131.fejezet - Emléke örökké él

Élt egyszer egy ember...egy csodálatos, felülmúlhatatlan lélek...egy tökéletes gyémánt, aki tudott valamit, amit nagyon kevesen. Tudott még rajongani, tudott még teljes szívvel szeretni, tudott boldog lenni, minden körülmények között. Értette és élte az életet, minden percét szerette és élvezte. Szeretett itt lenni közöttünk és olyan volt Mellette lenni, mint valami lebegés, a mindennapok könnyűek és színesek. Aki ezt tapasztalhatta, szerencsés ember volt, és sokan voltak szerencsések Szentendrén.

Sokszor nézte a sorozatokat és olyankor engem mindig a kedvenc szereplőjéről nevezett el, és ezeket a neveket, ahogyan illendő, én mindig méltósággal és büszkeséggel hordoztam balatoni nyaralásaink alkalmával. A Balaton volt a legnagyobb közös szerelmünk- nekem még mindig az- és ha ott vagyok, nem tudok úgy ott lenni, hogy ne gondolnék Rá is, minden percben.

Volt idő, amikor Ő volt az, aki segített, és lett idő, amikor már én voltam, aki segített. Amikor a járása már bizonytalanná vált, de a Balaton hívta, belém karolt. Álmodozó, őrült rajongással beszélt a Tó-ról, idézte az emlékeket a gyermekkoromból, és néha az övéből is. Imádtam Vele nyaralni. Vele mindig minden olyan nagy kalandnak tűnt...
Mai fejjel értettem meg, miért értett olyan jól a nyelvemen gyermekkoromban és azután is, mert Ő maga is egy nagy gyerek volt és maradt is, az utolsó napig.

Senki más nem volt az életemben soha, aki ennyire ész nélkül halmozott volna el a szeretetével, kritika és rossz szó nélkül, mindig, mindig én voltam a tökéletes, az okos, a szép, a kedves...
Rajongott a régi nagy színészekért, a cigány muzsikusokért, a régi magyar filmekért és operettekért. Eltántoríthatatlan rajongott a Hazáért. Minden egyes rögét szerette, és soha szitok szót nem hallottam a szájából. Mindenben meglátta a szépet, és olyan szerencsés voltam, hogy így nőhettem fel, ezt láttam, Tőle és a lányától is.

Nem várt el, csak adott. Mindenkinek és mindent.

Utoljára egy ágyon fekve láttam és amikor elköszöntem, az ajtóból még visszafordultam, visszamentem és a fülébe súgtam, amit valahogy addig még soha, hogy mennyire nagyon szeretem. Csukott szemmel mosolyodott el és úgy mondta: "De jó nekem."
Akkor láttam utoljára.

Addig ő volt szülő, és én a gyerek és most én is anya lettem, és borzasztóan hiányzik, hogy elmehessek Hozzá, és az ölébe ültethessem a bogárkám, hogy megsimogassa ráncos, de még mindig erős kezével az arany hajacskát. Hiányzik, hogy elmondhassam neki:"Látod, Te voltál a példaképem és az leszel örökre. Nézd ezt a kis angyalt, úgy fogom felnevelni, ahogyan Te neveltél engem, talán akaratodon kívül."

Ha Ő nincs, én nem ilyen vagyok.
Megtanított rá, mi az élet igazi értelme.

A Hullámzó Balaton nekem Papa. A cimbalom nekem Papa. Az angyalkám szemében a csillogás nekem Papa.A hegedű sírása is Ő, a reggelimet Miatta készítem el úgy, apró katonákkal, mint egy valóságos bőségtálat akkor is, ha kolbász és kenyér van csak rajta, mert Ő tudta, hogy adja meg mindennek a módját.

Hiányzik a bátorítás, a feltétlen rajongása, hiányzik a mosolya, az ölelése, és hiányzik a hangja, ahogy énekli a régi slágereket. Hiányzik nekem, és mindig hiányozni is fog. Nagyon rég nincs már itt, és minden nap velem van mégis.

