119.fejezet - "Lelkifurka"

Az bizony van rendesen, amiért mostanában ennyire elhanyagoltam ezt a blogot, de megvan rá a jó okom. Most is itt szuszog a hátam mögött...
Nagyon sok minden történt a legutóbbi bejelentkezésem óta.

Például voltunk a három hónapos oltáson. Előre féltem, kértem Istvánt, jöjjön velem, erősítsen csak, mert a két hónapos oltásnál történtekből kiindulva félő volt, hogy én is elbőgöm magam. Szegény Apácska reggel hatkor ért haza a munkából és feküdt le egy kicsit, hogy aztán két órával később egy hős módjára felkeljen, és eljöjjön az én nyavajgásom miatt a doktornőhöz.

Egy órát vártunk a váróban, azalatt a lányunk elaludt Isti kezében, miközben mellette állt a bál, rohangásztak, sírtak,nevettek, kiabáltak a kölykök, zajlott az élet, mint rendesen. Lassan azt kell feltételeznem, hogy Alinka annál jobban alszik, minél nagyobb a zaj.

Aztán sorra kerültünk, vetkőzés, mérlegelés, ájuldozás, 7 és fél kilós ez a kis husiegér, ezek után már jobban értettem, miért bírom egyre nehezebben büfiztetni.
Jött a kritikus pont, a szuri. A múltkorinál megállapította a doktornő, hogy túl sok a háj és nem biztos, hogy elég hosszú a tű, azt hiszem ezzel mindent elmondtam arról, mekkorák a sonkák.
Megkértek, hogy kvázi fogjam le Manókát, aki amúgy halálosan nyugodtan kiterült a pelenkázón. Rátettem a kezem és vártam az ordítást. Nem jött. Doktornő beszúrta a tűt. Várok. Nem jön. Csend. Benyomja az anyagot. Továbbra is síri csend, pedig itt már nagyon számítottam rá, hogy elsírja magát. És kész...ennyi volt.
Egy mukk nélkül fogadta a szurit...az egyik asszisztens szerint szinte már-már mosolygott.
Én nem kaptam levegőt...és olyan, de olyan büszke voltam! Egy ilyen oltást még én sem bírok ki szisszenés nélkül...ő meg három hónapos.
Úgyhogy bár eleinte attól féltem, hogy azért bőgök, mert neki fáj, végül majdnem azért bőgtem, mert ennyire ügyes volt.

Aztán lépjünk tovább.

Egy pár napja észrevettem, hogy elkezdte érdekelni az új macis babatornáztatóján az egyik maci. De következetesen mindig csak ugyanaz az egy. Aztán tegnap nekivágott és megkísérelte megfogni...látni kellett volna az arcát, mekkora koncentráció, mekkora munka volt azt az egyelőre nagyon nehezen irányítható kezecskét irányba állítani.
Ez volt az első alkalom, hogy valami után nyúlt, és nem csak véletlen, hanem szánt szándékkal.
Hihetetlen volt látni.

Amikor hanyatt fekszik, angyalokat lát. Legalábbis mi ebben szeretnénk hinni, hogy itt vannak a dédiék és a nagypapa vele, szeretnénk hinni, hogy velük beszélget, őket követi a szemecskéjével, rájuk mosolyog, mert sajnos mi mindebből semmit nem látunk. Csak a puszta fehér, unalmas plafont.

Bár ő is nagyon sok mindent tanul, napról-napra okosabb, én is sokat tanulok, mióta vele vagyok. Róla is, magamról is. És szerintem ezzel az apja is így lehet... az anyósom szerint István sokkal kedvesebb, amióta a kicsi a világon van. Kérdeztem, hogy nem véletlen arra gondolt-e, hogy türelmesebb, de nem...határozottan kijavított, hogy nem türelmesebb, kedvesebb.
Jót tesz velünk, jobb emberré tesz mindenkit maga körül. A sérült emberi kapcsolatokat könnyedén begyógyítja, hiszen ha róla van szó, akkor minden harag elszáll mindenkiből.

