Számos alkalommal írtam már ezen a blogon erről a "témáról" nem is keveset, de ez az egyik titka annak, hogy hiszek sok mindenben és mindenkiben.
Néhány éve mindaz, ami ma körülöttem van, csak az álmaimban létezett.
Pontosan tudtam azonban, mit szeretnék, hogyan szeretném, egy asztrológus a huszas éveim elején kielemzett és azt mondta, hogy 28 éves koromban fog előtérbe kerülni a család...nem hittem abban sem, akkor még...28 éves voltam, amikor elhagytak, mosolyogtam egy jót azon, hogy kicsit más értelemben gondoltam a család, mint olyan formájára ezidőtájt.
És 28 voltam, amikor megismertem a férjem és várandós lettem a lányommal. Rendben, 28 és fél...ennyi minden tényleg nem férhet bele egy évbe:)
Szokták mondani, hogy az ember önbeteljesítő mechanizmusa a horoszkópok titka, ha tudod, mi vár rád, akkor arra fordítod a figyelmed, és így értelemszerűen nyilván azt fogod észrevenni. Mert eleve azt keresed.
Miért nem fordítjuk akkor a figyelmünket más, sokkal "értelmesebb" cél felé?
Ha az ócskapiacok megszállottja vagy, mint én, akkor érted a szemléltetést. Adott egy nagy rakás cucc...cucc-hegyek. Hogy egész pontos legyek. Minden látszik, de mégsem látszik semmi...
Kilógnak apró részletek mindenfelől, de semmi nem látszik teljes egészében és ha mégis, ki garantálja, hogy nem a következő adagot kémleled-e már, a figyelmed nem siklott-e át valami fontos felett?
Nézz így az életedre!
Tudod-e mit szeretnél pontosan? Ha tudod, akkor már csak a mikor a kérdés. Ha nem tudod, akkor hogyan fogod észrevenni?
Muszáj teljesen magad előtt látnod a jövőd. Ha ez megvan, ami eleve nem kis feladat, akkor elkezdheted felépíteni a terv után a valóságban is. Amikor valamit tudsz, látsz, akkor azt is igyekszel kitalálni, hogyan érhetnéd el. Olyankor minden pillanatban azon jár az agyad, hogy vajon mit tehetnél érte...Hogy oldhatnál meg minden problémát, ami a megvalósulás akadálya?
Újabb példa.
Pontosan tudod hétfőn, hogy szombat este el akarsz menni megnézni egy bizonyos filmet. Kigondolod, hogy hol fogják vetíteni és mikor, és úgy intézed a dolgaid, hogy akkorra ott is legyél. Ha idegen helyen adják, megnézed a térképet, hogyan jutsz el oda, megtankolod a kocsit, ha nagy siker, megrendeled előre a jegyet..tehát tervezel, legfőképpen pedig TESZEL azért, hogy Te szombat este ott ülhess a teremben.
Ha nem teszel, hanem úgy vagy vele, majd lesz valahogy, akkor valószínűleg éppen akkor közbe fog jönni valami, nem fogod tudni, mit vegyél fel, kicsit később fogsz tudni elindulni, kifogy a benzin, a mozinál már nem lesz parkolóhely és a pénztárban közölni fogják, hogy minden jegy elkelt egész hétvégére.
Ahhoz, hogy kérni tudj, tudnod kell, mit szeretnél.
Nem kell vallásosnak lenni, hogy belásd ennek a mondatnak a jelentőségét.
2014. október 18., szombat
2014. október 16., csütörtök
Újra itt vagyok
Eltelt egy év.
Sőt, jóval több, mint egy év. Amíg nem írtam.
Így utólag már úgy érzem, hogy kár volt kihagyni ezt az időt, mert annyi minden történt közben, ami érdemes lett volna rá, hogy megörökítsem...Abban kénytelen vagyok hinni, hogy mindennek megvan az oka, így utólag nem szoktam bánkódni, esetleg elgondolkodom a miérteken.
Most éreztem azt, hogy írnom kell. Nem akartam addig folytatni,amíg biztosan nem érzem, hogy ezt akarom, és ez az idő is eljött.
Tündérmese.
Értelmezzük ezt a címet.
Mitől is tündérmese minden tündérmese? Hogy bár sokan azt gondolják lehetetlen, mert papírforma szerint végülis tényleg az, végül mindig a jó győz. Akár ha a legkisebb, vagy leggyengébb is ő, végül a jó elnyeri méltó jutalmát.
Ám ezeknek a meséknek nem a happy end a legérdekesebb része, bár tagadhatatlanul a legszebb.
Egy ember életére nehéz ráhúzni egy mese sablont, hiszen a "boldogan éltek, amíg meg nem haltak" nagyon bizonytalan időtartam. Könnyen előfordulhat, hogy a mese vége után kezdődik egy sokkal érdekesebb történet ugyanazokkal a szereplőkkel, ám az már egy másik sztori lesz.
Én ugyanezt a történetet szeretném írni tovább, nem szándékozom újat kezdeni.
Hol tartok most?
Addig álmodoztam a mesevilágomról, amíg meg nem tudtam teremteni magamnak.
Minden pofon után felkeltem és mentem tovább, amíg el nem értem a célt. Hogy mi különbözteti meg a sikeres embert attól, akinek nem sikerül? A sikeres ember eggyel többször áll fel- tartja a közmondás. Nos, ezt az elméletet sikerült teljesen a magamévá tennem az elmúlt időszakban.
Mivel a hétköznapok során olyan benyomások értek, amik nem kifejezetten tettek boldoggá, elkezdtem kizárni a külvilágot ebből az én sajátomból.
Nem nézek híreket, nem olvasok újságot, visszavonultam a birodalmamba.
Mindeközben pedig némileg visszatért az emberekbe vetett hitem.
Tudatosult bennem, hogy azok, akik tisztelik a másik embert, rettentő kevesen vannak.
Sokan gondolják, hogy bármilyen szinten jobbak nálam, és el kell keserítenem őket, mindig, hogy nem. Mert senki nem jobb a másiknál. DE nem is rosszabb.
Az internetes világban sokan feljogosítva érzik magukat, hogy a másik fölé gondolják magukat sokszor akkor is, ha az illetővel még egy szót sem váltottak. Sokszor olyanok szólnak bele vitákba, akik egyáltalán nem érintettek és fogalmuk sincsen dolgokról és legfőképpen olyanok ítélnek el másokat, akik közel sem tökéletesek.
"Ne ítélj, hogy ne ítéltess!" Mond ma ez még valakinek valamit?
Jelentem, újra itt vagyok.
Lesznek, akik ennek örülni fognak és lesznek, akik nem annyira. Utóbbiaknak azt javaslom, hogy ne kínozzák magukat azzal, hogy engem olvasnak.
Sőt, jóval több, mint egy év. Amíg nem írtam.
Így utólag már úgy érzem, hogy kár volt kihagyni ezt az időt, mert annyi minden történt közben, ami érdemes lett volna rá, hogy megörökítsem...Abban kénytelen vagyok hinni, hogy mindennek megvan az oka, így utólag nem szoktam bánkódni, esetleg elgondolkodom a miérteken.
Most éreztem azt, hogy írnom kell. Nem akartam addig folytatni,amíg biztosan nem érzem, hogy ezt akarom, és ez az idő is eljött.
Tündérmese.
Értelmezzük ezt a címet.
Mitől is tündérmese minden tündérmese? Hogy bár sokan azt gondolják lehetetlen, mert papírforma szerint végülis tényleg az, végül mindig a jó győz. Akár ha a legkisebb, vagy leggyengébb is ő, végül a jó elnyeri méltó jutalmát.
