Közvélemény-kutatás

Ma az aktívban volt egy riport egy nővel, aki a SOTE2-n szült, illetve ott császározták és az egész folyamatot élőben közvetítette Wi-Fi-n keresztül a twitteres oldalára.

Sokan felháborítónak találták, sokan támogatták, nagyon megosztotta az embereket.

Engem az lepett meg, hogy ezzel még egy dupla oldalas újságcikket is kapott, hiszen ez a világ legtermészetesebb dolga. Már a szülés. Az persze nem, hogy ezt valaki élőben vállalja, de azért aki ezen felháborodott, az valószínűleg nem azok közül került ki, akik ezt már átélték életükben legalább egyszer is...vagy talán pont igen?

Mert én így most a szüléshez ilyen közel minden info-t szivacsként szívok magamba és mindenre kíváncsi vagyok, akár rémtörténet, akár nem, hiszen olyan izgalmas!

Emlékszem, amikor elkezdtem ezt a személyes blogot és anyu kibukott rajtam, hogy ennyire privát információkat osztok meg. Mondjuk különösebben nem zavartattam magam, egy dolog érdekelt, hogy István, akiről itt a legtöbb szó esik általában, hogy áll a kérdéshez. Mivel Ő egyáltalán nem ellenezte, így a továbbiakban nem érdekelt mások véleménye és az idő engem igazolt, mert azóta nem csak anyu,de az ő barátnői is szívesen olvasgatnak, ha épp a gép elé kerülnek.

Ezzel az egésszel nem is értem, miért kell annyit foglalkozni.

Akinek nem tetszik, egyszerűen ne olvassa, semmiféle kényszer nincs rajta, senki nem tartott fegyvert a halántékához, hogy márpedig de...

Én úgy gondolom , hogy vannak olyan szituációk az életben, amikor jól jön, ha az ember rokonlelkekre, sorstársakra talál, és ez is egy lehetőség erre. Én eleinte azért kezdtem, hogy majd amikor a lányom akkora lesz, átszerkesztve, kicsit regényesebb formában majd könyvbe kötve a kezébe adhassam a történetét. Az, hogy közben ennyien álltak mellém nagyon jól esik, de továbbra sem ez motivál és gondolom ezzel nem bántalak meg Benneteket.

Abban a pillanatban, ha az olvasóimnak akarnék megfelelni, elveszíteném a lényeget, az őszinteséget, ami az egésznek a sava-borsa. Önmagam cenzúrájává válnék.

Mindezek ellenére úgy gondolom, hiába az ingyenes Wi-Fi a kórházban, én nem fogom percről-percre leírni a folyamatot, mert a kislányunkra szeretnék koncentrálni, nem arra, épp milyen betűt ütök be a telefonba. De ha nem lennék érintett az "ügyben", egyszer biztosan szívesen közvetítenék ilyesmit élőben. Persze talán ez lehet az egyik lényege, épp az, hogy hogyan látja az egészet egy leendő anya, aki pont nem kívülálló.

A kérdés messzire vezet, sokat fogok még gondolkodni rajta, de a Ti véleményetekre is nagyon kíváncsi vagyok! Megtennétek, hogy megosztjátok velem?

98.fejezet - Egy érzelmileg (is) sűrű nap margójára

Tegnap felvittek minket anyósomék Szentendrére, hogy onnan ma kényelmesebben tudjunk elmenni a CTG vizsgálatomra..gondoltuk mi.

A helyzet az az ellenben, hogy ugyanúgy másfél órán át jöttünk Szentendréről a SOTE2-re, mint ha innen, Pétfürdőről mentünk volna. Az ok pedig csak egy kb. 2 méteren át tartó, egy sávos útfelbontás a Lágymányosi-híd felé a Könyves Kálmánon, minek következtében a nagy körút az a Thökölytől kezdve meghalt...Lutri ez a város. De már nem élnék itt.

Az éjszakám nehéz volt megint.

Valahogy mióta a végét járám, már az sem mindegy, milyen az ágy, az idegen ágyakban alvás egyenesen reménytelen, hiába volt az az én ágyam tíz évig. Már fél éve nem az.

140 cm széles, két és felen elég nehezen fértünk el rajta, ráadásul már én is horkolok erősen, nem csak Apa.

Életemben először, mióta együtt vagyunk, külön aludtunk, kiköltöztem a kanapéra éjszaka háromkor, amikor arra ébredtem, hogy valósággal fuldoklom a gyomorsavtól. És most az amúgy hatásos tej sem segített. A lakásban levő összes párnát összeszedtem,ülő helyzetben próbáltam aludni, de aztán elkezdett szakadni az eső, és úgy verte a tetőablakokat, hogy szerintem még Anni is hallotta odabent.Forgolódtam, akkor minden fájt, a torkom kapart, köhögni nem akartam,ne keljen már fel mindenki...szóval nem volt könnyű, itthon nincsenek ekkora nyűgjeim.