Soha nem felejtem.
Az egyik kedvencünk volt, Nagypapa, ugye, emlékszel még rá(m)?

130.fejezet - Segítség

Segítség minden, amitől másnak jobb lesz, legyen az a legapróbb dolog is. A legtöbbször ingyen adhatod, és ingyen kaphatod, ami manapság nagy ritkaság, ezért érdemes megpróbálni. A napokban gondolkodtam el azon, hogy mennyire egyszerű dolog, ha csak annyit megteszel holnaptól, hogy ki is mondasz minden olyan alapvető gondolatot, amiről azt hinnéd, azt gondolod, a másik biztosan tudja.
Ha találkozol a barátnőddel és jól fest, még ha meg is esz a sárga irígység, mondd meg neki, mennyire szép! Ha találkozol a barátoddal és fél szavakból is értitek már egymást, kérdezd meg, tudja-e, mennyire fontos Neked a barátsága..el fog csodálkozni. Anyukádnak, apukádnak mondd meg, hogy szereted őket, amíg megmondhatod, akkor is, ha sosem volt szokás. Néha nagyon nehéz, de olyan jó!

Alapvetően mindenhol próbálok segíteni mindenkinek, akinek tudok. A napokban a facebookot olvasgattam és találtam egy bejegyzést, amiben valaki segítséget kért a barátnőjének. Annyit tudtam meg Róla, hogy van egy 12 éves nagy fia és most egyedül maradt a hatalmas pocakjával, amiben három pici életke növekszik. Babát szeretett volna, egy babára számított és hármat kapott. Ott volt a név és egy telefonszám. Mivel éppen Anna ruháit nézegettem át és válogattam ki, amik már kicsik, gondoltam nagyon jó, felhívom és elkérem a címét, hogy küldhessek neki néhány dolgot.

Nagyon kedves volt Ildi a telefonban, jól elbeszélgettünk. Elmesélte, hogy már májusban be kell majd feküdnie, holott csak júliusra várja a kicsiket, de mivel hárman vannak, megfigyelés alatt kell lennie. Azt is mesélte, hogy pénteken derül ki a kicsik neme, de mivel a doktor úr már egyről majdnem bizonyosan állította, hogy kislány, meg is egyeztünk, hogy a lány holmik biztosan mehetnek. Tettem a csomagba némi játékot is, és egyéb kellékeket, amik a babácskák ápolásánál jól jöhetnek.

Azt is mondta Ildi, nagyon sok helyről ígértek már neki segítséget, de konkrétan még szinte senki nem adott semmit, az ígéreteken kívül. Ezért gondoltam, megosztom Veletek a történetet, hiszen tudom, hogy Ti nem csak beszéltek, tesztek is, ha arról van szó.

Amennyiben úgy érzitek, hogy tudtok és szeretnétek is küldeni neki valamit (illetve nem neki, hanem a kisbabáknak), írjatok nekem és megadom az elérhetőséget! Név, telefonszám, cím megvan! Budapest a helyszín.

Olyan jó érzés tudni, hogy azok a kis holmik, amiket az én életkém hordott, most olyan helyre kerülnek, ahol minden bizonnyal nagyon meg fogják becsülni! És remélem, hogy a szeretetet és a törődést is érezni fogja a mama, mert minden tiszteletem az övé.

129.fejezet - Felező

Nagy nap van ma, ma fél éves az én kislányom. A mai bejegyzés kicsit ömlengősnek tűnhet, mert neki szentelem és az érzésnek, amit iránta érzek.

A büszkeség, az öröm, leírhatatlan. Amikor még nem voltál sehol, csak vártuk, hogy beköltözz a pocakba, sokan mondták, hogy ez az élet legnagyobb ajándéka, mert ennél nincsen jobb érzés. Amikor megérkeztél, őszintén, még nem így gondoltam, nagyon nehéz volt. De eltelt fél év és én nem tudom letörölni a mosolyt az arcomról, ha a maki pofidra nézek.

