104.fejezet - Amikor mindenki imád

Vajon egy kislány egészséges önértékelését hogyan lehet kialakítani? Mert ha az ember folyton csak azt mondogatja neki, hogy ő a legszebb a világon, a végén elhiszi, még ha igaz is, és talán nem marad meg elég szerénynek...valahogy az én anyai szívem és apa vajszíve nem engedik meg, hogy visszafogjuk magunkat és folyton csak dicsérjük, mennyire gyönyörű!

Nem lesz ebből később baj?
Vagy majd ki kellene hangsúlyozni, hogy az rendben van, hogy valaki szép, de a szépség nem minden?:))

103.fejezet - Még a legjobb baba mellett is...

...ki lehet borulni.

Borzasztó lehet ez a szülés utáni depresszió, elképzelhetetlennek tűnt a számomra a szülés előtt, hogy ez engem is érinthet, így, hogy már utána vagyok, sokkal jobban megértem, miről szólhat.

Alinka maga a tökéletesség. Nem azért, mert a mi lányunk, de igazán olyan jó kislány. Alszik, ha álmos, eszik, ha éhes, és nem halljuk a hangját, csak ha a pocakját bántja valami. De amikor így elkényezteti az anyját egy gyerek, akkor anya nagyon meg tud billenni, ha egy teljes napra a feje tetejére áll a világ, és amikor álmos, sír, de aludni nem tud, amikor éhes, sír, de aztán a cicit kiköpi, és amikor felvesszük, akkor ugyan csak hüppög, és kicsit megnyugszik, de amint letesszük, újra kezdődik az egész.

Ilyen volt tegnap előtt, és nem titkolom, estére sírógörcsöt kaptam. Nem azért, mert azt hittem, valami baja van...tudtam, hogy nagy baja nem lehet, mert az nem ez a nyűgös sírás lenne,hanem a szívszaggató, fájdalmas sírás...egyszerűen csak kimerültem, hogy egyetlen pillanatra sem tudtam kikapcsolni az agyam, állandó "bébiőr-üzemmódban" volt. Folyton hallgatóztam, csend van-e, ha igen, miért, ha nem, miért nem...

Persze, én csak akkor sírok, ha ideges vagyok, ideges és türelmetlen pedig akkor vagyok, ha nem alszom, tehát biztos volt, hogy amint egy kicsit tudok aludni, minden a helyére kerül. És mivel a kicsi is így van ezzel, hosszú távon nem tud ébren maradni, várható volt, hogy a tegnapot végig alussza majd.

Két tippem van, a pocakja és valami front.

A lényeg, hogy miután mindketten kialudtuk magunkat, a helyzet megoldódott, és azóta is igyekszem magunkat sínen tartani.

Az anyai szív valahogy észrevétlen beköltözött a "hétköznapi szív" helyére, vagy a hétköznapi gondolt egyet és felvette a legszebb, legnagyobb ruháját, hogy átváltozhasson valami sokkal nagyobbá és tágasabbá. Az én régi életemnek vége. Az új életem olyan, mint egy álom. Mint amikor valami nyilvánvalót az ember nem képes felfogni, csak úgy él, és vár és kérdezgeti önmagától hogy: "ez mostmár mindig így lesz"?

A kilenc hónap, ami időt kaptam arra, hogy felkészüljek, semmire sem volt elég. Fizikailag talán igen, de lélekben...az agy tudja, hogy él bent valaki, aki ki fog jönni és akkor már hárman leszünk, de a szív még nem érti. Ahhoz látnia kell, éreznie kell az illatát, a bőrét, hallani a hangját, belenézni abba az okos, mélykék szemébe.

A négy nap a kórházban...az is olyan, mintha csak rám bízták volna pár napra és aztán vissza kellene adnom, nem is nagyon merek beleszeretni, mert nem hiszem el, hogy az enyém lehet. És aztán, amikor hazajövünk... és már tényleg itt van és itt is marad, ahogy telnek a napok, minden reggel ugyanott van az ágyban, nem vitte senki sehová, maradt velünk.

Két hét telt el, hogy megszületett.

Illetve még van addig öt óra.

Most kezdem felfogni, mi történt, a sokkos állapot most múlik szép lassan. Már tudom, hogy akik jönnek megnézni, azok Miatta jönnek, és mi nem csak megnézni vagyunk itt, hanem hogy vigyázzuk minden percét.