Reggel ugye egy élet hossza volt, mire beértünk, késtem húsz percet és vártam további harmincat, mire sorra kerültem. Mivel időpontra várt a doktornő, betegfelvétel után egyenesen húztam is a váróba és nem mertem onnan elmozdulni,nehogy pont akkor hívjon be. Közben István kint ült az autóban, végig, mert nem volt hely a parkolóban és folyamatosan cirkált, nehogy elkapja a közteres. Ennek a vizsgálatnak a lényege az lenne, hogy mozogjon a kicsi, de ez sok esetben csak lekenyerezéssel, pontosabban "lecsokizással" működik nála, mert a szép szó még sosem használt. Legalábbis, ha én próbálkoztam. Mert az apjára valahogy kezdettől fogva hallgat.

Szóval csokit kellett volna szereznem, de nem mertem elmenni érte a büféig sem, úgyhogy azt találtam ki, megpróbálkozom a lehetetlennel és meggyőzöm az amúgy makacs lányom, hogy amikor anya szól,lesz szíves mozogni. Elég,ha legyint..:)

És csodák csodájára működött a dolog. Hajlandó volt mozogni, nem kell ismételni ezt sem, és az is nyilvánvalóvá vált, hogy végre jól gondoltam, tényleg jóslófájásaim vannak. A gép szerint 50%-osak. Ezektől független a doktornő azt mondta, negyedikén még biztosan találkozunk, úgyhogy addig ne is gondoljak szülésre. Aznap végre, különböző okokból kifolyólag, hat hét óta nem látott magzatomra is ránézhetek majd,legalább kiderül, hogy mennyire érzem jól, hogy még mindig körbe pörög ahelyett, hogy szép lassan beállna irányba.

Ez lesz a 38.hetes UH.

Ahogy ültem a váróban, egyszercsak oda lépett mellém egy kismama társam, és csak annyit mondott: "Szia Évi! Nem tudod ki vagyok, de én olvasom a blogod."-jó lett volna kicsit beszélgetni, de épp akkor szólítottak be és utána futottam ki a férjemhez, aki egy órája ült kint a kocsiban, úgyhogy kedves ismeretlen ismerős, ha olvasol ma is, ne haragudj, hogy így ott hagytalak.

Aztán ez is eltelt és szép lassan hazaértünk.Ahogy közeledtünk Pétfürdő felé, úgy éreztem, hogy egyre nyugodtabb vagyok, de csak akkor jöttem rá, mekkora feszültség volt bennem Pesten, amikor kiszálltunk itthon.

Isti szegény szintén jól elfáradt, de nem is csodáltam, úgyhogy ő lefeküdt pihenni, én pedig lázba jöttem, mert időközben, míg nem voltunk itthon,megjöttek Zsuzsitól a névjegykártyáim és most ott csücsültek a postán. Persze nem bírok megülni a fenekemen fáradtan sem, úgyhogy felvetettem neki, mi lenne, ha elmennék a csomagért egyedül.

Szerintem valami pillanatnyi elmezavar lehetett, mert nem vezettem még soha úgy, hogy egyedül ülök a kocsiban, hiába van január közepe óta jogsim. És csodák csodájára az én férjem belement, azt mondta,menjél.. szívdobogás ezerrel, meg betojás, meg minden, ami kell, miközben magamhoz vettem a forgalmit, sluszkulcsot, és a többit, és ballagtam le a kocsihoz. Tulajdonképp jó érzés, valamiféle büszkeség volt, amit éreztem. Hogy márpedig ez a kocsi most az én kezeim között fog menni, én leszek a főnök és senki más.

Alapvetően Péten nem nagy ügy a közlekedés, ha nincsen éppen felbontva az egyik fő kereszteződés, és nem járnak a kamionok és a buszok épp ott, ahol én. A kamionok és a buszok pedig ott jártak, mert a gyár nem áll meg, úgyhogy mint a legkisebbnek, nekem kellett alkalmazkodni hozzájuk.

Ebben a mai leckében minden volt.

Tolatás hátra 90 fokban, parkolás előre 90 fokban, vasúti átjáró, kereszteződésben elsőbbségadás, zebrán gyalogos átengedés, lejtőn felfelé elindulás, minden rutin feladatot gyakorolhattam ezen az alig egy km-en...

Korábban rémálmaimban szerepelt, hogy vezetek, de nincsen jogsim, vezetek, de nincsenek pedálok a kocsin, vezetek, de nem fog a fék, és egyéb autóval és vezetéssel kapcsolatos aggodalmak. Lehet azt mondani, hogy féltem tőle. Nem, nem féltem, rettegtem.