Ám ezeknek a meséknek nem a happy end a legérdekesebb része, bár tagadhatatlanul a legszebb.
Egy ember életére nehéz ráhúzni egy mese sablont, hiszen a "boldogan éltek, amíg meg nem haltak" nagyon bizonytalan időtartam. Könnyen előfordulhat, hogy a mese vége után kezdődik egy sokkal érdekesebb történet ugyanazokkal a szereplőkkel, ám az már egy másik sztori lesz.
Én ugyanezt a történetet szeretném írni tovább, nem szándékozom újat kezdeni.
Hol tartok most?
Addig álmodoztam a mesevilágomról, amíg meg nem tudtam teremteni magamnak.
Minden pofon után felkeltem és mentem tovább, amíg el nem értem a célt. Hogy mi különbözteti meg a sikeres embert attól, akinek nem sikerül? A sikeres ember eggyel többször áll fel- tartja a közmondás. Nos, ezt az elméletet sikerült teljesen a magamévá tennem az elmúlt időszakban.
Mivel a hétköznapok során olyan benyomások értek, amik nem kifejezetten tettek boldoggá, elkezdtem kizárni a külvilágot ebből az én sajátomból.
Nem nézek híreket, nem olvasok újságot, visszavonultam a birodalmamba.
Mindeközben pedig némileg visszatért az emberekbe vetett hitem.
Tudatosult bennem, hogy azok, akik tisztelik a másik embert, rettentő kevesen vannak.
Sokan gondolják, hogy bármilyen szinten jobbak nálam, és el kell keserítenem őket, mindig, hogy nem. Mert senki nem jobb a másiknál. DE nem is rosszabb.
Az internetes világban sokan feljogosítva érzik magukat, hogy a másik fölé gondolják magukat sokszor akkor is, ha az illetővel még egy szót sem váltottak. Sokszor olyanok szólnak bele vitákba, akik egyáltalán nem érintettek és fogalmuk sincsen dolgokról és legfőképpen olyanok ítélnek el másokat, akik közel sem tökéletesek.
"Ne ítélj, hogy ne ítéltess!" Mond ma ez még valakinek valamit?
Jelentem, újra itt vagyok.
Lesznek, akik ennek örülni fognak és lesznek, akik nem annyira. Utóbbiaknak azt javaslom, hogy ne kínozzák magukat azzal, hogy engem olvasnak.
2013. július 7., vasárnap
Pénzügyek
Vannak az életünkben olyan változások és helyzetek, amikor az anyagi
javaink nem egészen elégítik ki az anyagi vágyainkat. Ezekben az
esetekben két választása van az emberek. Az első, hogy megadja magát a
körülményeknek és a lehetőségekből megpróbálja mégis kihozni valahogyan a
legjobbat, a második, hogy magába zuhanva csak a hiányzó dolgokra
koncentrál és így teljesen ellehetetleníti mind a maga, mind pedig
környezete életét.
Én nagyon remélem, hogy sokan azok közül, akik ezt a blogot olvassák, az első megoldást választották és ezért vannak itt.
Természetesen megerőszakolni senkit nem lehet, de lehet kísérletet tenni a meggyőzésre, hátha belátóak lesznek és elismerik, hogy nem minden arany fénylik. Van, amit nehezebb észrevenni, mégis, talán az aranynál is értékesebb.
Ebben a blogban mindig arra törekedtem, hogy őszinte legyek,jelen esetben például azért, hogy akik hasonló beszűkült lehetőségekkel rendelkeznek, mint mostanában a családom és én, lássák, hogy nem feltétlen vannak egyedül és a pénzzel való állandó sakkozás mellett is lehet azt a kis meglevő jussunkat élvezni.
Sőt, úgy írom inkább, hogy ezeket nem hogy lehet, hanem muszáj lenne kiélvezni, és lehet, hogy az egész folyamatot teljesen az elején kell kezdeni. Értem ezt olyan értelemben, hogy sokunk talán már el is felejtette, hogyan is kell élvezni bizonyos helyzeteket, hogyan lehet megadni a módját a tőlünk telhető legtöbb dolognak. Pedig ezekre az apró örömökre nagy szüksége van mind a testnek, mind pedig a léleknek. Ezek a kis örömök adnak erőt a mindennapok elviseléséhez, egy- egy nehezebb helyzet legyűréséhez.
Nem gondolom, hogy az a megoldás, hogy az ember MINDENT megvon magától.
Valami mindig van, aminek örülni lehet!
Érdemes, igenis érdemes mindennek megadni a módját.Egy szülinap ezerszer emlékezetesebb, ha nem a pénzt, hanem a figyelmünket ajándékozzuk a másiknak, a karácsony értékesebb, ha az időnkből ajándékozunk akár saját készítésű ajándékokkal, akár közös programokkal valósul ez meg...
Már két éve vagyok Annával itthon, és most érkezik a fiunk, tudom,miről beszélek...
Visszatérek.
Én nagyon remélem, hogy sokan azok közül, akik ezt a blogot olvassák, az első megoldást választották és ezért vannak itt.
Természetesen megerőszakolni senkit nem lehet, de lehet kísérletet tenni a meggyőzésre, hátha belátóak lesznek és elismerik, hogy nem minden arany fénylik. Van, amit nehezebb észrevenni, mégis, talán az aranynál is értékesebb.
Ebben a blogban mindig arra törekedtem, hogy őszinte legyek,jelen esetben például azért, hogy akik hasonló beszűkült lehetőségekkel rendelkeznek, mint mostanában a családom és én, lássák, hogy nem feltétlen vannak egyedül és a pénzzel való állandó sakkozás mellett is lehet azt a kis meglevő jussunkat élvezni.
Sőt, úgy írom inkább, hogy ezeket nem hogy lehet, hanem muszáj lenne kiélvezni, és lehet, hogy az egész folyamatot teljesen az elején kell kezdeni. Értem ezt olyan értelemben, hogy sokunk talán már el is felejtette, hogyan is kell élvezni bizonyos helyzeteket, hogyan lehet megadni a módját a tőlünk telhető legtöbb dolognak. Pedig ezekre az apró örömökre nagy szüksége van mind a testnek, mind pedig a léleknek. Ezek a kis örömök adnak erőt a mindennapok elviseléséhez, egy- egy nehezebb helyzet legyűréséhez.
Nem gondolom, hogy az a megoldás, hogy az ember MINDENT megvon magától.
Valami mindig van, aminek örülni lehet!
Érdemes, igenis érdemes mindennek megadni a módját.Egy szülinap ezerszer emlékezetesebb, ha nem a pénzt, hanem a figyelmünket ajándékozzuk a másiknak, a karácsony értékesebb, ha az időnkből ajándékozunk akár saját készítésű ajándékokkal, akár közös programokkal valósul ez meg...
Már két éve vagyok Annával itthon, és most érkezik a fiunk, tudom,miről beszélek...
Visszatérek.
2013. február 11., hétfő
Már nem
bontom fejezetekre az életünket.
Tulajdonképpen a mese része a dolognak olyan értelemben biztosan véget ért, amilyenben a mese hagyományos jelentését értjük, ámde ez valóság és szeretem.
A napjaink egy külső szemlélő számára biztosan egyhangúak lehetnek, reggel felkelünk, mint mindenki más, megreggelizünk, mint mindenki más, telik a nap különös események nélkül. Mióta gyermekem van, a különös események értelme megváltozott, és mára ha nem találkozom ilyesmivel, annak csak örülni tudok.
