120.fejezet - Végre vége

Mármint a szülés utáni depressziónak. Kellett hozzá ez a négy hónap, hogy végre teljesen úgy érezzem, már egészen a régi vagyok...nem volt könnyű, nem voltam felkészülve rá, úgy gondoltam, áááá...velem ez sosem történhet meg..De gondolhattam volna rá, hogy amennyire szerettem menni, annyira nehéz lesz, hogy nem mehetek amerre és amikor szeretnék.
Erre nem is lehet felkészülni, át kell élni.
És érdekes, mert most, hogy már túl vagyok rajta, nagyon sok mindenkitől hallom,mennyien érintettek, csak épp senki nem mer vagy akar beszélni róla.

Talán azért is könnyebb, mert már nem érzem úgy, hogy csak adok és adok, vissza pedig semmi sem jár, mert már nagyon jól tudunk kommunikálni, sokat mosolyog az én tündérhercegnőm és mostmár ő az, akire elég csak gondolnom, és minden bánatom elszáll. A fogatlan kis vigyori képe folyton előttem van.

Kicsit nehezen, de kialakult egyfajta rutin is, az éjszakákat ennek köszönhetően már javarészt átalussza, este nyolc és reggel 4-5 között nem nagyon ébred, és utána is visszaalszik még.
Megkapta a négy hónapos oltásait, legközelebb már csak másfél évesen kell vinnünk, de amennyit szurkálták eddig, nagyon nem is bánom.

A nap nagy részében teljesen jól elvan, beszélget az ő láthatatlan barátaival és/vagy angyalkáival, engem pedig 4 órát azért általában hagy dolgozni, a másik kettőt-négyet meg akkor szoktam behozni, amikor ő már elaludt. Nem szerettem volna soha, hogy folyamatos szórakoztatás-függő legyen, nem is tudnék állandóan csak Vele foglalkozni és ez amúgy sem jó.
Bocelli CD-ket hallgatunk, Gryllus CD-ket és néha nézünk egy kis BabyTv-t.
A fogadalmam, hogy elkezdek valamit edzeni valószínűleg jövő év elejére tolódik, mert most a Karácsony előtti megrendelésekkel kell foglalkoznom, és tényleg folyamatosan, minden "szabad" percben azokkal próbálok haladni. De jövőre, fogadom, máshogy lesz ez is, mint ahogyan elég sok minden.

Részletekbe nem feltétlen mennék, de rámjött az érzés, hogy meg kell reformálnom az életem.Új szokásokra lesz szükség és sok mindentől meg kellene válnom, ezekkel a lépésekkel pedig előrébb lépnék a nagy, végső céljaim felé. Így hát ezeket meg kell lépnem, akár így, akár úgy.
Nagy segítség, hogy Anni már az apjával is elvan, akár egész nap, de kicsit rosszabb a helyzet azokkal, akik nem mi vagyunk. A védőnő a múlt héten elmesélte, hogy ezek a kisbabák 8 hónapos koruk körül szoktak elkezdeni rettegni az idegenektől, addig jóformán meg sem tudják őket különböztetni tőlünk. Nos, hát azt hiszem magabiztosan kijelenthetjük, Anni egyet biztosan tud, mégpedig hogy kik azok, akik NEM mi vagyunk. És akárki úgy próbál közeledni, ahogy ő nem akarja, azonnal ordítani kezd.

Valahogyan majd talán kinövi, mert mindenkihez, akit csak havonta egyszer lát, nem tudjuk hozzászoktatni...és talán nem akarom erőltetni sem. Sosem voltunk azok, akik nem engedték, hogy mások meglátogassák, hozzá nyúljanak, felvegyék, épp mert nem akartam, hogy ez legyen, mégis így lett. Hát most azon vagyunk, hogy megoldjuk a "gondot". Talán tényleg csak szoktatás kérdése.

Apácskám, úgy nézem , kiteljesedett az apa szerepben.
A lányos apákra annyira jellemző aggódás már nagyon jól megy neki, de azt hiszem, a szerelem is kialakult. Apát látni és vigyorogni, ez is lehetne ennek a kislánynak a mottója, hiszen anya folyton itt van, anya unalmas. De apa...apa más. Ő nagy szám. Őrá akkor is rá kell vigyorogni ezzel a kis fogatlan szájával, ha előtte a képembe ordította, hogy neki mennyire rossz. Tulajdonképpen néha akár féltékeny is lehetnék...annyira utálok osztozni. De az anyai lélek mindent feláldoz a kicsiért..:)))
Jó rájuk nézni, jó látni, ahogy összebújnak, ahogy látom, hogy markolássza az apja szőrös képét ez a kicsi, puha babakéz.

Mi lesz velünk, ha már puszit is fog tudni adni? Mi lesz, amikor már átöleli a nyakunkat és azt mondja majd: "Szeretlek!"?