Büszkék vagyunk Rád, Alinka!

Anya és Apa nagyon szeret!

102.fejezet - Helyzetjelentés

...nagyinak, aki alig ment el, máris nagyon hiányolja a kis törpéjét. Aki nem is az övé,mert az enyém:)

Kicsit káosz van még a napi rutin körül, ami nem is csoda, hiszen ez még mindig csak a negyedik nap itthon és az élete nyolcadik napja, így nem várok csodákat.

De, szeretném hangsúlyozni, hogy sokkal jobb a helyzet, mint amire én a sok elbeszélés után számítottam, amik hulla fáradt anyukákról, kimerült apukákról, folytonos éjszakázásról, sok-sok sírásról és küzdelemről szóltak.

Nálunk az evés után alvás jön,azután pedig evés, és ez így megy, egész nap.

Az első napokban bevezetett "rutin", hogy szopi előtt pelenkacsere és köldökcsonk-ápolás van, utána fél óra kb az evés, pont elég ahhoz, hogy annyira felébredjen a kis makifej, hogy utána akár egy-két órán át is ébren maradjon. Ilyenkor csak az különbözteti meg az alvó önmagától, hogy nyitva vannak a szemei, de ugyanúgy fekszik és piheg a vállamon. Nagyjából 4 órákat alszik,éjszaka már másodszor aludt 6 órát egyhuzamban.

A sárgasága határozottan jobb.

Tudom, hogy nem lenne szabad, de imádom amikor rajtam van büfi után, olyan jó beledugni az orrom a kis nyakába és szaglászni ezt a meseillatot. Nem nagyon van erőm letenni, mert olyankor érzem igazán, hogy én vagyok az egyik, aki bármikor meg tudja és meg is fogja majd nyugtatni.

Apa varázs hangja tovább működik. Anno engem is ez kábított el, amikor meghallottam István hangját, menthetetlen voltam. Ez most a kislánynál is áll...báááármilyen nagyon sír (bár sírni nem tud, inkább nyekereg vagy lila fejjel, hangtalan visít), ha Apa betoppan és elkezd hozzá beszélni, leáll a kalimpálással, kiterül és a kis szemeit arra fordítja, amerről a hang jön.

Ez is megnyugtató, mert el kell mennünk fülvizsgálatra, a kórházban ugyanis rossz lett az egyik fülén a teszt, de valószínűleg csak azért, mert az ott levő magzatmáz még nem szívódott fel.

Dehát kérem, ez a gyerek hall...:)

Én is kezdek rendeződni, tegnap kiszedtem a varrataim, hogy végre letusolhassak rendesen egy hét után, de mégsem sikerült ezt még aznap végrehajtani, mert a sebem a damil helyén elkezdett szépen kitisztulni, és folyton cserélgetnem kellett rajta a kötést. Nem mertem megkockáztatni.

Viszont a mai nap fénypontja ez volt...

Tusolás...

Körömvágás...

Arckrémezés...

Az élet apróbb örömei a nagy Öröm mellett, aki az ágyon alszik most is...

101.fejezet - Hétköznapok

A hétköznap az a megszokott, rutin jellegű nap,ami nekünk soha többet nem lesz...

Ma egy hetes a kis béka, hihetetlen.

Tegnap előtt kint volt a védőnő, tegnap fent voltunk (MI!!!) az orvosnál-nem ő jött le...nagyjából ezek az érdekes események történtek, és az, hogy anyukám ma hazament, úgyhogy most tényleg hármasban maradtunk.

Persze kinek kellenek a "kimenős" programok, amikor az egy hetes ad épp elég szórakozni-valót, amire csak anya vágyhat.

Nagy félelmem volt,lesz-e elég tejcim...Persze tudom,hogy anyunak nagyon sok volt, de azt is hallottam, hogy ez semmi nem jelent. Igyekeztem nem nagyon aggódni, tudtam, hogy az árt.:)

Még a kórházban beszéltem a csecsemős nővérekkel, akik felajánlották, próbáljam ki a fejőket, a kézit is, gépit is. Mivel fogalmam sem volt előre, hogy mi válik majd be,nem is mentem utána. De ott az osztályon kipróbálhattam, és a kézi elsőre szuperül be is vált. A nővér nem győzött csodálkozni, amikor 60 ml-t ki is fejtem a műtét utáni harmadik napon.Onnantól kezdve csak úgy emlegettek, hogy "az ötös anyuka, akinek a Niagara folyik a melléből". Bármikor bárki bejött közülük hozzám, nézegette a lányom és mondogatta, hogy ilyen szuper, kökörcsin sárga tejecskétől lehet is ám ilyen jól aludni...