Valahol egyszer valamelyik Csernus-könyvben olvastam, hogy az ember önbizalma attól nő meg, ha olyat visz végez, amit előtte még soha.

A kijelentést nem cáfolom, ellenben megerősíthetem. Soha nem éreztem még magam ennyire ügyesnek, okosnak és bátornak, mint akkor, amikor tökéletesen merőlegesen beparkoltam a ház elé visszafelé.

Mit sem csorbított ezen a mai diadalon a tény, hogy úgy szálltam ki a kocsiból és akartam bezárni, hogy a sluszkulcs még gyújtás-állapotban a helyén volt.

97.fejezet - Fokozódó izgalmak

A "legrosszabb" forgatókönyv szerint is csak 20 nap és itt van...itt lesz, aki megváltoztat mindent, akire egész életemben vártam, akiért mindent feladnék, és sok mindent fel is adtam, de kaptam helyette más csodákat...

Mostanában egyre nagyobb hülyeségeket álmodok, minden félelmem elképesztő képtelen álmokban jelenik meg, többek között egy olyanban, ahol a kislányom,amint megszületett, máris remekül beszélt és szörnyen gyorsan kioktatott ("Ne úgy fogjá' máááá'!",stbstb...).

Hamarosan összepakolom a táskám és elköltözöm, vissza Szentendrére, apástul, izgalmastul, mindenestül. Ott várjuk a napot.A mi Napocskánkat.

Sok gondolkodásra ösztönzi ám az embert egy ilyen esemény. Többek között eddig is elcsodálkoztam azon,mennyire gyorsan telik el egy élet, de ez most még fokozottabban van jelen a mindennapjaimban...egyszerűen nem érem fel ép ésszel, hogyan kerültem ide, ennyire közel a végéhez és hol veszett el a kilenc hónap, aminek itt kellett volna lennie a mai nap és az "Apa,kisbabánk lesz!" között.
Aztán azon is elgondolkodtam,mennyien vannak,akik az életüket adnák azért, hogy végre találjanak valakit, aki mellett nyugodtan, boldogan vállalhatnák az anya-szerepet, de egyszerűen a mai felhozatal olyannyira "férges", hogy ritka kincs a megbízható társ. Nem egy, nem két olyan nőt ismerek, akik már kicsúsztak az időből és tudom, hogy bár sok mindent elértek az életben, anyagilag jóval előttem járnak, mégis, talán dobnának mindent egy kisbabáért, egy szerető férjért...és sok olyan lányt, aki még ugyan közel sem késett el, de máris attól fél, mi lesz,ha...

Közéjük tartoztam én is,tavaly áprilisig..úgyhogy tudom,miről beszélek...de az élet olyan gyorsan,olyan nagyot tud változni!

Ezt már ezerszer leírtam,de nem állom meg most se: Abban a pillanatban, ha valaki képes elhinni azt, hogy megérdemli a MÉLTÓ társat, -nem egy tutyimutyi alakot, aki ugyan megbízható,de olyan szinten hoz csak lázba, mintha egy új szőnyeg lenne vagy egy új kaspó- meg is kapja. Arra gondolok, aki miatt az egész világa kifordul a négy sarkából, mert épp olyan, amilyennek ez a lány megálmodta.
Mert alkut kötni nagyon veszélyes.

Azért, mert az a biztos, nem szabad lepaktálni félmegoldásokkal. Egy életre?? Mekkora hiba lenne. Csak azért, mert tudod, hogy cuki meg minden, és bár nem az Igazi, mégse fog átverni.
Ezek a kapcsolatok semmit sem érnek, önmagát becsüli le, aki ilyenben él vagy ilyenbe vágyik.

Igenis megvan mindenki Igazija.
Szóval...kicsit elkalandoztam...

Itt vagyok a szülés/születés csodájának a küszöbén, de egyelőre még nem léptem be. Egy 14 hónappal ezelőtt ha valaki azt mondja, hogy ma ezt fogom gondolni talán kinevetem, de valószínűbb, hogy beutaltatom elmeorvossal.
És mégis.Igaza lett a bolondnak.

Az élet mindenhol utat tör magának. Ki miben hisz, ki hogy nevezi nevén a dolgokat, a lényeg, hogy valamiben higgyen. Abban leginkább, hogy akármi is volt, csak azért volt, hogy most ott lehess, ahol vagy.És értékeld, amid van.
És nem hátra kell nézni, hanem előre.
És minden rendben lesz.

