121. fejezet - Egy baba mindenre képes.

Egy baba tényleg mindenre képes, de amire a leginkább, az az a nagyon jó képessége, hogy a "nagyok" megromlott kapcsolatait egyetlen mosolyával javítja ki.

Vannak olyan buta felnőttek (magamra mutatok és egy másikra), akik képesek egy évig nem beszélni, egymásra nem mosolyogni, egymás iránt nem érdeklődni, csak "mert"... általában az ember akkor vizsgálja felül az ilyen jellegű helyzeteit, amikor valami nagy változás történik az életében vagy nagy veszteség éri.
Amikor egy temetésen találkozunk össze egy év után és a Karácsony is közeleg, amit már nem akarunk külön tölteni, muszáj lépni.

Egy ovis nagylány kellett hozzá, aki kézen fogta a mamáját, hogy megnézze a kislányunkat. Aki rendíthetetlen kérdezgette a semmibe révedő anyját, hogy: "Anya, ugye megnézed a Kicsit?". Aki nem restellte ezt sokadszorra is megkérdezni és hogy mondanivalójának nyomatékot is adjon, kézen fogva húzta az anyját a didergő babakocsi felé.

A babakocsiba nézve az anya arca felderült. Annyit hallottam csak, jó pár lépéssel messzebbről, mert még véletlenül sem szerettem volna megzavarni ezt a nagyon rég várt pillanatot, hogy "Nézd, milyen kék a szeme...milyen szép..."-és az én szívemről legördült az egy éve folyamatosan gyarapodó, nehéz szikla.

Karon fogtam őt, mint anya az anyát, mostmár megtehettem ezt is, jogosan, és bár éreztem rajta, hogy tartja a távolságot, megkértem, hogy ezt beszéljük meg, vagy lépjünk rajta túl vagy tudomisén, mert ez így nem jó nekem. Nem láthatom a hugom, az apám, együtt a családdal, csak külön, mint valami szökevények.

És az anya, egy év kihagyás, egy év talán oktalan megbántottság, rossz érzés, sértődés után a megbeszéléstől nem volt túl boldog, de a túl lépés határozottan jobban tetszett neki. Rábólintott, és mosolygott.
Valami jó kezdődött el ott a temetőben.
Úgy tűnik, ott nem csak végződni szoktak szép történetek.