Szóval bevált a kézi fejő, vettem is egyet ott a kórházban, a sima AVENT kézi mellszívót, 14.000 Ft-ért,hozzá öt tároló pohárral.

Viszont azóta talán átestem a ló túloldalára.

Nagyjából minden másnapra +20% tejem lesz, ha éjszaka nem ébredek fel,reggel szét akarnak robbanni a melleim, olyan 4dl körül jön belőle a szopikon felül...azt hiszem,kinyomozom,hogyan adhatom el.

Erről folyton eszembe jut az anyósom,aki kérdezte a férjem, nem kell-e nekünk házi tej. Mire az én férjem:" Köszi,nem, hamarosan nálunk is lesz otthon!":)-hát most van.

Alinkával remekül szót értünk,bár kicsit sajnálom, hogy folyton ki kell játszanom, a nyugalmunk érdekében, dehát ez ezzel jár, és neki is jobb így.

Amikor alszik, de már vagy 4 órája, általában megpróbálom felébreszteni, és általában ez nem sikerül. Olyankor kiveszem a pelenkázóra és ilyen ájult állapotában látom el a köldökcsonkját és a pelenkáját is így cserélem ki. Pont jól felébred akkorra, amikor már lehet cicire menni.

A szopi ugyanez. Mivel az egyik mellem nagyobb jóval,annak a bimbóját csak védővel tudja bekapni, az meg műanyag ízű,így kívül-belül be kell kennem tejjel, még mielőtt a kislányom úgy kiborul, ha nem jön semmi azonnal, hogy már észre sem veszi, ha a szájában van a kaja.

Ha leáll, bealszik rajta, ami a sárgaság miatt van, akkor pedig rázogatás helyett egyszerűen megpróbálom kihúzni a szájából,erre azonnal észbe szokott kapni...

Ezt a két nagyon fontos trükköt tanultam az "öregektől" a kórházban.

Mindentől eltekintve Apácskának még mindig hihetetlen, hogy itt ez a maki, és kell még egy kis idő, hogy legyőzze az aggodalmait és merjen foglalkozni vele, úgy igazán, ahogy szerintem tudna...mert most még kicsit visszafogott. Én pedig egy dologra hallgatok csak a sok-sok jó tanács között, a szívemre.

És bízom a kislányomban.

100.fejezet/3. - Császárság

Öntudatlan, vagy fél-öntudatlan állapotban levetkőztettek, a szülésznőm villámgyorsan megborotvált, és feltettek az asztalra. A gyors mozdulatok nem hagytak kétséget bennem afelől, mostanra elég sürgetővé vált előre lépni valamerre a kislányom érdekében.

Istvántól nem volt időm és lehetőségem elbúcsúzni, a borotválás közben mondogatta nekem, hogy nagyon ügyes voltam és nagyon büszke rám, és én még csak meg sem tudtam puszilni...

Ahogy toltak a kocsival, és láttam a mennyezetet az olyan igazi, tipikus "már minden mindegy" érzés volt- csak legyünk túl rajta végre. Már a fájdalmat sem éreztem.

A műtéttől viszont rettegtem.

Szerencsére az állapotom nem tette lehetővé, hogy sokáig agyaljak rajta, mi is jön, így teljesen átadtam magam az eseményeknek. Bevittek a műtőbe, ahol nagyon hideg volt és én meztelen voltam. Fel kellett másznom egy olyan székbe, mint amilyen minden nőgyógyásznál van, legalábbis nekem úgy rémlett, ilyen volt. Még el is gondolkodtam azon, hogy miért nem ágyon vágnak.

Az anesztes megkért, vegyem fel a "világ minden terhe rajtam és én végtelen csüggedt vagyok"-tartást, görbítsem meg a gerincem,ahogyan csak tudom. És ne moccanjak. Tartottam az epidural-tól,de már nem érdekelt. Ez sem. Amikor beadta, valami ideget talált el és megrándult a bal lábam, tőlem teljesen függetlenül,de a következő pillanatban elmúlt a hideg és minden, deréktól lefelé.