96.fejezet - A 36.hét

Hétfőn belevágtunk.
Reggel labor volt és CTG, életem első CTG-je. A SOTE 2-re kellett mennem, a doktornő rendkívül kedves volt, egy órával hamarabb értem oda,szinte azonnal be is mehettem, mert a hétvégi front sok kisbabát meghozott és volt szabad helye.




















A vizsgálatról szinte semmit sem tudtam, csak annyit, hogy nagyon jó, ha aktív a kicsi közben, mert ha alszik, nem kapunk reális képet arról, milyen összefüggés van a kis szívhang és a méh izom összehúzódásai között. Az eredményen nem érdemes sokat aggódni, ha a vizsgálatot végző orvos azt mondja, hogy nyugodt szívvel enged el és a mérés eredményes,nem kell ismételni, jobb,ha elhisszük neki.:)
Azért a pocaklako.hu-ról mellékelek egy kis értelmezést:






















Bár már csak 25 nap van és néha vannak rosszabb napjaim is, pláne,ettől az időjárástól,pontosabban az időjárás folyamatos változásától, azért nem panaszkodom. Még mindig szeretem az állapotom, bár néha hatalmasnak látom pocit, néha elcsodálkozom,milyen kis formás, és nem is tűnik olyan nagynak...

Panaszaim nem nagyon vannak, a vizesedésem megállt ott, ahol, amióta a 10-es Schüssler sóból eszem napi 3x1-et. A csalán tea is nagyon jó,ráadásul kezdem megszeretni az ízét.
Ami kicsit idegesít, az az ujjaim végének a zsibbadása, de már azzal is kezdek összeszokni.

17 kiló plusznál járok, de elhatároztam, hogy ezzel nem akarok foglalkozni. Bár aggaszt, hogy dagadék vagyok, és vajon mit szól a szerelmem, most úgyse tudok változtatni ezen...

Éjszaka azért 2-3 alkalommal felébredek, ami nem is olyan sok, tekintve, hogy volt olyan éjjelem, amikor még nem szoktam meg magam, hogy 2-3 órát aludtam nyugodtan, a többit végigforgolódtam. Az elhelyezkedés most sem megy túl könnyen, de talán már befordult a KisPipi és nem keresztben van, ami sokat segít azért a féloldalas fekvésben.Vízszintesen nem tudok megmaradni, mert azonnal jön vissza a gyomorsav, félig ülve "alszom". Kell egy párna a térdeim közé és egy a hasam alá,plusz, ami a fejem alatt van, ha előre gondolkodtam volna, 2 méter széles ágyat választunk, hogy Isti is elférjen.

Ha az orromon veszem a levegőt, horkolok, ha a számon, "kattogok", a nyálkahártyáim vérbősége miatt.Ami ugye normális.

A korábbi életem is megbosszulta magát, az a tíz év, amit tűsarkakon töltöttem, 16-26 éves koromig, most remekül kiütközik, visszeres zsibbadás, fájdalom formájában, bár látható jele nincs (még). A herbáriában kaptam rá vadgesztenye kivonatos sósborszeszes zselét, ami jól hűsíti, és a hidratálóval vastagon kenem folyton,hogy ne viszkessen a sarkam környéke. Ezen nincsen mit szépíteni, a lábam most eléggé oda van...

Hozzá jön ez a "nyughatatlan láb" szindróma, ami ilyen klassz kis idegrángások formájában jelentkezik,váratlanul, és meglehetősen idegesítő módon. Erre annyi magnéziumot szedek, hogy lassan mérgezéssel visznek el.Kicsit talán jobb lett..:))

A kicsikém hihetetlen aktív, az oldalt fekvést, ülést, hanyatt fekvést utálja, az álldogálás persze tökjó, akkor fér el kényelmesen, akkor van nyugton, de mivel állva a napom kb 2%-át se töltöm, akkor is komolyan elgondolkodom azon, hogy egy bútorszállító hevedert kössek a hasam alá és vessek a nyakamba, így a nap java részét küzdéssel tölti. A csoki ugye nagy sztár, ezzel nem vagyunk egyedül, attól egyenesen olyan érzésem van, mintha oldalt akarna kijönni, de azonnal.

A napjaink ettől független viszonylag nyugodtan telnek, a lakás egész hűvös, és bár mára is meleget mondtak, holnap a Balatonhoz szeretnénk menni, hogy idén először végre strandoljunk kicsit.

30-án újabb CTG.

95.fejezet - Hétköznapi csoda

Reggel csenget a postás, vagyis inkább csak kopogtat. Semmire nem gondoltam, mert bár Barbi szólt, hogy csomag jön,de nem hittem, hogy már másnapra itt is lesz...

Aztán egyszerre jött meg a bluemay-féle megrendelésem és Barbi meglepije, amiről egy szót nem árult el egész eddig, teljes volt a titoktartás, csak annyit tudtam, hogy a kicsimnek készít valami mesés szépséget. Egy emlékdobozt.