Akkor megmarad az az illúzióm, hogy a saját kezemben tartom a dolgokat.
Én sosem voltam karrierista, sosem vágytam a folyamatos pörgésre, és ez a nyugalom boldogsággal tölt el, mert úgy érzem, én a helyemen vagyok.
A kislányom, aki már nagylány azóta, a lábamhoz telepedve tesz-vesz a gyöngyeimmel, babrál a cérnákkal, amíg egy kicsit dolgozom, persze a javát akkor végzem, amikor alszik délután.
A nappaliban varrok s a kis szoba ajtaja nyitva.
Oda-odapillantok munka közben, a lehunyt kis szemecskékre, a hosszú pillákra, csak nézem, ahogyan emelkedik, süllyed a kis mellkas, hallgatom, ahogy kis be jár a levegő, és mint egy meditáció, nyugtat a látvány.
Tudom, hogy jó meleg, puha ágyban, az én őrző szemeim mellett és szárnyaim alatt piheg a kis madár és amikor felébred, megint lesz egy mosolya nekem.
Tudom, ez így nem sokat mond annak, akinek nincsen gyermeke, de ezekre az érzésekre nincsenek szavak. Én amatőr még annyira se tudom leírni, milyen ez, semha gyakorlott író lennék.
De ha belegondolok, hogy ebből a mennyei örömből hamarosan duplán jut majd, belecsavarodik a szívem, mert ez fájdalmasan jó és nem tudom, hogyan fogom elviselni ezt a rengeteg örömöt, amit az Anyaságtól kaptam.
Lassan érlelődik bennem a gondolat, hogy bár eddig nem sok helyet foglalt a fejemben, és a testemben, lassan több figyelmet fog követelni a kis élet odabent, és idekint is.
Lassan kezdem érezni a fészekrakó ösztönt, hogy készülni kéne, babaruhákat válogatni, mosni, bolyhozni, vasalni, hajtogatni őket, átnézni, mi nincsen, keresni Pankának egy nagylányosabb ágyat, a kis rácsost pedig előkészíteni.
Édes terhek várnak, miközben magam is egy édes terhet hurcolok magamban.
A mi menedékünk az otthonunk, védő bástyái vagyunk egymásnak.
Tulajdonképpen a mese része a dolognak olyan értelemben biztosan véget ért, amilyenben a mese hagyományos jelentését értjük, ámde ez valóság és szeretem.
A napjaink egy külső szemlélő számára biztosan egyhangúak lehetnek, reggel felkelünk, mint mindenki más, megreggelizünk, mint mindenki más, telik a nap különös események nélkül. Mióta gyermekem van, a különös események értelme megváltozott, és mára ha nem találkozom ilyesmivel, annak csak örülni tudok.
Akkor megmarad az az illúzióm, hogy a saját kezemben tartom a dolgokat.
Én sosem voltam karrierista, sosem vágytam a folyamatos pörgésre, és ez a nyugalom boldogsággal tölt el, mert úgy érzem, én a helyemen vagyok.
A kislányom, aki már nagylány azóta, a lábamhoz telepedve tesz-vesz a gyöngyeimmel, babrál a cérnákkal, amíg egy kicsit dolgozom, persze a javát akkor végzem, amikor alszik délután.
A nappaliban varrok s a kis szoba ajtaja nyitva.
Oda-odapillantok munka közben, a lehunyt kis szemecskékre, a hosszú pillákra, csak nézem, ahogyan emelkedik, süllyed a kis mellkas, hallgatom, ahogy kis be jár a levegő, és mint egy meditáció, nyugtat a látvány.
Tudom, hogy jó meleg, puha ágyban, az én őrző szemeim mellett és szárnyaim alatt piheg a kis madár és amikor felébred, megint lesz egy mosolya nekem.
Tudom, ez így nem sokat mond annak, akinek nincsen gyermeke, de ezekre az érzésekre nincsenek szavak. Én amatőr még annyira se tudom leírni, milyen ez, semha gyakorlott író lennék.
De ha belegondolok, hogy ebből a mennyei örömből hamarosan duplán jut majd, belecsavarodik a szívem, mert ez fájdalmasan jó és nem tudom, hogyan fogom elviselni ezt a rengeteg örömöt, amit az Anyaságtól kaptam.
Lassan érlelődik bennem a gondolat, hogy bár eddig nem sok helyet foglalt a fejemben, és a testemben, lassan több figyelmet fog követelni a kis élet odabent, és idekint is.
Lassan kezdem érezni a fészekrakó ösztönt, hogy készülni kéne, babaruhákat válogatni, mosni, bolyhozni, vasalni, hajtogatni őket, átnézni, mi nincsen, keresni Pankának egy nagylányosabb ágyat, a kis rácsost pedig előkészíteni.
Édes terhek várnak, miközben magam is egy édes terhet hurcolok magamban.
A mi menedékünk az otthonunk, védő bástyái vagyunk egymásnak.
2012. december 30., vasárnap
?.fejezet - Beteljesül minden
A fiú és a lány több, mint két éve éltek már együtt boldogan, másfél éve egy édes kislány is gazdagította a mindennapjaikat és tulajdonképpen azt mondhatjuk, nagyon boldogok voltak.
A lánynak azonban folyton motoszkált a fejében egy apró kis gondolat, pontosabban egy apró kis életke gondolata, mert egyet biztosan tudott, nem elég egy kisbaba. Annak az egy kisbabának akkor ad meg mindent, ha világra hoz neki egy testvérkét, ezt biztosan tudta.
De nem lenne teljen őszinte a beszámolóm, ha azt állítanám, teljesen biztos volt abban, mikor jön el az ideje.
AnnaLilla születésekor édesanyja a létező legjobb tanáccsal szolgált ennek a néha bizonytalan lánynak, azt mondta, "Bármi is történjen, bízz a lányodban!". Ez a tanács rengeteg esetben bizonyult a későbbiekben életmentőnek.
A tíz nap alatt, amíg a kórházban voltak, egy-egy nagyobb esés után és mindig, amikor valami ijesztő történt, egyre tudott gondolni, az édesanya szavaira.
Ezek a szavak jártak a fejében akkor is, amikor döntött, hogy mostmár nem akar ő dönteni. Rábízza arra a kis életre, hogy mikor jön, és a kis élet az első alkalmat megragadva azonnal jött is.
Hihetetlen szerencsésnek érezték magukat, hogy ugyanúgy, ahogyan az első babánál, első próbálkozásra megfogant a kistestvér, aki mára már lassan 8 hetesen betölti a második hónapot.
Így folytatnám a regényt, ha lenne regény, de egyelőre még nincsen, csak a beszámoló létezik, a tények léteznek és a tények makacs dolgok.
A pocakomban egy kisbaba, érzéseim szerint fiú.
Ha visszatekintek, november 11-én írtam, hogy jó lenne, ha...
Ezúttal mindenre figyeltem, és pontosan tudom, hogy ez a kis babszem, a második, avagy babszem junior, november ötödikén fogant meg.
Mindig is kiváltságosnak éreztem magam, már sokszor írtam arról, hogy sokszor csak kívánnom kell és mindent megkaphatok. Most sem érzem ezt másképp.
Akivel beszéltem, mind nevetett rajtam, pedig ez tényleg így van.
Amit kiejtek a számon, szembejön, ha nem is azonnal, de előbb-utóbb mindenképpen.