Csodálatos kis lény, végtelenül okos, tiszta tekintetű, nyílt szívű kis bogár vagy. Mindenkire mosolyogsz a kettő fogacskáddal és amúgy hangod sem hallani. Órák hosszát elvagy egyedül és sokszor rád sem kell nézni, vígan rágicsálsz és beszélgetsz a láthatatlan és látható barátaiddal. Minket egyértelműen megismersz már, és teljesen jól érthetően fejezed ki az örömöd. Minden után nyúlsz, mindent megfogsz, megrágcsálsz, a kedvenced az ikeás egér és a saját lábujjacskáid.

Ha az életben semmi mást nem érek el, ha soha többet semmi ajándékot nem kaphatok, ha mindent elveszítek, de Te megmaradsz nekem, én akkor is boldog leszek, amíg csak élek. Túlzónak tűnhet, mégis a büszkeség, amit miattad érzek, akárhányszor csak elvarázsolsz valakit a mesés személyiségeddel, igazából felülmúlhatatlan. Biztosan minden szülő ezt érzi a saját gyermekével kapcsolatban és persze, hogy elfogult vagyok...

Mint család, teljesen jól működünk. Nem mondom, hogy nincsenek olyan időszakok, amik kicsit ingerültebbek, de ha kettőnk közül (apa és anya), valamelyikünk nyugodt tud maradni, akkor könnyedén oldjuk meg ezeket. Elég, ha egyszerűen csak rákérdezünk, miért feszült ennyire a másik, és máris észbe kap, hogy tulajdonképp már maga sem tudja...Nagyobb összeütközés akkor szokott lenni, amikor mindketten ingerültek vagyunk, de türelemmel ezt is rendezzük általában. Nem hallottál még minket veszekedni, és ez lenne a fő cél. Talán azért is vagy ilyen kiegyensúlyozott baba, mert itthon nyugalom van és tudod, hogy biztonság és szeretet vesz körül, minden egyes nap.

A Te személyedben nyert értelmet számomra a "szerelmünk gyümölcse" kifejezés, egy igazi, édes, puha kis gyümölcs vagy, akit folyton puszilgatni, harapdálni kell, aki vitaminnal tölt fel, aki megmosolyogtat.

Fél éve ilyenkor már nem voltam eszemnél és nem is emlékszem, mi történt pontosan, csak annyit tudok, hogy két óra telt el ezután és már apa kezeiben voltál.

Szeretlek, Kislányom, szeretlek a szívem minden szeretetével, az életemnél is jobban, akármennyit nyafizol, akármennyit kukorékolsz éjjel. Te vagy, akiért reggelente mosolyogva ébredek, és aki miatt mosolyogva fekszem este. A fény vagy az életünkben, a reménysugár, a jövő ígérete vagy. Összekovácsolsz minket, miattad lettünk Család.
Azt szeretném, ha boldog baba lennél, nagyon boldog.

128.fejezet - Az elfogadás művészete

Azt tapasztaltam, hogy nagyon sokan, közötte én is, nehezen fogadunk el. Bármiről legyen szó.
Talán az lehet a dolog mögött, hogy nem megszokott dolog a mindennapok során az önzetlen ajándék. Biztos, hogy Te is kerültél már olyan helyzetbe, amikor egy barátnőddel/barátoddal találkoztál, hogy megittatok egy bambit és utána amikor fizetésre került a sor, erősködtetek mindketten, hogy ti akarjátok rendezni a számlát. Idétlen helyzeteket szül és néha megbántódást is, nem érdemes...

Mi lenne, ha helyette inkább legközelebb azt mondanánk,ha a társunk szól,hogy ő szeretne fizetni:
-"Köszönöm, ez kedves Tőled és nagyon jól esik, legközelebb Te leszel az én vendégem."-

Több előnye is van, természetesnek tűnő érzelmeket kommunikálunk egyértelműen a másik felé, amiből sosem elég, t.i. hogy észrevettük a figyelmességét, másrészt pedig nem lesz kellemetlen helyzet a szituációból.