Már maga a csomagolás is nagyon szép volt, akárcsak egy csokis bonbon és a kedvencem a két oldalas kézzel írott levél volt mellette, mert szívemhez irtó közel áll a levelezésnek ez a személyes formája.

Először a csomagot bontottam fel, türelmetlen, gyorsan, kapkodva, bár ki kellett volna élvezni minden másodpercét...

Ahogy megláttam a doboz tetejét, éreztem, a torkom összeszorul, az én kislányom jelent meg előttem ezekben a tündéri holmikban, amik a doboz tetején száradtak a kötélen. Azt is éreztem, hogy nem nagyon tudom, miért, de ég a szemem, aztán egyszercsak könnyek gurulnak ki, mosolygok, meg levegőt próbálok venni egyszerre és nem olyan könnyű.

És aztán kattan a zár,felnyitom és belül még szebb...itt szakadt el a cérnám,fogtam a dobozt, levelet, mindent, bevágtattam a hálóba, Istihez, aki épp akkor ébredezett és marhára nem értette, miért sírok. Mert addigra már szabályosan zokogtam.

Egyszerűen nem értettem, mivel érdemeltem ki ezt a gyönyörű munkát, ezt a csodálatos ajándékot, amivel a nem sok keresztszemes múltam nyomán tisztában vagyok,mekkora munka lehetett..

Persze tudom, nem én kaptam, igazából a kicsikémé, de akkor is, csak azt tudtam hajtogatni, hogy nem értem, miért kaptam, mivel érdemeltem ki, és egyébként is...

Hálát éreztem, végtelen hálát és nagy-nagy örömet, miközben végigdőltem az ágyon és hangosan felolvastam a levelet a férjemnek, aki halkan felkuncogott néha a sorok hallatán.

És valahogy ő nem volt meglepve, az ő számára nem volt kérdés, hogy ezt megérdemeltük, Anni is és én is. És hiába kérdezgettem vagy százszor, miért...

Az alkotója Singlár-Árvai Barbara, a blogját pedig nézzétek meg ITT!

Ugron Zsolna - Úrilányok Erdélyben

Nyilván mindenki elképzel valamit, valamilyen történetet, valamilyen szereplőket, ha egy könyv címét elolvassa. Ugye mi egy cím szerepe, figyelemfelkeltés.

Én egészen másra számítottam ennek a könyvnek a kézbe vételekor, mint amit kaptam. Egy nap alatt nyomtam le, ha úgy vesszük, 10 óra alatt, ami alatt alig tettem le. Ezt figyelembe véve azért ez nagy szó, mindamellett meg kell mondjam,nekem sem tetszett.

Van benne egy elég hideg szerelmi szál, amiben semmi kidolgozottság, ami így pikk-pakk alakul, számomra teljesen irreálisan. Ha ez egy "lányregény", akkor annak nagyon gyenge. Ha valami romantikus, akkor értékelhetetlen. Korrajznak még csak-csak a sok közbevetett történet miatt, de akkor nem értem, minek ez a történet a történetek köré Annáról meg Gáborról.

Ők így egymás mellé kavarodnak, az érzésekről szó sem esik, csak a tényekről: megláttam, érdekelt, gondoltam rá,de azért kerültem, nem beszéltünk soha, nem voltunk kettesben soha, aztán egyszer táncoltunk. Utána sokszor eszembe jutott, néha kényszerből beszéltünk telefonon, akkor rideg volt vagy én voltam az, és néha azért örült is nekem. Ha alkalom adódott elmentem Erdélybe, ha nem, nem, aztán volt egy (már nem is emlékszem mi) és másnap angolul megkérte a kezem én meg igent mondtam.

Elég kiábrándító, hogy őszinte legyek.

A régi történetek onnan ismerszenek meg, hogy dőlt betűvel vannak szedve, de azok nem alkotnak igazán szerves egységet a sztorival, mintha néha ezek miatt lenne ez a mellék(vagy fő??) szál. Sőt,be kell vallanom, itt-ott át is lapoztam egyet-kettőt, mert már idegesített.

Kerestem az olyan mondatokat benne, amiket ide tudnék idézni, hogy "nézzétek,milyen jól ír,nézzétek, milyen klassz könyv ez!", de esküszöm, egyet sem találtam...sajnos...pedig a szándék bennem volt.

Nekem nem jelentett nagy élményt, persze magasra állítottam a mércét, nekem Wass Albert óta senki nem tud Erdélyről jól írni. Az ő művészetéhez képest ez egy értékelhetetlen könyv volt.