Most így a nyolcadik hét végén, túl viszonylag kemény négy héten, erőtlen vagyok még, de már jobban érzem magam, nem kínoz az émelygés, csak minden erőm elhagyott. Néhány hétbe még beletelik majd, hogy az visszatérjen, talán egy hónapba is, és aztán kezdődik minden elölről, laborok, vizsgálatok, megbeszélések, és minden, ami ezzel jár, azért, hogy nyár végén már négyen legyünk.
Egyelőre nem tudom elképzelni sem, milyen lesz...
Néha azért elkap a pánik.
Hazudnék,ha ezt tagadnám.
De magamat tagadnám meg akkor, ha nem hinném el, hogy biztosan minden rendben lesz.
Ámen.
Boldog 2013-mas évet Nektek!
A lánynak azonban folyton motoszkált a fejében egy apró kis gondolat, pontosabban egy apró kis életke gondolata, mert egyet biztosan tudott, nem elég egy kisbaba. Annak az egy kisbabának akkor ad meg mindent, ha világra hoz neki egy testvérkét, ezt biztosan tudta.
De nem lenne teljen őszinte a beszámolóm, ha azt állítanám, teljesen biztos volt abban, mikor jön el az ideje.
AnnaLilla születésekor édesanyja a létező legjobb tanáccsal szolgált ennek a néha bizonytalan lánynak, azt mondta, "Bármi is történjen, bízz a lányodban!". Ez a tanács rengeteg esetben bizonyult a későbbiekben életmentőnek.
A tíz nap alatt, amíg a kórházban voltak, egy-egy nagyobb esés után és mindig, amikor valami ijesztő történt, egyre tudott gondolni, az édesanya szavaira.
Ezek a szavak jártak a fejében akkor is, amikor döntött, hogy mostmár nem akar ő dönteni. Rábízza arra a kis életre, hogy mikor jön, és a kis élet az első alkalmat megragadva azonnal jött is.
Hihetetlen szerencsésnek érezték magukat, hogy ugyanúgy, ahogyan az első babánál, első próbálkozásra megfogant a kistestvér, aki mára már lassan 8 hetesen betölti a második hónapot.
Így folytatnám a regényt, ha lenne regény, de egyelőre még nincsen, csak a beszámoló létezik, a tények léteznek és a tények makacs dolgok.
A pocakomban egy kisbaba, érzéseim szerint fiú.
Ha visszatekintek, november 11-én írtam, hogy jó lenne, ha...
Ezúttal mindenre figyeltem, és pontosan tudom, hogy ez a kis babszem, a második, avagy babszem junior, november ötödikén fogant meg.
 |
| A sztárfotó hat hetes, hat milliméteres, csoda kis lényt mutatott nekem, szabályos szívhanggal. Az év legmeghatóbb pillanata volt. |
Akivel beszéltem, mind nevetett rajtam, pedig ez tényleg így van.
Amit kiejtek a számon, szembejön, ha nem is azonnal, de előbb-utóbb mindenképpen.
Most így a nyolcadik hét végén, túl viszonylag kemény négy héten, erőtlen vagyok még, de már jobban érzem magam, nem kínoz az émelygés, csak minden erőm elhagyott. Néhány hétbe még beletelik majd, hogy az visszatérjen, talán egy hónapba is, és aztán kezdődik minden elölről, laborok, vizsgálatok, megbeszélések, és minden, ami ezzel jár, azért, hogy nyár végén már négyen legyünk.
Egyelőre nem tudom elképzelni sem, milyen lesz...
Néha azért elkap a pánik.
Hazudnék,ha ezt tagadnám.
De magamat tagadnám meg akkor, ha nem hinném el, hogy biztosan minden rendben lesz.
Ámen.
Boldog 2013-mas évet Nektek!
2012. november 10., szombat
Egyszerű ez
Boldog vagyok.
Nem félek kimondani. Nem félek tőle, hogy elveszítem, mert nem félek a jövőtől.
Azt mondhatjátok,könnyelmű vagyok, pedig én csak hiszek, és bízom a Gondviselésben. Hiszek benne, hogy tényleg a gondomat viseli majd és minden rendben lesz.
Az életemet jelentősen megkönnyítette, amikor elkezdtem úgy felfogni az életet, mint egy előre megírt könyvet. Ez így eléggé korlátoltan hangzik talán, mégsem az, az én számomra ez maga a szabadság.
Nem kell félnem semmitől.
Tudom, mert hiszek, hogy minden úgyis úgy lesz, ahogyan lennie kell és én azokkal a dolgokkal, személyekkel fogom magam szemben találni, azokkal a helyzetekkel kell megbirkóznom, akikkel és amikkel kell ahhoz, hogy tovább tudjak fejlődni.
Hiszem, hogy ha egy kudarcból megtanulom a leckét, akkor ugyanazt a kudarcot nem kell még egyszer átélnem.
Azt is, hogy azt kapom, amire szükségem van, nem azt, amit szeretnék.
Persze kíváncsian várom,mit hoz elém a sorsom.
Szeretnék (szeretnénk) egy kisbabát, Panka mellé. Úgy éreztem, most jött el az ideje és izgatottan várom, hogy mikor lesz belőle egy igazi, új életke.
Nem erőltetek, nem siettetek semmit, úgysem lenne semmi értelme, ebben biztos vagyok.
Akkor fog jönni, amikor az ő kis lelke is úgy gondolja majd, hogy eljött az ideje.
És biztos vagyok benne, hogy akkor fog jönni, amikor a legjobb. Anna is akkor jött.
Nem félek kimondani. Nem félek tőle, hogy elveszítem, mert nem félek a jövőtől.
Azt mondhatjátok,könnyelmű vagyok, pedig én csak hiszek, és bízom a Gondviselésben. Hiszek benne, hogy tényleg a gondomat viseli majd és minden rendben lesz.
Az életemet jelentősen megkönnyítette, amikor elkezdtem úgy felfogni az életet, mint egy előre megírt könyvet. Ez így eléggé korlátoltan hangzik talán, mégsem az, az én számomra ez maga a szabadság.
Nem kell félnem semmitől.
Tudom, mert hiszek, hogy minden úgyis úgy lesz, ahogyan lennie kell és én azokkal a dolgokkal, személyekkel fogom magam szemben találni, azokkal a helyzetekkel kell megbirkóznom, akikkel és amikkel kell ahhoz, hogy tovább tudjak fejlődni.
Hiszem, hogy ha egy kudarcból megtanulom a leckét, akkor ugyanazt a kudarcot nem kell még egyszer átélnem.
Azt is, hogy azt kapom, amire szükségem van, nem azt, amit szeretnék.
Persze kíváncsian várom,mit hoz elém a sorsom.
Szeretnék (szeretnénk) egy kisbabát, Panka mellé. Úgy éreztem, most jött el az ideje és izgatottan várom, hogy mikor lesz belőle egy igazi, új életke.
Nem erőltetek, nem siettetek semmit, úgysem lenne semmi értelme, ebben biztos vagyok.
Akkor fog jönni, amikor az ő kis lelke is úgy gondolja majd, hogy eljött az ideje.
És biztos vagyok benne, hogy akkor fog jönni, amikor a legjobb. Anna is akkor jött.
2012. október 16., kedd
Elfogadás
Igazából nagyon rég készülök ide írni. De folyton képtelenebbnél képtelenebb helyeken jön rám az ihlet, általában olyankor, amikor halovány esélyem sem nyílik ezeket a gondolatokat szavakba önteni.
Az elmúlt napok történései annyira felhergelték a bennem élő igazság-mániást, hogy ez egy bejegyzésért kiáltott, nem is igazán a külvilág számára, inkább saját magamnak megnyugtató terápiaként.
Az emberi gonoszság, rosszindulat, határtalan.