Olyan mint egy kis angyal. A szó igazi értelmében.
Mintha végtelenül bölcs lenne, és biztos vagyok benne, hogy az is, mert amikor majomkodok, meglehetősen értetlenül néz rám...Olyan "Ezt most miért kell?" tekintettel.
Dehát tudjuk, ők nem buták, csak kicsik.

Ami pedig a kritikus kérdést, az éjszakákat illeti, azt olvastam valahol, hogy a nyugodtabb babák három hónapos korukra már csak egyszer ébrednek éjszaka (persze az anyatejesekről beszélünk most).Ezek szerint az én lányom nyugodt gyerek, mert este kilenckor fürdik,utána szopi, elalszik szépen egyedül és egyszer ébred csak, olyan 3-4 körül. A hajnali evés után is hipp-hopp elalszik, egy fél órát van fenn max és utána reggel 9-ig alszik még.

Megnyugtató, hogy nyugodt, mert én semmi mást nem akarok, csak , hogy elégedett, boldog babánk legyen.
Néha úgy megkérdezném a véleményét a szülői kvalitásainkról...:)

118.fejezet - Újra mi.

Kicsit elkalandoztam mostanában, az eredeti témától és mivel teljesen őszinte szeretnék lenni Hozzátok, van egy olyan érzésem, hogy ez így nem jó. Ez a blog nem erről szól, ez rólunk kéne, hogy szóljon, nem pedig személyesen rólam.

Én szívesen vállalom a véleményem bárki előtt, bármikor, de itt nem fogom a továbbiakban boncolgatni, hiszen nem arra való hely ez.

Hogy mi van a Tündérmese szereplőivel, az már sokkal fontosabb kérdés.
Épp egy hét híján három hónapossá cseperedett a mi kis szerelembabánk. Csodálatos, okos kislánynak látom, és igen, a végletekig elfogult vagyok, dehát nekem ez a dolgom. Olyan gyönyörű, akárhányszor ránézek, alig tudom levenni róla a szemem.
Végignézek a kis pofiján, a szemecskéiben pedig annyi a bölcsesség...

Az anya-szerepbe belerázódni nekem nem volt egy egyszerű feladat. Olvastam valahol, hogy a kismamák nagy százalékánál jelentkezik a baby-blues, a gyermekágyi depresszió egy ártatlanabb formája, de ezek a nők általában csak utólag visszagondolva ismerik el, hogy ők is részesei voltak. Nos, én is így látom.
Nyakig benne voltam, sokszor irigyen gondoltam azokra az anyákra, akik úsznak a boldogságban és könnyedén birkóznak meg a helyzettel, miközben én sokszor hatalmas haragra tudtam gerjedni, amikor valami nem úgy ment, ahogy én szerettem volna. És általában nem úgy ment. Folyton ingerlékeny, kifejezetten ideges lévén a kislányom is átvette a hangulatot és mivel általában kettesben voltunk, sokszor a sírásig hergeltük egymást.

Aztán valahogy egy hónapja nagyjából, egyik napról a másikra ez az állapot eltűnt. Már nem emlékszem pontosan a részletekre, de egyszerre megláttam a szépséget ebben a nehéz "munkában" és beleszerettem a lányomba.Egy pillanat kérdése volt.

Máshogy volt egy pillanat, mint annak idején Apácskával, ezúttal várnom kellett rá, de felkészülni most sem tudtam arra az érzésre, ami elöntött. Erre nem lehet felkészülni, ezt nem lehet elmondani sem. Olyan sokszor próbáltam már, de én, aki amúgy viszonylag könnyen kifejezem magam, amikor a lányomról kell beszélnem, hirtelen légüres térnek érzem az agyam és egy szó sem jut eszembe, ami jól leírná, amit érzek.