Vagy vegyük az elfogadás egy másik szintjét.
A napokban azt tapasztaltam, hogy általában azok voltak a legkevésbé elfogadók, akik a legliberálisabbnak vallották magukat mindig is. Ők voltak azok, akik nem tudták elviselni, hogy én nem úgy gondolkodom, ahogyan ők és ők voltak azok, akik mások felett, sokszor minősíthetetlen hangnemben ítélkeztek.
Éppen úgy, ahogyan az alábbi történetben (aminek az eredetét sajnos nem ismerem pontosan) a fiatalember:

Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:
- Milyenek itt az emberek? – tudakolta.
- Hová való vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs.
- Athéni vagyok.
- És felétek milyen nép lakik? – kérdezett tovább az öreg.
- Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.
- Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg.

A vándor búsan folytatta útját.

Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.
- Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
- Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! – mondta az öreg bölcs.

A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.

A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:
- Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!

Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:
- Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.

127.fejezet - A szeretet-megmaradás törvénye

Egy gyerekkori barátom és az ő tünemény felesége jöttek el hozzánk ma. Beszélgetni kezdtünk arról, hogy mennyire nehéz a helyzete annak, aki az egészségügyben dolgozik, Era ugyanis gyógypedagógus és "vesztére" imádja a munkáját. (Remélem, nem orrol meg rám, hogy szerepeltetem:))

Addig-addig beszélgettünk, amíg kiderült, hogy kacérkodik ő is a varrással, de nem akarta mondani, mert félt, hogy rossz néven veszem...dehát hogyan venném?! A varrás nagyon jó terápia elég sok mindenre.

Bátorítgattam, beszélgettünk, és olyan jó volt megoldásokról beszélni, igazi megoldásokról...

Meséltem neki, mennyi örömöm van nap mint nap, mennyi kedves levelet kapok Tőletek, mennyi ajándékot, önzetlenül, mennyi szeretetet és támogatást, sokszor ismeretlenül is. Mutattam a számtalan levelet, amiket az ajándékok mellé írtatok, mert persze mindegyik megvan, kivétel nélkül és a nehezebb napokon előveszem a boldogság-dobozom, hogy olvasgassam.

Úgy gondoltam, hogy hiába beszélünk róla, ha nem kezdi el, ezért gyorsan összeraktam egy kis kezdőcsomagot, hogy míg nem kerít egy varrógépet, gyakoroljon kézzel filcen, gyöngyökkel, csomagoltam mellé könyveket útmutatókkal, és mindent, ami ahhoz kell, hogy ne teljesen vakon tapogatózzon.
Értetlenül fogadta, és amellett, hogy nagyon örült neki, nekem szerette volna viszonozni. Akármivel.

Én pedig elmagyaráztam neki, hogy nagyon sokszor sajnos nincsen alkalmam azoknak viszonozni az ajándékát, akitől kapom, és nem is a viszonzás reményében külditek ezeket. DE valakinek muszáj viszonoznom, mert ez egy belső kényszer. Nagyon sokszor nem azoknak viszonozzuk a segítséget, akitől kapjuk.

Azért írtam le ide ezeket, hogy lássátok, a figyelmességeteket, a szeretetet nem hagytam elveszni, csak kicsit átalakult.
Mosolyogva mesélte, és egyik ismerősével épp erről beszéltek, hogy adott pénzt egy rászorulónak, erre ma ő kapott "segítséget" tőlem.
Így marad meg az egyensúly.
Ha adunk, kapunk. Mindegy, hogy kinek és hogy kitől.

Fő kérdés

Felvetődött a kérdés, hogy Ti elhiszitek-e, amit itt olvastok?

Úgy értem, hogy elhiszitek-e, hogy amit itt írok, őszintén írom, hogy nem hazudok, elhiszitek-e, hogy ez az igazi arcom, vagy ez csak egy máz?
Lehet, hogy ez az egész egy maszk, ami mögé bújok, mert nem merek szembenézni önmagammal?