Tagadhatatlan, hogy néha van egy hangulata, egy-két jól eltalált oldal azért van benne. De nem fog meg, nem tudnék belőle idézni, egyszeri időtöltésnek jó volt. Még csak el sem gondolkodtam rajta.

Ha valaki megnézné, milyen kastélyt hoztak rendbe igazából Ugron Zsolnáék, megteheti a www.zabola.com oldalon.

94.fejezet - Kis pihenő

Leülök kicsit...reggel megjött a bookline csomagom, amire olyan rég fájt a fogam,de sosem jutottam odáig, hogy kiválogassam, mit akarok olvasni.

És könyvekre szomjaztam,nem magazinokra, azok már nem elégítenek ki rég...fél fogamra sem elég egy-egy ilyen lap, és két ilyen fél órás újságból már egy könyvet is kapok lassan...

De olyan nehéz választani...mit olvassak, mihez van egyáltalán valami közöm...nem sok olyan helyet találtam, ahol hozzám hasonló átlag népek írták volna le a véleményüket egy-egy bestsellerről vagy akármilyen könyvről,miután letették.

Vagy csak én nem találtam...mindegy is...

Erdély több szempontból érdekel, a családom fele onnan származik,bár én 5 éves korom óta nem jártam ott, és nem is nagyon vannak emlékeim.

De szeretem az ottani történeteket. Úgyhogy ezzel kezdek most.

A mai nap még csak jövés-menéssel telt,postán voltam, bevásároltunk, többek között hallgattam az egyik ismerősömre, aki a vizesedő lábamra a 10. számú Schüssler sót ajánlotta, abból is beszereztem egyet, viszont a magnéziumom elfogyott, de csak itthon kapcsoltam. És a dm-ben is megvettem a tisztasági csomagom egy részét, amit majd a kórházas táskába szánok. És véletlen kifogtam egy csomag Pampers nedves törlő akciót, 6 csomag volt egyben 2200 Ft, nagyjából 350 Ft-ra jön ki egy ilyen (talán) 64 db-os. Annál minden drágább..

Vettem egy regiszteres füzetet is, amibe a receptjeimet szeretném összeírni, ahogy anyukámnál láttam, és megfőztem az ebédet, elmosogattam (félig-meddig), és elfáradtam.

Kicsit most pihennem kell, mert érzem, hogy hosszú utolsó hónapnak nézünk elébe:)

Az első CTG 20-án lesz a 36. hetes labor is, viszont a doktornőhöz pénteken már csak július 4-re kaptam időpontot, remélem, addig nem szülünk.:)

Két hét múlva visszaköltözöm Szentendrére.

93.fejezet - És még egy kis alakítgatás

Kaptam anyutól Svédországból a lomis piacról két kis keretet.

Valami fém öntvény, ón színű lehetett eredetileg, vagy valami alpakka vagy nem tudom,de nem a szép ezüstös, hanem az a kopottas. Le volt fújva valami aranyos árnyalattal, de az is le volt kopva kicsit, úgyhogy gondoltam egyet és ilyen ekrü spray-vel lefújtam.

Mindenféle előkezelés nélkül..:D
Amúgy amatőr módra..
Mert amúgy ennek az lenne a menete, hogy az ember egy drótkefével leszed mindent, ami lejön, utána áttöröl zsíroldóval, utána leken alapozóval,aztán pedig a rendes festékkel.

Nekem ez olyan macerás volt..:D Hát majd kiderül, meddig bírja így, hullik-e róla a festék vagy nem.

És naná, hogy Hajni képei kerültek ezekbe is...az ágytámlám mellé.

Mert csajos.

Most látom csak,mennyire sok keretet gyűjtögettem össze az idők során. És még mennyi kis kütyüt...alig várom, hogy mind méltó helyére kerülhessen!

92.fejezet - Készül az étkező

Lehet valami ebben a fészekrakó ösztönben, bár már úgy érzem,elértem a fizikai határaimat, így a háló-gyerekszoba és az étkező után kicsit leállok...
Lássuk, hogy is alakult az étkező.

Adott volt egy vörös Dulux falú kis hall, ahol anno a számítógép asztal volt, és ami olyan sötét, hogy nappal is lámpát kellett gyújtani benne, és elnézést a homály képért, de ebből is látszik,vaku nélkül semmire sem mentem...vakuzni a színek torzulása miatt nem szeretek,nem olyan jó a gépem sajna..

A koncepció lényege az volt, hogy ezt mindenképp ki kell világosítani és mivel maradt a hálószobából egy kevés tapéta meg valamivel több festék ebben a tökjó színben,nem volt kérdés, hogy azt a stílust folytatjuk tovább az ajtón kívül is. A tapétából csak maradékok voltak, minden tekercsből valamennyi, így a legkisebb veszteséggel járó méret szabta meg, hogy 90 cm magasságig fusson majd fel a falra. Ez épp jó,mert a díszlécnek nem tudjuk neki tolni a székeket, mert az már fölöttük van.
Kezdődött a folyamat azzal, hogy le kellett verni a mennyezetet, mert táblákban hullott le a hat éves glettelés, ami szégyen.