Azt már Széchenyi is megmondta, a maga korában, hogy: "„A magyarnak mindenkor is most is legnagyobb ellensége, - a magyar.”
Ez pedig napról-napra bebizonyosodni látszik, legalábbis ebben az ál-virtuális világban, ahol a napjaim egy részét tengetem.
Érdekes tapasztalat, de úgy látom, általában azok a legkevésbé elfogadók, akik a legliberálisabbnak tartják magukat. Ennek pedig az az egyszerű oka, hogy abban a hitben élnek, hogy a liberális életszemlélet lényege épp az, hogy nem kell elfogadni semmilyen szabályt- vagyis semmit. De azokat biztosan nem, akik nem liberálisok.
Amikor tényleg elfogadónak kéne lenni, azonnal vagy az irigység, vagy a féltékenység, vagy csak simán a puszta rosszindulat folyományaképp az emberek nagy része nem tudja megállni szó nélkül, ha valakivel valami jó történik.
Hozom máris például ápdétNorbi szívműtétjét.
Az életben megérteni soha nem fogom, miért kell ennyi embernek vennie a fáradságot, fellépni az oldalára, és leírni, hogy "haha, majdnem belehaltál a sok ápdétbe,mi?".
Miért nem lehet szó nélkül elmenni ezek mellett a dolgok mellett?Nem kötelező persze egyet érteni, nem kötelező jót kívánni, de rosszat kívánni is ugyanannyi munka legalább, akkor már lehetne akár jót is, nem?
Az én számomra teljesen érthetetlen, hogy sokan mennyi energiát fordítanak a másik pocskondiázására és kioktatására.
Az esetek nagy részében a magánügy fogalma új értelmet nyer és valóságos közügy lesz belőle, annyi ember gondolja úgy, hogy mindenképpen le kell írnia a véleményét bizonyos dolgokkal kapcsolatban.
Ilyenkor az, akiről szó van, szinte a legutolsó szempont a sztoriban, mindenki személyes ügynek tekinti az esetet, és mindenkinek azonnal mindenhez köze lesz.
Amikor valakinek valami sikerül, miért érzi úgy, hogy azonnal magyarázkodnia, szabadkoznia kell?Miért nem tud már senki őszintén örülni a másik örömének?
(Hazudtam, tud...de ez sajnos a kisebbség az én meglátásom szerint...)
Miért kell máris keresni valami foltot a patyolaton?
Miért nem tudnak az emberek a saját ügyeikkel törődni, és miért nem gondolják úgy sokan, hogy csak azután nyitják ki a szájukat, miután a maguk portá(l)ján is körülnéztek?
Nekem nagyon hiányzik a szeretet és a megértés. Az elfogadás és a tisztelet ebből a mai világból.
Tényleg a feje tetejére állt.
Amikor hatalmas motorokat vagy versenyautókat bőgető törékeny nőket látok, értetlenkedem, de elfogadom. Ettől még nem gondolom, hogy normális dolog, és hogy nőies, bár kétségkívül vagány lehet mások szemében.
Én nem liberális vagyok, én bevallottan kozervatív.
De nem megyek oda hozzájuk, hogy kioktassam őket a magam igazáról,mert az a magam igaza, a sajátom. Nekik is megvan a sajátjuk, és mindenki másnak is.
Én nem csinálnám, és itt meg is állok. Nem érzek kényszert, hogy megjegyzéseket tegyek rájuk, vagy sértegessem őket, amiért totál sminkben és hajban a motoron feszítenek, ahelyett, hogy a konyhában tennék.
Miért olyan nehéz megállni itt sokaknak?
Az elmúlt napok történései annyira felhergelték a bennem élő igazság-mániást, hogy ez egy bejegyzésért kiáltott, nem is igazán a külvilág számára, inkább saját magamnak megnyugtató terápiaként.
Az emberi gonoszság, rosszindulat, határtalan.
Azt már Széchenyi is megmondta, a maga korában, hogy: "„A magyarnak mindenkor is most is legnagyobb ellensége, - a magyar.”
Ez pedig napról-napra bebizonyosodni látszik, legalábbis ebben az ál-virtuális világban, ahol a napjaim egy részét tengetem.
Érdekes tapasztalat, de úgy látom, általában azok a legkevésbé elfogadók, akik a legliberálisabbnak tartják magukat. Ennek pedig az az egyszerű oka, hogy abban a hitben élnek, hogy a liberális életszemlélet lényege épp az, hogy nem kell elfogadni semmilyen szabályt- vagyis semmit. De azokat biztosan nem, akik nem liberálisok.
Amikor tényleg elfogadónak kéne lenni, azonnal vagy az irigység, vagy a féltékenység, vagy csak simán a puszta rosszindulat folyományaképp az emberek nagy része nem tudja megállni szó nélkül, ha valakivel valami jó történik.
Hozom máris például ápdétNorbi szívműtétjét.
Az életben megérteni soha nem fogom, miért kell ennyi embernek vennie a fáradságot, fellépni az oldalára, és leírni, hogy "haha, majdnem belehaltál a sok ápdétbe,mi?".
Miért nem lehet szó nélkül elmenni ezek mellett a dolgok mellett?Nem kötelező persze egyet érteni, nem kötelező jót kívánni, de rosszat kívánni is ugyanannyi munka legalább, akkor már lehetne akár jót is, nem?
Az én számomra teljesen érthetetlen, hogy sokan mennyi energiát fordítanak a másik pocskondiázására és kioktatására.
Az esetek nagy részében a magánügy fogalma új értelmet nyer és valóságos közügy lesz belőle, annyi ember gondolja úgy, hogy mindenképpen le kell írnia a véleményét bizonyos dolgokkal kapcsolatban.
Ilyenkor az, akiről szó van, szinte a legutolsó szempont a sztoriban, mindenki személyes ügynek tekinti az esetet, és mindenkinek azonnal mindenhez köze lesz.
Amikor valakinek valami sikerül, miért érzi úgy, hogy azonnal magyarázkodnia, szabadkoznia kell?Miért nem tud már senki őszintén örülni a másik örömének?
(Hazudtam, tud...de ez sajnos a kisebbség az én meglátásom szerint...)
Miért kell máris keresni valami foltot a patyolaton?
Miért nem tudnak az emberek a saját ügyeikkel törődni, és miért nem gondolják úgy sokan, hogy csak azután nyitják ki a szájukat, miután a maguk portá(l)ján is körülnéztek?
Nekem nagyon hiányzik a szeretet és a megértés. Az elfogadás és a tisztelet ebből a mai világból.
Tényleg a feje tetejére állt.
Amikor hatalmas motorokat vagy versenyautókat bőgető törékeny nőket látok, értetlenkedem, de elfogadom. Ettől még nem gondolom, hogy normális dolog, és hogy nőies, bár kétségkívül vagány lehet mások szemében.
Én nem liberális vagyok, én bevallottan kozervatív.
De nem megyek oda hozzájuk, hogy kioktassam őket a magam igazáról,mert az a magam igaza, a sajátom. Nekik is megvan a sajátjuk, és mindenki másnak is.
Én nem csinálnám, és itt meg is állok. Nem érzek kényszert, hogy megjegyzéseket tegyek rájuk, vagy sértegessem őket, amiért totál sminkben és hajban a motoron feszítenek, ahelyett, hogy a konyhában tennék.
Miért olyan nehéz megállni itt sokaknak?
