100.fejezet/3. - Császárság

Öntudatlan, vagy fél-öntudatlan állapotban levetkőztettek, a szülésznőm villámgyorsan megborotvált, és feltettek az asztalra. A gyors mozdulatok nem hagytak kétséget bennem afelől, mostanra elég sürgetővé vált előre lépni valamerre a kislányom érdekében.

Istvántól nem volt időm és lehetőségem elbúcsúzni, a borotválás közben mondogatta nekem, hogy nagyon ügyes voltam és nagyon büszke rám, és én még csak meg sem tudtam puszilni...

Ahogy toltak a kocsival, és láttam a mennyezetet az olyan igazi, tipikus "már minden mindegy" érzés volt- csak legyünk túl rajta végre. Már a fájdalmat sem éreztem.

A műtéttől viszont rettegtem.

Szerencsére az állapotom nem tette lehetővé, hogy sokáig agyaljak rajta, mi is jön, így teljesen átadtam magam az eseményeknek. Bevittek a műtőbe, ahol nagyon hideg volt és én meztelen voltam. Fel kellett másznom egy olyan székbe, mint amilyen minden nőgyógyásznál van, legalábbis nekem úgy rémlett, ilyen volt. Még el is gondolkodtam azon, hogy miért nem ágyon vágnak.

Az anesztes megkért, vegyem fel a "világ minden terhe rajtam és én végtelen csüggedt vagyok"-tartást, görbítsem meg a gerincem,ahogyan csak tudom. És ne moccanjak. Tartottam az epidural-tól,de már nem érdekelt. Ez sem. Amikor beadta, valami ideget talált el és megrándult a bal lábam, tőlem teljesen függetlenül,de a következő pillanatban elmúlt a hideg és minden, deréktól lefelé.

Felhúztak a lábaimra két textil csizmát,engem odaszíjaztak a székhez, elkezdték a hasamra hajtogatni a rétegeket. Felhúztak az arcom elé a "függönyt" és előkészültek.

A legijesztőbb az volt, hogy éreztem, ahogyan a fertőtlenítő oldatot kenik a hasamra, és rá is kérdeztem, hogy ez nem baj-e,de azt mondták, mindent fogok érezni, kivétel a fájdalmat. Hihetetlennek tűnt, mégis így lett.

Amikor elhangzott a mondat:"Akkor most elkezdjük a műtétet" és megéreztem a lassú, egyenes karcolást a hasam alján, már tudtam, ez a vágás, és tényleg nem fájt.

"Most egy kis kellemetlenség jön,nyomás, feszítés, mert kiemelik a kicsit"-széthúzták a sebet, a hasizmokat,felnyitották a méhet és kiemelték a kis drágámat. "Jó nagy,ezt nevezem..."-hallottam, de a szörcsögésen, nyöszörgésen kívül semmit...szinte meg sem tudtam különböztetni a szívó hangjától a kislányom gyenge hangocskáját. A szemem sarkából láttam, ahogy Tünde kivitte az egyik lábánál fogva, lógva a másik szobába, hogy leápolják. Egy nagy lila-vörös gombóc volt, aki nem visított. Kicsit talán megkönnyebbülve vette tudomásul, vége, és kikerült a szorításból.

Csak a műtét után tudtam meg, hogy a zsinórja a felsőtestéhez kötözte a kis karjait, gúzsba, emiatt sem tudott leszállni a szülőcsatorna felé, meg sem tudtam volna szülni.

Hogy minden egyes nagyon erős fájás összehúzta a méhet és préselte volna lefelé, de nem tudott lefelé menni és a zsinór megfeszült, elszorítva az áramlást. Ezért lett rosszul és ezért lettem rosszul én is, minden nagyobb fájásnál.

Az érzéstelenítő mellékhatásaként rám hihetetlen erős hidegrázás tört, kérdeztem is az altató orvost, ez természetes-e. Azt kérdezte tőlem, hogy fájás se legyen meg remegés se? Mindent nem lehet...úgyhogy tudomásul vettem. De végtelenül lefárasztotta az izmaimat...a maradék erőm is elhagyott.

Aztán Tündi kihozta nekem a kicsit, odamutatta a pólyában,megpuszilhattam a ragacsos, mázas kis fejét és már vitte is el, apához.

Engem összevarrtak, átemeltek az ágyra és kivittek a folyosóra, ahol Istvánt láttam, a kicsivel, egy pillanatra összebújhattunk, és már vittek is tovább.