Az ilyen "szakembernek" kezét-lábát törném, mert nem kevés munkadíjat kért.




















Legalább annyi előnye volt, hogy nem kellett megküzdeni vele, simán le lehetett tolni az egészet, nagyobb erőlködés nélkül. Utána polisztirol álmennyezetet ragasztottunk fel a kis költségvetés miatt, ha nagyon sok pénzünk lett volna rá, jöhetett volna a gipszkarton:)De ugye az több tízezres tétel...a PS meg 2000 Ft volt kb.

Utána jött a falra a két réteg mélyalapozó, mert a vörös Dulux is lejött, ahol hozzáért bármi, szóval jól meg kellett kötni a következő réteg előtt. Úgy nézett ki a fal utána...megfolyt rajta ez a fényes bevonat, nem részletezem...a felhordás után egy nap pihi,amíg teljesen meg nem száradt.

Másnap következhetett a fehér festés. Sima higítatlan Héra került fel, ami ugye más szerkezet, de az alapozó miatt egész jól megtapadt. Hozzátenném, négy rétegben vittük fel,így is átüt még a vörös itt-ott halványan. Majd egyszer,ha lesz újra energiám,még kétszer átkenem..:)

A régi étkezőasztal asztallapja 1 méteres, pont jó volt volt bekenni a 90 cm-es tapétadarabokat. A gyakorlatból kicsit kijöttünk,nem vártunk eleget azzal, hogy felszívja a tapéta anyaga a ragasztót,miután bekentük,ezért felhólyagosodott az első két csík,de aztán kijavítottuk, miután leesett, hogy hol rontottuk el.

A maszatos tapéta felkerülése után már azért szemmel láthatóan világosabb lett és sokkal kellemesebb is, bár a maszatos tapéta látványa nem egészen hagyott nyugodni, mégis ilyen állapotában ünnepeltük meg a szülinapom. De olyan jó érzés volt, hogy mi csináltuk...és hogy haladunk...

Újabb nap pihi, amíg megszáradt a tapéta és meghúzott eléggé a hólyagok miatt, amik a száradás folyamán szépen visszahúzódtak (ilyet egyébként a festék is csinált a falon).

Ami hólyag nem tűnt el, azt felvágtam a sniccerrel, kihajtottam két oldalra, és újra bekentem ragasztóval,aztán visszasimítottam és egyáltalán nem látszott belőle semmi. A festés után meg végképp...
Következett a barnás árnyalat felvitele a tapétára. Ez volt a legkényelmese

bb munka, ez csak két réteget jelentett, és ülve megoldottam, még szerettem is...

Vettünk a hálóba anno díszléceket, de nem használtuk fel, mert mennyezet alá kellett volna,ez meg nem sarokba való volt, így találtuk ki, hogy akkor legyen ezzel elválasztva a két megoldás, és akkor nem megy kárba semmi, a lécek sem.

De itt megint kellett várni egy napot, hogy teljesen megszáradjon minden. Már jól kijött a két textúra közötti különbség és a tervezett léc miatt arra sem kellett nagyon ügyelnem, hogy egyenes csík legyen a teteje.
Bár,ha ez lett volna a cél, egy sima maszkoló szalag segített volna...valami szélesebb típus.
A mennyezet ragasztásakor megmaradt ragasztót szépen rákentük a lécekre, gérvágó híján nagyjából 45 fokban levágtuk sniccerrel a sarkokat, persze még csak véletlenül sem stimmeltek, hiszen egy panelban nem derékszögűek a sarkok. Ezt orvosolandó István vett fehér akrilt, ezt a kinyomhatós fajtát,kihúzta vele a hézagokat, vizes ujjal elhúzta és máris tökéletes volt.

Elvileg ez a fajta akril is és a léc is festhető, így ha menet közben maszatos, könnyedén ki lehet javítani. Mint ahogy tulajdonképpen bármelyik munkafolyamatot itt menet közben, mert egyik sem volt olyan, hogy elsőre tökéletesnek kellene lennie.



Mostmár csak a tálaló szekrények hiányoznak, a polcok, a tükör, az óra a falra, az apróságok, egyszóval a dekor... olyan szép lett! És a mi munkánk...és nem került sokba igazán, hiszen mindenhez maradékot használtunk fel.

91.fejezet - Csak mert...