Nagyon féltem attól, hogy a megváltozott testem hogy fogadja majd el Isti, olyan sok rémtörténet kering körülöttem, persze lehet, hogy a fele sem igaz. Ráadásul a hegem nem gyógyult meg szépen, esztétikailag egy kisebb fajta Grand Canyon a varrat, és nekem semmi önbizalmam, a férjem változatlan ugyanolyan elvakultan szeret engem, és remélem, hogy ez a fátyol sosem kerül le a szeméről. Úgy érzem, hogy ő nem engem lát, nem a külsőmet látja, hanem a belsőmet. A külsőmön levő hibák fel sem tűnnek neki, legalábbis az alapján, ahogy viselkedik velem, ahogy beszél hozzám, amiket mond...

Sokszor csak úgy, egy egészen más téma vagy egy nagyobb csend közepén szakad ki belőle, hogy ő olyan boldog! Hogy ez a kislány micsoda szép...hogy oda nem adná senkinek semmiért, az élete árán is megvédené...nekem pedig ezt hallani...nekem ezt hallani maga a Boldogság.
Egész életemben erre a szerepre készülve most így, a premier előadás fergeteges sikere láttán lassan az önbizalmam is kezd visszatérni.
Persze sok gyenge pontom van, a külsőm, a gyereknevelési módszereim, és sorolhatnám, melyekre ha valaki megjegyzést tesz, nagyon meg tud bántani és begubózom. De egyre kevesebb idő kell ahhoz, hogy aztán újra kinyíljak.

Ez a gyógyulási folyamat nagyon lassú, sokkal lassabb, mint képzeltem és olyan bizonytalannak érzem magam még mindig, nagyon sokszor. Ha nem lenne Ő, nem is tudom, hogyan birkóznék meg mindennel. Ha Ő olyan lenne, aki nem támogat, viszont elvár, akkor nem itt tartanék. Akkor nem felfelé vezetett volna az út a depressziómból, hanem ki tudja, merre.
Mert a Tündérmesék szereplői is tudnak gyengék lenni.
És bár a végén mindig győz a jó, ez akkor, abban a helyzetben egyáltalán nem volt ilyen nyilvánvaló.
Mára nyugodt szívvel jelenthetem ki, hogy győztem.Én győztem, magam felett.

És mi most így -bár sokszor nekem is hihetetlen- még boldogabban élünk, mint kettesben. Az pedig nagy szó!
A sok aggódás, hogy talán elválaszt majd minket a kicsi, de legalábbis eltávolít, hiábavalónak bizonyult.De ezt kivételesen egyáltalán nem bánom.
Összehozott minket, mindannyiunkat, még közelebb. Nem csak minket, hármunkat, az anyukámmal való kapcsolatomat is teljesen elvarázsolta.
Amikor elképzeltem az álom-családom, ilyennek képzeltem, mindenféle túlzás nélkül.

Mindig arra vágytam, hogy lássam a szerelmeimet összebújva.
Hát..úgy tűnik, újabb álmom teljesült,íme:

117.fejezet - Házon kívül

Szeretném előre vetíteni, hogy a most következő bejegyzés kizárólag az én személyes véleményemet tartalmazza és ha bárki bármiféle ellenvetést tenne,tegye meg nyugodtan, tiszteletben fogom tartani.

A házon kívül témája az volt, ki miért nem vállal gyereket manapság. Korábban már foglalkoztam a kérdéssel, de csak érintőlegesen, mert most megkaptam a kérdésemre a választ, t.i. hogy ki milyen kifogással él, amikor azt kérdezik, miért nincsen gyereke.