2012. augusztus 14., kedd
Nosztalgia a négyzeten
Tudom, tudom, régen jelentkeztem...igazából érdemben nem sok minden történt azóta, csak próbálok dolgozni kicsit Pankám mellett, amennyire enged. Mellette sosem volt nehéz, de mostanában sokkal többször jön oda hozzám, ölelgeti a lábam, babanyelven beszélget, ha egy kis törődésre vágyik. Különben pedig tőlem pár méterre játszik a szőnyegen, miközben a varrógép minden egyes elindításakor felkapja a kis szöszke fejét, felugrik és a virsli ujjacskáit olyan helyekre dugdossa, ami egy járó varrógép esetén nem előnyös.
Mielőtt ilyen kis aktív lett volna, persze voltak más "bajok". Most mégis nosztalgiával gondolok vissza azokra az időkre, amikor még olyan nagyon picike volt.
Érdekes szerzet az emberi agy. Hogyan (és legfőképpen miért) lehetséges az, hogy az ember tényleg sokszor csak a jóra emlékezik? Persze nem felejtem el, hogy mennyit éjszakáztunk, mennyit fájt a pocak, aztán a fogacskák, mégis jó érzéssel gondolok vissza.
Ha a saját gyerekkoromra gondolok vissza,azt is jó érzésekkel teszem, pedig élénken él bennem, hogy 6-7 évesen megkérdeztem anyut, hogy "Ugye, ti sosem fogtok elválni?" -és azt mondta, soha...aztán lettem 14 és elváltak és a fejéhez vágtam, hogy de hisz megígérted!-állítólag nem ígért ilyesmit.
Persze emlékszem rá, hogy kiközösítettek az általánosban, családi okok miatt és arra is emlékszem, hogy hányszor, de hányszor voltam például reménytelenül szerelmes.
De mégsem fáj az emlék, nem rossz rá gondolni, és ha újra kezdhetném, valószínű, hogy mindent ugyanígy csinálnék.
Az elmúlt hetekben elgondolkodtam azon, hogy itt az ideje annak, hogy a kistesó megfoganjon. Nem szeretném, ha túl nagy lenne közöttük a korkülönbség, a védőnő és a saját józan eszem alapján is jobb, ha nem várom meg a 3. évet, amikor Panka már pontosan tudja, hogy letaszítják majd a trónjáról, akármennyire is felkészíteném, erre nem lehet...sokkal jobb szerintem, ha még csak két éves, és nem annyira van tisztában azzal, hogy mivel jár egy testvér:)
De a mondanivalóm lényege nem is ez, hanem hogy igazából amikor éles helyzetbe kerültem és úgy nézett ki, hogy azonnal sikerült is, én újra ugyanúgy pánikba estem, mint Pankánál.
Amikor kiderült, hogy csak vaklárma volt, akkor megkönnyebbültem, és érdekes mód, azóta máshogyan gondolkodom. Már nem félek. Már úgy érzem, hogy tényleg Rá kell bíznom, mikor szeretne jönni,mint Panka. Ő is tudta, hogy mikor a legjobb neki, a testvére is ugyanígy fogja tudni.
Nosztalgia ide vagy oda, az eddigi tapasztalataim alapján azt mondom, az első év a legnehezebb. De minden perce csodás. A rosszak is. Ha másért nem, akkor azért, mert tudom, hogy elmúlnak.
Tulajdonképpen az egész életemre is igaz, hiszen minden pillanatban történt valami. Minden perc azért történt úgy, ahogy, hogy én ma itt legyek és így legyek itt.
Ez ugyanúgy felfoghatatlan a számomra, mint az, hogy bár tudom,mennyire nehezen épültem fel a császár után, késznek érzem magam arra, hogy akár 9 hónap múlva újra végig csináljam, ha épp úgy esik.
Hogyan lehetséges, hogy bár pontosan tudjuk, hogy ami történt nem mindig volt abban a pillanatban olyan jó, mégis, visszagondolva egészen máshogy fest a dolog?
Azt hiszem, ennek alaposabban utána fogok járni...
Mióta itthon vagyok, egyre jobban érdekel a pszichológia.
Mielőtt ilyen kis aktív lett volna, persze voltak más "bajok". Most mégis nosztalgiával gondolok vissza azokra az időkre, amikor még olyan nagyon picike volt.
Érdekes szerzet az emberi agy. Hogyan (és legfőképpen miért) lehetséges az, hogy az ember tényleg sokszor csak a jóra emlékezik? Persze nem felejtem el, hogy mennyit éjszakáztunk, mennyit fájt a pocak, aztán a fogacskák, mégis jó érzéssel gondolok vissza.
Ha a saját gyerekkoromra gondolok vissza,azt is jó érzésekkel teszem, pedig élénken él bennem, hogy 6-7 évesen megkérdeztem anyut, hogy "Ugye, ti sosem fogtok elválni?" -és azt mondta, soha...aztán lettem 14 és elváltak és a fejéhez vágtam, hogy de hisz megígérted!-állítólag nem ígért ilyesmit.
Persze emlékszem rá, hogy kiközösítettek az általánosban, családi okok miatt és arra is emlékszem, hogy hányszor, de hányszor voltam például reménytelenül szerelmes.
De mégsem fáj az emlék, nem rossz rá gondolni, és ha újra kezdhetném, valószínű, hogy mindent ugyanígy csinálnék.
Az elmúlt hetekben elgondolkodtam azon, hogy itt az ideje annak, hogy a kistesó megfoganjon. Nem szeretném, ha túl nagy lenne közöttük a korkülönbség, a védőnő és a saját józan eszem alapján is jobb, ha nem várom meg a 3. évet, amikor Panka már pontosan tudja, hogy letaszítják majd a trónjáról, akármennyire is felkészíteném, erre nem lehet...sokkal jobb szerintem, ha még csak két éves, és nem annyira van tisztában azzal, hogy mivel jár egy testvér:)
De a mondanivalóm lényege nem is ez, hanem hogy igazából amikor éles helyzetbe kerültem és úgy nézett ki, hogy azonnal sikerült is, én újra ugyanúgy pánikba estem, mint Pankánál.
Amikor kiderült, hogy csak vaklárma volt, akkor megkönnyebbültem, és érdekes mód, azóta máshogyan gondolkodom. Már nem félek. Már úgy érzem, hogy tényleg Rá kell bíznom, mikor szeretne jönni,mint Panka. Ő is tudta, hogy mikor a legjobb neki, a testvére is ugyanígy fogja tudni.
Nosztalgia ide vagy oda, az eddigi tapasztalataim alapján azt mondom, az első év a legnehezebb. De minden perce csodás. A rosszak is. Ha másért nem, akkor azért, mert tudom, hogy elmúlnak.
Tulajdonképpen az egész életemre is igaz, hiszen minden pillanatban történt valami. Minden perc azért történt úgy, ahogy, hogy én ma itt legyek és így legyek itt.
Ez ugyanúgy felfoghatatlan a számomra, mint az, hogy bár tudom,mennyire nehezen épültem fel a császár után, késznek érzem magam arra, hogy akár 9 hónap múlva újra végig csináljam, ha épp úgy esik.
Hogyan lehetséges, hogy bár pontosan tudjuk, hogy ami történt nem mindig volt abban a pillanatban olyan jó, mégis, visszagondolva egészen máshogy fest a dolog?
Azt hiszem, ennek alaposabban utána fogok járni...
Mióta itthon vagyok, egyre jobban érdekel a pszichológia.
2012. június 29., péntek
Vissza a Nő-höz
Az anyaság a világ legnehezebb munkája, a munkát persze idézőjelben értem. És sokat kivesz belőlünk, nőkből, legalábbis az első gyermeknél biztosan. Én csodának éltem meg, hogy Panka megszületett, de tény, nagyon elfáradtam, és minden alkalmat megragadtam, amikor volt egy kis időm kényeztetni magam.