...az imáim meghallgattattak és az idő enyhült, valamivel jobb a kedvem. De a front teheti vagy az idegrendszerem viseli egyre kevésbé jól, hogy nem alszom ki magam, nem tudom,mindenesetre még mindig meglehetősen nyűgös vagyok.

Azt találtam ki, hogy a helyzetet orvosolandó ledőlök az ágyra a Nőklapjával és mindenféle egyéb magazinnal és csak létezem... de nem bírok megmaradni a fenekemen sajnos,nem a stílusom. Már megint itt vagyok a gép előtt...

Viszont így legalább eljutottam odáig, hogy a rég gyűjtögetett képkereteimbe beletegyem magunkat, és jövő héten már a polcokkal együtt ezek is felkerülhetnek a helyükre.

Szép lassan előre.

Az idegeimmel nem tudom,mit csináljak...szét tudnék robbanni...

90.fejezet - Végjáték (vagy vígjáték?)

Épp most, amikor ránéztem a számlálóra és megláttam, hogy már csak 39 nap és itt a kicsike, ledöbbentem. Pedig minden porcikámban érzem, hogy hamarosan itt az idő.

A lábaim vizesek,ahogy rálépek a talpamra, mintha valami gumi papucson járnék mezítláb is...a kezemre rászorult a gyűrű, ami direkt éppen hogy le nem esett róla, előre gondoltunk rá, hogy fogom hordani vizes kézzel...
Eddig csak a jobb kezem gyűrűs ujján az utolsó ujjperc zsibbadt, mostmár az egész ujjam, sőt átterjedt a dolog a középső ujjamra is, ami nagyon lelassít.

Folyamatos légszomjam van, emiatt állandóan a számon veszem a levegőt, mert az orrom a nyálkahártyák vérbősége folytán nem szelel. Emiatt a torkom, szám folyton ki van száradva.

Éjjel nem tudok aludni, mert akárhogyan helyezkedek el, a legjobb esetben is pár óra múlva már elviselhetetlen a póz, forgolódnom kell. Amikor pedig nem ezért ébredek, nem zsibbadásra, fájdalomra, akkor arra, hogy bepisilek. Ráadásul a gyermekem még mindig nem fordult be,lefelé rugdal, a hólyagomra telepszik, és tényleg nem nagyon tudok kellemetlenebb élményt, mint amikor a méhszájamat tapossa belülről.

Reggel nem tudom kinyitni a szemem, úgy fel van puffadva a környéke.

A gyomrom folyton ég, refluxom van, ha nem félig ülve alszom, vagy egyáltalán csak nem úgy létezem. Pedig már a vacsoráról is leszoktam, mert az azért sokat segített.

Mindeközben kitör a frász, ha nem arra kelek reggel, hogy AnnaLilla már ébren van, addig nem nyugszom,amíg nem érzem, hogy ugrál, pedig napközben néha már nagyon elegem van belőle. Megmosolyogtat, amikor érzem, hogy helyezkedik, amikor látom,hogy hullámzik a hasam. Amikor megpróbálom elképzelni, hogy milyen kis mogyoró lesz és megpróbálom kitalálni, vajon hogy jövünk majd ki, ha már most sem fogad nekem szót. Viszont ha Apa teszi oda a kezét, vagy ő szólal meg mellette, és hallja a dörmögést, azonnal lefagy, megáll és figyel. És amint abbamarad a mese vagy elveszi a kezét,kezdődik elölről. Ha ez továbbra is így megy, nekem nem sok tekintélyem lesz...

A napokban még nekiálltunk az étkezőnek, festettünk, elkentük a vörös falat, Apa kapart és utána fel is mosott. Aztán én hajnalban mentem wc-re és majdnem elájultam,amikor belenéztem a kagylóba, és rózsaszín darabkás volt az egész...már lepörgött a szemem előtt minden. Hogy most a kicsinek biztos komoly baja van, valamit elkaptam, elrontottam, megsérült, hogy elhagy engem, mielőtt megismerném, hogy azért fájt a hólyagom,mert ez van,nem azért,mert ő bizgálja...persze, hogy nem aludtam..reggelig bírtam, Apának úgy mondtam már, mint kész diagnózist, és ő csak annyit mondott, hogy "Ja, ne aggódj, csak nem húztam le a felmosó vizet..."

Minden nyűgöm/bajom mellett tudom, hogy akárhányszor ránézek majd Istvánra, ahogy a karjában tartja a lányunkat, a mi tündérmesénk gyönyörű gyümölcsét, én bőgni fogok az örömtől... A legjobban ezt várom, hogy Őket láthassam együtt. Tudom, hogy én jól kijövök majd vele, hiszen nekem lesz cicim, én leszek a kaja, de Apa is épp olyan fontos lesz, ő lesz az erő és a biztonság. Én meg csak a kaja...