Az első pár svájci frankos hitel miatt nem vállal kis tesót az egyke fia mellé, mert azt mondják, hogy elég lesz egy gyerek egyetemét/főiskoláját rendezni, nem lesz elég a pénz kettőre. Manapság akárhogy is számolom, egy egyetem, főiskola elvégzése, ha valaki nem a legjobb tíz százalék része, akkor alap hangon olyan 2M Ft. Ha egy gyerekre ez már megvan, és csak a svájci frank miatt nincsen meg a másikra, akkor csodálkozom, hogy ez az indok.
Merthogy nekem egy gyerekre sincsen meg, mégsem tudtam volna elképzelni az életem gyerek nélkül, csak azért, mert nem tudom kifizetni az egyetemét. Miért kell mindenkinek felsőfokú diplomát szerezni?Annyi van már belőlük, álljon be ő is szegénykém annyi év után a diplomás munkanélküliek sorába?
Én úgy gondolom, de persze ez megint csak az én véleményem, hogy nem kell mindenkinek mindeféleképp diploma. Egy jó szakmával manapság sokkal többre lehet menni, persze, ha az a gyerekem vágya, hogy mondjuk orvos legyen, akkor az ciki.Ha olyan álmai vannak, amihez mindenképp kell valami diploma, akkor úgyis megoldjuk, mert max elmegy egy kicsit dolgozni a suli mellett és megcsinálja levelezőn vagy mittomén...de számomra ez a "Már most tudom, hogy nem lesz 20 év múlva pénzem a másik gyerekem diplomájára"-ez bizony nem kifogás.

Aztán volt egy másik pár, aki azt mondta, hogy ők olyan jól elvannak kettesben, nekik még nem kell a gyerek A lány 27 éves, a fiú 30 és azt mondták, még LEGALÁBB 4-5 évet várni akarnak. Mert ők annyira szeretnek moziba menni és biciklizni... és ha gyerek lesz, akkor már soha többet nem lehet??
Én nem nagyon tudok jobb programot, mint otthon összebújva megnézni egy mesét, vagy megtanítani a kis makit bringázni. Persze ezt ők még nem tudhatják. Én se, mert még nem tartunk ott, de a hugom révén egyszer-kétszer már volt szerencsém maratoni Thomas vagy Barbis mesedélutánhoz. Mintha karácsony lett volna...

A harmadik pár kifogása az volt, hogy vállalnák a másodikat (vagy harmadikat?) akármikor, ha valaki tudná garantálni, hogy fiú lesz...hát ez no comment. Nem tök mindegy???

Aztán az egész riport úgy kezdődött, hogy egy kismama ikerterhesen kiszámolta, hogy legalább 600e Ft eljutni a babák fél éves koráig. Beleszámolta, hogy a nőgyógyásza 10e Ft/alkalom, és még ezen felül ad 80e Ft-ot a szülésért, vagyis a nőgyógyász csak 160e és a kicsik még meg sincsenek.
Én az sztk-ba jártam és semmi bajom nem lett. Persze a szülésem nem volt egy sima menet, de az magánként is ilyen lett volna, mert az ügyeletes orvos volt a töketlen. És plusz pénzt sem adtam az orvosomnak épp azért, mert nem nagyon állt ki értem, de ettől független bájos volt, amikor a hat hetes kontrollon találkoztunk és ellátni is hajlandó volt.
Miért kell 100e Ft-ot adni egy szülésért,amikor valaki végig fizeti a magánrendelést???És ha nem fizeti végig, akkor is miért kell ENNYIT?

Aztán tovább,babakocsi..használtan lehet venni 10 e-ért is, nem kell 100e, ahogy ő mondta, hordozó hozzá tartozik. Bababútor..12e-ért vettem a sajátom,de 6e-ért is lehet kapni matraccal, mindennel és nem a legutolsó undormány.
Szóval hagyjuk már ezt a számolgatást, akárhányszor belekezdek, mindig félrelököm nagyon hamar, mert semmi értelme.
Szerintem, ahol kettőnek jut, jut háromnak is, ahol háromnak jut, jut négynek is és sorolhatnám.
Sokkal többe kerülünk mi magunk, magunknak, mert ruhákat veszünk, piperét, elmegyünk ide-oda, de az ugye nem számít, azt már mindenki megszokta.