Felhúztak a lábaimra két textil csizmát,engem odaszíjaztak a székhez, elkezdték a hasamra hajtogatni a rétegeket. Felhúztak az arcom elé a "függönyt" és előkészültek.

A legijesztőbb az volt, hogy éreztem, ahogyan a fertőtlenítő oldatot kenik a hasamra, és rá is kérdeztem, hogy ez nem baj-e,de azt mondták, mindent fogok érezni, kivétel a fájdalmat. Hihetetlennek tűnt, mégis így lett.

Amikor elhangzott a mondat:"Akkor most elkezdjük a műtétet" és megéreztem a lassú, egyenes karcolást a hasam alján, már tudtam, ez a vágás, és tényleg nem fájt.

"Most egy kis kellemetlenség jön,nyomás, feszítés, mert kiemelik a kicsit"-széthúzták a sebet, a hasizmokat,felnyitották a méhet és kiemelték a kis drágámat. "Jó nagy,ezt nevezem..."-hallottam, de a szörcsögésen, nyöszörgésen kívül semmit...szinte meg sem tudtam különböztetni a szívó hangjától a kislányom gyenge hangocskáját. A szemem sarkából láttam, ahogy Tünde kivitte az egyik lábánál fogva, lógva a másik szobába, hogy leápolják. Egy nagy lila-vörös gombóc volt, aki nem visított. Kicsit talán megkönnyebbülve vette tudomásul, vége, és kikerült a szorításból.

Csak a műtét után tudtam meg, hogy a zsinórja a felsőtestéhez kötözte a kis karjait, gúzsba, emiatt sem tudott leszállni a szülőcsatorna felé, meg sem tudtam volna szülni.

Hogy minden egyes nagyon erős fájás összehúzta a méhet és préselte volna lefelé, de nem tudott lefelé menni és a zsinór megfeszült, elszorítva az áramlást. Ezért lett rosszul és ezért lettem rosszul én is, minden nagyobb fájásnál.

Az érzéstelenítő mellékhatásaként rám hihetetlen erős hidegrázás tört, kérdeztem is az altató orvost, ez természetes-e. Azt kérdezte tőlem, hogy fájás se legyen meg remegés se? Mindent nem lehet...úgyhogy tudomásul vettem. De végtelenül lefárasztotta az izmaimat...a maradék erőm is elhagyott.

Aztán Tündi kihozta nekem a kicsit, odamutatta a pólyában,megpuszilhattam a ragacsos, mázas kis fejét és már vitte is el, apához.

Engem összevarrtak, átemeltek az ágyra és kivittek a folyosóra, ahol Istvánt láttam, a kicsivel, egy pillanatra összebújhattunk, és már vittek is tovább.

100.fejezet/2.

A csütörtöki UH megállapított egy másik,számomra nyugtalanító tényt is, mi szerint az átlagosnál kevesebb a magzatvíz a kicsike körül. Hogy ne legyen egyszerűbb a dolgom... Ahogy a vizitáló orvos megvizsgálta a méhszájam,nem részletezem. Száraz gumikesztyűben,mindenféle síkosító anyag nélkül, könyékig bennem...sírógörccsel másztam le az asztalról utána.

István délig velem volt, szegénykém nagyon nehezen hagyott ott, azt hiszem, mind a ketten sírtunk.

Eddig is éreztem,mennyire szeret, de ez a nap ezt még sokkal jobban megerősített ebben. Boldoggá tett, minden félelmem, nyűgöm ellenére, hogy a szerelmem, a támaszom mellettem áll és éppen Ő az, aki az én mindenem.

Pénteken nagyon jó eredményeket produkáltam minden vizsgálaton,és egyre értetlenebbé váltam, mert nem tudtam elképzelni, hogy az a rossz eredmény véletlen lett volna...

Szombat reggel ébredtem a nagy napra, amikor ki voltam írva AnnaLillával. Azt akartam csak, hogy aznap valami döntés szülessen...vagy egy kislány.

A hajnali CTG megint ragyogó lett,de tíz körül az áramlás egyszerűen katasztrófa. A reggeli tusolásnál a kezemben maradt a nyákdugó,de erre az érvényes, hogy csak egy hétre előre jelez, nem azt jelenti,hogy azonnal szülünk.