Vagy ez egy butaság és mégsem játszom meg magam?

Nos, kíváncsian várom, mit írtok erre!

126.fejezet - Az idő pénz

A bejegyzés apropója egy film, a Lopott idő, mely szerint a világon immár nem létezik a pénz, mint fizetőeszköz, a helyét az idő vette át. Az emberek a munkájukért időt kapnak, egy napot, a jobban keresők egy hetet, évet, ilyesmiket. A karjukon pörög az óra és ha elfogy az idejük, meghalnak.

A film maga nem egy felejthetetlen alkotás, de a történetet végignézve a "nincs időm elvinni anyut nyaralni" és az "adok egy fél órát, hogy megebédelhess" valamint az "időmilliomos" kifejezések máris más fénybe kerültek.

A világ időzónákra van osztva, akárcsak most, de a lényeg az, hogy minél messzebb vannak a zónák a legbelsőtől, annál kevesebb a fizetés. Az, hogy ki melyik zónából jött, könnyen megállapítható arról,mennyire siet. Ha nincsen sok ideje, nyilván fut. Az időmilliomosoknak nem kell futniuk, ők örökké élhetnek, sosem fogy el az idejük, semmiről sem késnek le. Az öregedés problematikája ki van iktatva, amit logikailag annyira nem értettem, de mondjuk nem is ez volt a lényeg. Az időmilliomosok nem vezetnek autót, mindenhová sofőr viszi őket, testőreik vannak, mert ha nem csinálnak hülyeséget, nem halnak meg.
De nem is élnek.

Érdekes, elgondolkodtató helyzet.
Én most időmilliomos vagyok. Bárkinek adhatok az időmből és van, akinek az életét mentem meg ezzel.

125.fejezet - én így...

Valahogy arra jutottam, hogy talán jobb, ha leírom, én miért vagyok boldog ma is. Talán nem egyértelmű még. Talán vannak, akik úgy hiszik, hogy ez csak egyfajta hazug boldogság, egy jelmez.

29 éves vagyok, magyar állampolgár, itt élek, ez a hazám. Volt olyan idő, amikor a politika töltötte ki a mindennapjaimat, mert forrongtam és dühöngtem, jó ideje leszoktam erről.
Szerintem nem egyértelmű, hogy semmilyen tekintetben sem vagyok kivételezett helyzetben, nem vagyok törvényen kívüli, nem vagyok milliomos, és nem vagyok teljesen hülye sem.
A férjem tart el, aki a gyárban dolgozik, se alsó-, se közép, se felső vezető, se semmilyen, mert fizikai alkalmazott. Én tíz évig próbálkoztam az egyetemmel, közben itt-ott dolgoztam, hogy fizetni tudjam, de szinte sehol nem jelentettek be, ahol pedig igen, ott nem töltöttem annyi időt, hogy rendes pénzt kapjak a szülés után, így a minimál gyest kapom, ami 28e Ft. Ez az én hozzájárulásom a havi kiadásokhoz. Ezek alapján azt hiszem, egyértelmű, hogy nekünk is vannak anyagi gondjaink.
Sőt, tovább megyek, hitelünk is van.

De ez mind nem érdekel.
Megvonhatnak tőlünk bármit, de tényleg BÁRMIT, amíg mi itt vagyunk egymásnak és EGÉSZSÉGESEK VAGYUNK, addig akármi jöhet, mert megoldjuk valahogy. Boldogulni fogunk, mert amikor összeházasodtunk, ezt a fogadalmat tettük és komolyan is gondoltuk.
Ez ennyire egyszerű.