Na, és az Ausztriával példálózó pár.
Ők voltak a "szívem csücskei".Szerintem itt közülünk mindenki tudja, hogy ott jobb az ellátás, és mindenki többet keres. Hát menjen oda, aki akar.
Az, hogy személyes svédasztal van minden kismamának a szobájában és apa is oda jár jól lakni, tök jó dolog, de szerintem enélkül is lehet élni.
El kell ismerni, hogy ott jobb, de ezt eddig is tudtuk, viszont sehol sincsen kolbászból a kerítés, az biztos. Mindennek megvannak az előnyei és a hátrányai is. Tudjuk például, hogy Svédország is remek, viszont 90 %-os az adó. Ebből könnyebb jobban lenni. Valahogy mégsem vállalnám.

Az egyetlen, akit meg tudtam érteni, az a szerencsétlen 35 körüli menedzser csajszi volt, aki azért lett munka-függő, mert a huszas évei végén hat év után véget ért egy kapcsolata és 30-as fejjel kezdett újra párt keresni. Persze minden korabeli fickó retteg attól, hogy tudja, az ilyen korú nők órája ketyeg,nekik még eszük ágában sincsen elköteleződni. Viszont szerintem ez azért inkább csak a pesti dandykre vonatkozik. Vidéken még normális az értékrend. Vidéken még mernek a férfiak férfiak lenni és merik vállalni a felelősséget, sőt, rosszul érzik magukat, ha nem kerülnek 30-35 éves korukra egy család élére. Mert itt ez a szokás. Ez a férfiak dolga.

Én 27 voltam, amikor dobtak és pontosan tudom, miről beszél ez a lány.
A fiúk (mert férfiaknak nehezen nevezhetném őket) egy dologra hajtottak, minden áron elkerülni a szerelmet és a kötődést, élvezni az életet, nyakalni, hogy úgy mondjam... a kedvencem ebben a kataszrófális trash-realityben, az Aranypartban szereplő fekete kis "démon" volt, aki a bemutatkozójában közölte, buli minden mennyiségben, kaja, pia, pasi, CSAJ (?!), tökmindegy. Ez úgy kb jól le is írja, milyenek ők. És milyen nem voltam én soha és milyen nem is leszek és miért nem értem meg szegény őket. Még cikibb, hogy ezt egy nő mondta így ki. ÉS ha nem csak mert ez a trend, hanem komolyan így is gondolja, az még gázabb...

Nem kap vagyonokat az, aki ma Magyarországon kisbabát vállal, ez tagadhatatlan tény, de az akkor is igaz és mindig igaz is marad, hogy:AHOL AKARAT VAN, OTT MÓD IS AKAD.

Ha valaki szeretne boldogulni, akkor fog is. Ha csak azt várja, hogy mikor fognak mások adni neki azért, amit vállal, akkor várhat, sokáig, amíg csak ki nem csúszik, mert 40 évesen nem biztos, hogy olyan könnyen megfogan az a kis lélek. Ő is tudja, hogy a ballagására 60 évesen mennek majd el a szülei, és olyanok lesznek, mint a saját nagyapja és nagyanyja, mert akkora generációs szakadék fog közöttük tátongani, ami így előre elképzelhetetlen.

Fokozhatnám, sok minden van bennem még ezzel kapcsolatban és nem tagadom, igen, fel vagyok háborodva. De aki így gondolkodik, tényleg jobb, ha nem vállal gyermeket.
Az egésznek az akart lenni a lényege, hogy nem azért kell babát vállalni, hogy a megszületése után ugyanúgy éljen a család, mint előtte. Mert sosem fog. És aki erre törekszik, csúfosan meg fog bukni. Át kell alakítani és egyébként át is alakul magától az értékrend, a fontossági lista, és meg kell oldani bizonyos anyagi nehézségeket is, de ezeknek a megoldása nem lehetetlen azért. Csak alkalmazkodni kell...kéne. Nem kell a babának 60 ezres ágy és 120 ezres babakocsi, mert úgysem veszi észre, mi a különbség, neki egy dolog kell, szeretet és az ebből következő biztonság-érzet.

Ez, ugye, (még) ingyen van?