Viszont gyanus, menstruációs fájdalmakra megtévesztésig hasonlító fájdalmaim voltak, folyamatosan. Amikor az első áramlásvizsgálat rossz lett, végre leköltöztettek a szülőszobára. Végre előrelépés volt, legalább valami változás, akkor is, ha ez egy nagyon rossz eredménynek köszönhető.

Amikor levittem mindent, megjelent egy orvos, hogy ő is szeretne egy -kontroll- áramlásvizsgálatot. Meglepő mód, tökéletes eredménnyel. Kis tanácstalanságot véltem felfedezni az arcokon. Felháborított, hogy ezek nem látják, néha nincsen jól a kislányom, igaz, csak néha.

10 óra után valamennyivel CTG-re kerültem és bekötötték nekem a sóoldatot, amiből három is lecsöpögött a nap folyamán. Ott feküdtem és miközben a gép fájásokat mutatott, én nem sokat éreztem belőlük, maximum annyit,mint egy erős menstruációs görcs. Voltak 2 percesek,5 percesek, vegyesek minden mennyiségben. De nem volt olyan erős egyik sem, amilyennek én elképzeltem.

Aztán mivel előtte már két nappal semmit nem ettem, kaptam cukoroldatot is a következő körben. Az új infúzió bekötésének a pillanatában hallottam, ahogyan a kicsi szívhangja egyre lassul...én pedig szinte félájult állapotba kerülök, de fájdalmat még akkor sem éreztem...annyit igen, hogy erősödött a fájdalom, de nem gondoltam semmi rosszra, a szoba mégis megélénkült. Emberek jöttek be, mentek ki, én valahogy magamon kívül kerültem, azt még hallottam, hogy Tündi megkérdezi, István hol van,szóltam-e már neki. Akkor már 14:00 volt, és én hívtam, jöjjön, készüljön,mert itt az idő. Valaki kiabált, hogy "Készítsék a műtőt!"-valahogy eszembe sem jutott, hogy miattam...

Aztán elmúlt a fájás és minden visszarendeződött a régibe, a szívhangok visszaálltak, a kedélyek megnyugodtak,megint csak egyedül maradtam az ágyon, Tündi szülésbe ment, egy másik terembe.

Azt hiszem, hogy talán el is aludtam, mert amikor István megjött, nem is vettem észre.

Onnan már könnyebb volt a dolgom, nem egyedül kellett boldogulnom.

Semmi baj nem volt, csak nem éreztem a fájásokat elég erősnek, és nagyon lassan tágultam. Hat óra után még csak két ujjnyira. Az ügyeletes doki ezt megunva úgy döntött, megrepeszti a burkot, Istvánt kiküldték.

Ezt szavakkal leírni nem lehet, milyen fájdalom volt. Én, aki azt hittem magamról, hogy a fájdalomküszöböm magas, az egyik kezemmel a dokinő kezét szorítottam, a másikkal Tündiét, és közben ordítottam, mert a lányom még mindig nem ereszkedett le a megfelelő helyre, magasan volt a burok, és nagyon mélyen fel kellett nyúlni az alig tág méhszájon, hogy a tűvel elérje a doki.

Elsőre nem is sikerült neki.

Újabb sírás jött rám, mert minden olyan, amit erőszakkal követnek el rajtam ezen a területen, mind-mind olyan, mint egy bűncselekmény. Semmi tapintatot, figyelmet, óvatosságot nem éreztem a mozdulatokban, csak azt, hogy egy számít neki, mielőbb legyen kilyukasztva, akármilyen áron, mert ő erre nem ér rá. "Ha ezt nem csináljuk meg, még órákig nézhetjük itt egymást"-közölte.

16:15 volt.

6 és fél órája kezdődött.

Még háromszor lettem rosszul , mind a háromszor épp a cukoroldat beadása pillanatában, ami végtelen erős fájásokat generált, az eszemet is elveszítettem azokra a percekre, amíg tartott. A kicsi pulzusa minden alkalommal 60-ra esett le percenként a 160-ról. Minden alkalommal futkosás, riadalom, kiabálás,telefonálgatás,sokan bent a teremben, és István csak állt ott. Utólag azt mondta, olyan volt, mint a vészhelyzetben, ijesztő...néha éreztem, ahogy megsimogat, de nem tudtam beszélni...összefüggően legalábbis nem.