EZ a "kényeztetés" általában annyira rosszul sikerült, hogy csak ártottam magamnak vele.
Pihenés mozgás helyett, csoki rendes étel helyett, kóla víz helyett...ismeritek biztosan.
Mert nem tudtam elképzelni nagyobb örömöt annál, semhogy a kanapéra ülve a tv előtt benyomjak valami NAGYOT és finomat.
Az eredmény...
Gondolom senkit nem lep meg.
Nem hogy fogytam volna a szoptatás alatt/ miatt, visszahíztam 82 kilóra,pedig szülni 94-gyel mentem és voltam már 78 is.
A bőröm katasztrófa, a hajam hullott, semmi vitamin nincsen sajnos az édességekben, nem is pótoltam.
Bele sem merek gondolni, hogy mennyit árthattam például Pankának a sok kólával, bár az "alvászavarait" már levetkőzte,mióta lejöttem a "szerről".
És a legfontosabb.
Anyuval beszélgettem, amikor megkérdezte,miért kellenek nekem ezek a "jutalmak". Sőt, meg is fogalmazta az aggodalmát, hogy valószínűleg semmi boldogsághormon nincsen a szervezetemben.
Nem éreztem magam szépnek és nem is voltam az.
Nem a súly miatt,hanem mert szomorú voltam,akárhányszor csak tükörbe néztem.
A napokban már nem bírtam tovább.
Szeretem a férjem és nem akartam elveszíteni, márpedig úgy éreztem, minden egyes nappal távolabb és távolabb kerülünk egymáshoz, mert Ő Panka születése óta szinte egyáltalán nem közeledett hozzám.
Utólag belegondolva miért is tette volna. Utáltam magam és idegbeteg voltam, türelmetlen vele és én sem bújtam, sosem.
Muszáj volt lépni valamerre, mert ez egyenes út a szakadékba,így hát beszélnünk kellett róla.
Korábban akárhányszor kérdeztem Istit, mi a baj, azt mondta: "Nem tudom...". Én elhittem és rettegtem, hiszen a nem tudom-mal nem tudok mit kezdeni, azon sem változtatni, sem javítani nem tudok.
De most, hogy elfogyott a türelmem ,megkértem, hogy legyen szíves, mondja el, mert nem hiszem el, hogy nem tudja. Megígértem, hogy nem leszek mérges, nem akadok ki, és semmi baj nem lesz, csak tudjam...mert akkor tudok változtatni.
És nagy nehezen, hosszú hónapok után elhangzott végre a -számomra- legszebb, megkönnyebbülést hozó mondat a szájából: "Nem tudom, hogyan mondjam, hogy ne bántsalak meg..."-itt már tudtam, hogy meg fogom tudni, tudomásul fogom tudni venni amit már úgyis olyan rég tudok.
Tudom, hogy sok plusz kiló van rajtam.
Tudom, hogy elhanyagoltam magam,és tudom, hogy türelmetlen voltam.
Sokan erre azt mondanák, áááá, az a plusz pár kiló mit számít, hiszen gyönyörű lányunk van...de az a plusz pár kiló az majdnem 20.
És én megértem Őt, hiszen nem egy ilyen nőt ismert meg, hanem egy sokkal karcsúbbat.
Hogy mit akartam mindezzel?
Mióta beszéltünk,minden sokkal jobb, mindketten közeledünk a másikhoz, jobban odafigyelünk magunkra is, ahelyett, hogy minden figyelmünket és szeretetünket csak és kizárólag Pankára "szórnánk". -Tehát beszélgetni kell.
A "nem tudom, mi a baj"-t nem lehet elfogadni. Mindig, mindenki tudja, mi a baj, csak maximum nem akarja elmondani, hogy ne bántson meg. De én úgy gondolom, minden igazság jobb a bizonytalanságnál.
EZ a "kényeztetés" általában annyira rosszul sikerült, hogy csak ártottam magamnak vele.
Pihenés mozgás helyett, csoki rendes étel helyett, kóla víz helyett...ismeritek biztosan.
Mert nem tudtam elképzelni nagyobb örömöt annál, semhogy a kanapéra ülve a tv előtt benyomjak valami NAGYOT és finomat.
Az eredmény...
Gondolom senkit nem lep meg.
Nem hogy fogytam volna a szoptatás alatt/ miatt, visszahíztam 82 kilóra,pedig szülni 94-gyel mentem és voltam már 78 is.
A bőröm katasztrófa, a hajam hullott, semmi vitamin nincsen sajnos az édességekben, nem is pótoltam.
Bele sem merek gondolni, hogy mennyit árthattam például Pankának a sok kólával, bár az "alvászavarait" már levetkőzte,mióta lejöttem a "szerről".
És a legfontosabb.
Anyuval beszélgettem, amikor megkérdezte,miért kellenek nekem ezek a "jutalmak". Sőt, meg is fogalmazta az aggodalmát, hogy valószínűleg semmi boldogsághormon nincsen a szervezetemben.
Nem éreztem magam szépnek és nem is voltam az.
Nem a súly miatt,hanem mert szomorú voltam,akárhányszor csak tükörbe néztem.
A napokban már nem bírtam tovább.
Szeretem a férjem és nem akartam elveszíteni, márpedig úgy éreztem, minden egyes nappal távolabb és távolabb kerülünk egymáshoz, mert Ő Panka születése óta szinte egyáltalán nem közeledett hozzám.
Utólag belegondolva miért is tette volna. Utáltam magam és idegbeteg voltam, türelmetlen vele és én sem bújtam, sosem.
Muszáj volt lépni valamerre, mert ez egyenes út a szakadékba,így hát beszélnünk kellett róla.
Korábban akárhányszor kérdeztem Istit, mi a baj, azt mondta: "Nem tudom...". Én elhittem és rettegtem, hiszen a nem tudom-mal nem tudok mit kezdeni, azon sem változtatni, sem javítani nem tudok.
De most, hogy elfogyott a türelmem ,megkértem, hogy legyen szíves, mondja el, mert nem hiszem el, hogy nem tudja. Megígértem, hogy nem leszek mérges, nem akadok ki, és semmi baj nem lesz, csak tudjam...mert akkor tudok változtatni.
És nagy nehezen, hosszú hónapok után elhangzott végre a -számomra- legszebb, megkönnyebbülést hozó mondat a szájából: "Nem tudom, hogyan mondjam, hogy ne bántsalak meg..."-itt már tudtam, hogy meg fogom tudni, tudomásul fogom tudni venni amit már úgyis olyan rég tudok.
Tudom, hogy sok plusz kiló van rajtam.
Tudom, hogy elhanyagoltam magam,és tudom, hogy türelmetlen voltam.
Sokan erre azt mondanák, áááá, az a plusz pár kiló mit számít, hiszen gyönyörű lányunk van...de az a plusz pár kiló az majdnem 20.
És én megértem Őt, hiszen nem egy ilyen nőt ismert meg, hanem egy sokkal karcsúbbat.
Hogy mit akartam mindezzel?
Mióta beszéltünk,minden sokkal jobb, mindketten közeledünk a másikhoz, jobban odafigyelünk magunkra is, ahelyett, hogy minden figyelmünket és szeretetünket csak és kizárólag Pankára "szórnánk". -Tehát beszélgetni kell.
A "nem tudom, mi a baj"-t nem lehet elfogadni. Mindig, mindenki tudja, mi a baj, csak maximum nem akarja elmondani, hogy ne bántson meg. De én úgy gondolom, minden igazság jobb a bizonytalanságnál.