Lehet,hogy elmebeteg vagyok, és ha nem lennék ennyire dühös, talán másképp fogalmaznék, de én ilyen egyszerűen fogom fel az életet. Abban hiszek, őszintén, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel, vagy amire szüksége van, és minden úgy lesz, ahogyan lennie kell. Ehhez kell egyfajta felfogás, aki nem érezte ezt még soha, annak úgyis hiába magyarázom. Vannak, akik úgy fogják fel, ez egyfajta megvilágosodás, vannak, akik úgy, elmezavar.
Egy biztos, nagyon megkönnyíti a helyzetem sok esetben, hiszen én a boldogságot nem mástól teszem függővé, egyedül én magam tehetek róla.

Van egy Rudolf Steiner idézet:"Ha az egyik nap gyönyörű a világ, a másik nap barátságtalan
- a különbség én vagyok."-ez a hitvallásom megfelelő összefoglalása.
Én pedig arra törekszem, hogy minden nap gyönyörű legyen a világ.

Nem mondom, hogy mindig sikerül, de erre törekszem és már egyre többször megy.
Tényleg nem kell túlbonyolítani.Szerintem.

124. fejezet - Császárság

Még mindig sokat gondolok rá, mert nagy trauma volt és viszonylag nehezen tudom magamban helyre tenni a dolgokat. Szeretnék még babát, de a történtek fényében szinte semmi esélyt nem látok rá, hogy hagyományosan próbáljam meg, bár az esélye 60-80% a normális szülésnek császár után. Ez épp elég ahhoz, hogy egyes, bátrabb orvosok hajlandóak legyenek legalább megpróbálni. Én nem vagyok ilyen bátor. Az előző próbálkozásból kifolyólag szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy nem sikerülne, a fájásgyengeségem miatt és a szinte semmi tágulásnak köszönhetően. Persze benne volt, hogy Anni nem tudott leereszkedni a szülőcsatornához, így meg ugye ezerszer nehezebb tágulni, de mégis...hitetlen vagyok.

Nagyon sokszor eszembe jut az egész, naponta jópárszor végigsimítom a varratom, és rendszeresen magzatmozgásokat vélek érezni, ami ugye lehetetlenség. Megpróbáltam magamban lerendezni szakember segítsége nélkül és talán mostanra sikerül lassan.

És hogy miért éppen most írok erről?Mert belefutottam Felicitasz blogjába, aki épp erről ír. Arról, hogy tulajdonképp minden attól függ, hogyan fogalmazza meg magának az ember azt, ami történt vele. A kommenteket is végigolvasva pedig az egyik lány azt írta: "A szülés az a pillanat, amikor egy nő életében először a teljes önzetlenség állapotába kerül. Ezért nem értem azokat, akik a körülményekre fektetnek nagy hangsúlyt... A lényeg az, hogy a gyerek épen és egészségesen világra jöjjön. Minden más mellékes."-és ezt én is pontosan így gondolom. Ott, abban a pillanatban ez a legfontosabb, bár jó, ha a körülmények olyanok, de ha nem, hát akkor nem.

Szeretnék kismama lenni még, nagyon szeretnék, és a születés után (nem a szülés után, mert ugye az nem volt) úgy éreztem, hogy ezt soha többet. De eltelt 5 hónap és mostmár kezdem úgy gondolni, hogy mégis... akár ilyen áron is. Akármilyen áron.
Valóban, így még nagyobb okunk van a kicsi minden születésnapját megünnepelni. Egyben a saját testem is megünneplem majd, minden alkalommal.

Felicitasznak abban is nagy igaza van, hogy rengeteg szó esik a természetes szülésre való felkészülésről, de a császárra őszintén senki nem készíti fel a kismamákat, pedig minden harmadikat érinti. Sok bírálatot kaptam annak idején, hogy miért kell ennyire részletekbe menően leírni, hogy zajlott a világrajövetel, hát épp ezért. Hogy egy eséllyel több legyen arra, hogy akit érint, tisztább képet kapjon. Talán jobban fel tud készülni, ,mert ennek a fizikai feldolgozása viszonylag könnyű és viszonylag gyors a lelkihez képest.

Aki közületek császárral hozta a világra a gyermekét, ki tudja jelenteni, hogy lelkileg teljesen túl van rajta és feldolgozta az élményt?