Minden ilyen alkalommal hívták az ügyeletest, aki sosem azonnal érkezett, mindig csak akkor, amikorra a fájások véget értek és a szívhangok visszarendeződtek, így csak legyintett és azt mondta megint, "ide csak türelem kell".

A negyedik kellett hozzá, hogy ő is rájöjjön, ezt nem lehet sokáig húzni, mert tényleg baj lesz, így nagy kegyesen feltette a kérdést: "Mit szeretne anyuka, műtsük meg vagy dolgozik még?"-Háááát, mondom, én örülnék , ha megműtenének.

Úgyhogy a következő pillanatban megérkezett a zöld kocsi és az a tüneményes anesztes orvos, hogy elmesélje, mi jön most.

100.fejezet - Család lettünk

Szerda óta itthon a Hosszú család. De ezt a mondatot sok-sok másik mondat előzte meg, kimondottak,kimondatlanok egyaránt.Nézzük, hogy is alakult az (a történet szempontjából fontos) pár nap,amelyről eddig nem volt alkalmam írni Nektek.

Július 14-én, csütörtökön bementünk a SOTE II.sz. klinikára reggel nyolcra, hogy a gyermekem faros fekvése okán befeküdjek és másnap,pénteken megműtsenek. Az állítólag állami protokoll ilyen esetben,faros babát nem engednek hüvelyi útra és jobban is teszik.

Ám, mielőtt kitöltöttük volna a papírokat, elküldtek CTG és UH vizsgálatokra, hogy kiderüljön,minden rendben van-e, tényleg úgy fekszik-e,és egyébként is... Én éreztem némi mozgást az utolsó héten is ,de meg sem fordult a fejemben az, hogy az én négy kilós lányom az utolsó héten még meg fog tudni fordulni. Pedig megfordult és mire a vizsgálatnak vége lett, már azt is tudtam, hogy fejtartásos, és a feje hatalmas, 101 mm az átmérője, 39 cm körben. A vizsgálatnak van egy olyan része, amit flowmetriának, áramlásvizsgálatnak neveznek, ezzel ellenőrzik, hogy a kicsi tápanyag, vér és egyéb ellátottsága megfelelő-e a köldökzsinóron keresztül. Ez az érték az én lányom esetében nem lett túl jó,így, bár fejjel volt előre, mégis befektettek a terhespatológiai osztályra.

Aki jót akar magának, ezt megpróbálja elkerülni. Borzasztó megterhelő két nap várt ott rám mind testileg, mind pedig lelkileg. A napi rutin részeként reggel 5:30-kor jött a nővér ébreszteni, hogy menjek CTG vizsgálatra, és a másik öt szobatársam, akik még bőven nem a szülés előtt szorosan voltak, éjfélig-egyig fent voltak, égő villannyal. Ablakot a 40 fokban sem lehetett nyitni,mert az ablak mellett feküdt egy kismama, aki már a sokadik babáját veszítette el és nem érhette huzat. Bár gondolom azért levegő érhette volna. Ha a nappali forróság után éjjel egy kicsit kinyitottam volna az ablakot, akkor meg az volt a baja, hogy bejönnek a bogarak, legyek, darazsak és megcsípik és elveszíti a kisbabáját. Úgyhogy a nyílások be voltak tapasztva, míg odakint 36 fok volt,bent nálunk tényleg úgy 40...

Szilárd ételt nem ehettem sem csütörtökön, sem pénteken, inni csak vizet ihattam, mert nem lehetett tudni, hogy melyik nap műtenek. Vagy egyáltalán mi lesz...műtenek-e.

A csütörtöki flowmetriát egy másik orvos is ellenőrizte, egy jobb UH géppel, ahol az orvos kifogástalan áramlást mért, viszont megerősítette, hogy ezt a fejet nem fogom tudni megszülni, nem engedné, és mivel reggel rossz lett az áramlás, ő nem is várna a műtéttel, aznap műtene.

Én csak utólag tudtam meg, hogy ő akkor már szólt is a szülőszobán, hogy álljanak le a műtétek és készüljenek a fogadásomra. Viszont erről engem elfelejtett értesíteni, így felkerültem a patológiára, hogy felvegyenek az osztályra.

