műtsük meg vagy dolgozik még?"-Háááát, mondom, én örülnék , ha megműtenének.

Úgyhogy a következő pillanatban megérkezett a zöld kocsi és az a tüneményes anesztes orvos, hogy elmesélje, mi jön most.