Aznap ugyan nem volt már másik vizsgálat, de nekem ott kellett feküdnöm két krónikus hányó kismamával és ezzel a nővel, egész nap, fuldokoltam a melegtől, a bezártságtól,de legesleginkább a bizonytalanságtól, hogy ahány embert kerestem meg a kérdéseimmel, mindenki mást mondott, senki nem tudott semmit biztosan. Van egy olyan -számomra szintén nagyon furcsa és érthetetlen szabály- hogy az én ügyemben sem az orvosom, sem a szülésznőm, akik ismerik a helyzetem, nem dönthetnek. Az egyetlen, aki mindenben dönthet, az az ügyeletes osztályvezető, akinek tulajdonképp semmi fogalma rólam.

Pénteken megint volt áramlásvizsgálat, ami megint jó lett. Ahogy fogalmaztak, ez a kis eltérés még nem olyan nagy baj...de miért kell megvárni, hogy nagy baj legyen???

Ha valakinek döntenie kell, akkor az miért nem dönt? Ha úgy gondolja,megműt,miért nem teszi? Ha úgy, hogy szüljem meg hüvelyi úton, akkor miért engedi még tovább hordani, hogy még nagyobb legyen a fejecske?Miért nem indítjuk el?Miért nem történik már valami?-ilyen és ehhez nagyon hasonló kérdésekkel volt tele a fejem. És akárkit kérdeztem,mindenki azt mondta, igazam van, de nem illetékesek.

Az egyetlen ember, aki ebben a káoszban mellettem állt, Tündi volt, az én szülész-,barátnőm. Ő volt az, akit sírva felhívhattam, ha már úgy éreztem,megőrülök attól, hogy nem tudom,miért nem jó a kisbabám tápanyagellátása és ez miért csak engem zavar.Ő volt, aki mindenkinél lobbizni próbált az érdekemben, és nem Rajta múlt, hogy ez nem sikerült mindig.Azt hiszem, ezt sosem fogom tudni Neki meghálálni, igazi barát és támasz volt, és mindenkinek nagyon ajánlom, hogy válasszon olyan szülészt, akiben megbízik akkor is, ha császárra készül, mert nagyon sokat számít.Tündi nélkül nekem végem lett volna...

99.fejezet - Az utolsó simítások

Ez az utolsó bejegyzésem a Kiscsillag érkezése előtt. Véletlenül jött ki úgy, hogy épp az legyen a 100. fejezet, bár ha úgy veszem, csalás, hiszen volt néhány közbe iktatott, de a témához nem szorosan tartozó bejegyzés, aminek épp ezért nem is adtam számot.

A mostani hétvége már az utolsó simításokról szól.

Kimostam, kivasaltam, összehajtogattam a textilpelusokat, lepedőket, alátéteket, nyálfogókat, megágyaztam a kiságyat, kiválasztottam a legkisebb hálózsákunkat, a kifogót is kimostam, a pelenkák a szekrényben várnak a nedves törlőkkel és a pelenkázó is itt van végre.

Még a mosógépben egy kis adag ruhácska, a kórházas táskám javarészt összepakolva, a homeopátiás bogyókat bőszen szedem, a babakocsit kell még kicsit kitisztítani, felfújni a kerekeket és megvarrni a hordozóba az újszülött szűkítőt.

Hétfőn elutazunk Szentendrére, és onnan már csak hármasban jövünk haza, úgyhogy itthon vasárnap estig mindent puccba kell még vágni, hogy készen legyen a kicsi lány érkezésére.

Elég hosszú utat jártunk be, mire elértünk idáig, legalábbis most már így látom, miközben az "előtte-utána" képeket nézegetem...:





































Apával mindent megoldottunk, mindent megszereztünk, amire csak szükség lehetett, nagyon sok mindent kaptunk ajándékba, Tőletek is, amit ezúton is nagyon köszönünk!
Természetesen amint lesz olyan fejlemény, amiről érdemes, azonnal be fogunk számolni.

A következő két hétben már tényleg csak a Kicsi fog számítani, így kikapcsolom magam az internetes világból, vasárnaptól, köszönöm,hogy eddig velem voltatok, szorítsatok értünk és amikor legközelebb találkozunk, már mint Anya írok Nektek!:)