2012. június 19., kedd
Programváltozás
Volt egy álmom, hogy átköltözhetünk egy kis házikóba, innen a lakásból, mégpedig idén ősszel.
Ez az álmom mesés volt...imádtam.
Majd megszakadt a szívem,amikor ma reggel el kellett búcsúznom tőle.
Most majdnem délután négy óra, és reggel tíz óta mostanra tudtam kicsit megnyugodni.
Muszáj volt rájönnöm, hogy az a fontos, hogy élünk és nem az, hogy hol.
Hogy egészségesek vagyunk és számíthatunk egymásra, sokan még ilyen helyzetben sincsenek...
Túl szép lett volna, ha ez is ilyen könnyen sikerül és 30 éves koromra minden álmom teljesült volna ebben az életben...hogy is hihettem...
A döntésnek anyagi (milyen más???) okai vannak, a fedezetre nem elég a ház, amit választottunk.
Mint minden helyzetben, most is azt próbálom meglátni, ami a jó része, hiszen valószínűleg nekünk most nem szabad ezt a lépést meglépni, különben nem így alakultak volna a dolgok.
Szóval maradunk, ahol voltunk, a fenekünkön, a kis lakáskánkban és még nagyobb a kihívás,mint valaha, hogy hogyan tehetem minden szempontból kényelmessé és luxus hatásúvá azt a lakást, ami jelen pillanatban nem az.
És amivel eddig nem is foglalkoztam, gondolván,ha elmegyünk, minek is költsek rá.
De a kő marad.
És ez a lakás megkezdi az átváltozását.
Remélem, hogy hamarosan pillangó kel ki a csúnya hernyóból, és mire feléled a piac annyira, hogy nem fél áron kótyavetyéljük el, talán még jobban is járunk...
Talán.
Bízva a jövőben. Mint mindig.
Ez az álmom mesés volt...imádtam.
Majd megszakadt a szívem,amikor ma reggel el kellett búcsúznom tőle.
Most majdnem délután négy óra, és reggel tíz óta mostanra tudtam kicsit megnyugodni.
Muszáj volt rájönnöm, hogy az a fontos, hogy élünk és nem az, hogy hol.
Hogy egészségesek vagyunk és számíthatunk egymásra, sokan még ilyen helyzetben sincsenek...
Túl szép lett volna, ha ez is ilyen könnyen sikerül és 30 éves koromra minden álmom teljesült volna ebben az életben...hogy is hihettem...
A döntésnek anyagi (milyen más???) okai vannak, a fedezetre nem elég a ház, amit választottunk.
Mint minden helyzetben, most is azt próbálom meglátni, ami a jó része, hiszen valószínűleg nekünk most nem szabad ezt a lépést meglépni, különben nem így alakultak volna a dolgok.
Szóval maradunk, ahol voltunk, a fenekünkön, a kis lakáskánkban és még nagyobb a kihívás,mint valaha, hogy hogyan tehetem minden szempontból kényelmessé és luxus hatásúvá azt a lakást, ami jelen pillanatban nem az.
És amivel eddig nem is foglalkoztam, gondolván,ha elmegyünk, minek is költsek rá.
De a kő marad.
És ez a lakás megkezdi az átváltozását.
Remélem, hogy hamarosan pillangó kel ki a csúnya hernyóból, és mire feléled a piac annyira, hogy nem fél áron kótyavetyéljük el, talán még jobban is járunk...
Talán.
Bízva a jövőben. Mint mindig.
2012. május 18., péntek
Minden és mindenki változik
és ez így is van jól.
Sokszor a szememre vetik, hogy mennyire megváltoztam,milyen öntelt lettem, mennyire erős akaratú és mennyire könnyedén játszom az emberekkel, akik figyelnek és követnek, mintha pusztán csak a játékszereim lennének. Én nem érzem úgy, hogy akármivel is manipulálni akarnálak Benneteket.
A változás talán annak tudható be, hogy sajnos/szerencsére sokkal határozottabb lettem, mert egész egyszerűen rákényszerültem. Az anyaság gyönyörű feladat, de nem engedi meg a teketóriázást, mert annak súlyos ára van.
Elúszik az egész nap, a gyermekem neveletlen lesz, a végén pedig úgy érzem majd, hogy teljesen kicsúszott a kezemből a gyeplő. Tudom, mert volt már, hogy így éreztem, akkor döntöttem el, hogy meg kell reformálnom az életem, ha nem szeretnék megbolondulni.
Itt most nem csak az időbeosztásról van szó,hanem az egész életszemléletről.
A lényeges dolgok kerülnek az előtérbe, mint a családom és az ő "jól-létük", a barátaim és utána a többi. Ehhez pedig tűzön-vízen át tartanom kell magam, és csakúgy, mint másnak, nekem is muszáj "dolgoznom" a babázás mellett, bár nem nevezhetem munkának, mert a gyes első éve alatt a munkavégzést a törvény bünteti. A gyes megvonásával.
Mennyivel könnyebb lenne,ha "csak" babázni kéne...de közben ott van az is, hogy egy fizikai alkalmazotti bérből hárman nem tudnánk az adósságainkat fizetni. Mert azok vannak. Nem nagyon van olyan ismerősöm, akinek ne lenne...
Nagyon szeretném,ha nem gondolnátok azt, hogy "őszintétlen" vagyok, hiszen pont az a célom, hogy mindent egyenesen kimondjak és leírjak. Különben mi értelme lenne...
Az, hogy ki mit gondol rólam, az mindenkinek a saját véleménye, amit természetesen tiszteletben tartok és nem szeretném ezt a véleményét sehogy sem megváltoztatni. Egyszerűen csak azt szeretném, ha mind az igazi énem látnátok és az alapján vonnátok le a következtetéseket.
Talán valóban megváltoztam.
Úgy tűnhet, nem érdekel senki más, csak saját magam.
Pedig ez nem így van és ennek nem is ez a lényege.
Egyszerűen csak arról van szó, hogy van egy célom, amit szeretnék elérni, és az odáig vezető úton békében szeretnék élni magammal. Igen, magammal, nem pedig mindenki mással, mert aki nincsen békében magával, annak nagyon nehéz az élet.
Az, hogy békében vagyok magammal nem egyenlő azzal, hogy imádom magam és csak önmagam. Az nem önteltség, nem önzőség, hanem egy "egyszerű" feladat, amit mindenkinek meg kéne oldania, de csak nagyon keveseknek sikerül maradéktalanul. Aztán őket szeretik a többiek önteltnek nevezni.
Nekem is vannak gondjaim magammal, persze, hiszen hazudnék,ha azt mondanám, hogy nincsen. De a lényeg éppen az, hogy tudom, ismerem a hibáimat és a gyenge pontjaimat és ezeket nap mint nap erősíteni és javítani törekszem.
Sokszor a szememre vetik, hogy mennyire megváltoztam,milyen öntelt lettem, mennyire erős akaratú és mennyire könnyedén játszom az emberekkel, akik figyelnek és követnek, mintha pusztán csak a játékszereim lennének. Én nem érzem úgy, hogy akármivel is manipulálni akarnálak Benneteket.
A változás talán annak tudható be, hogy sajnos/szerencsére sokkal határozottabb lettem, mert egész egyszerűen rákényszerültem. Az anyaság gyönyörű feladat, de nem engedi meg a teketóriázást, mert annak súlyos ára van.
Elúszik az egész nap, a gyermekem neveletlen lesz, a végén pedig úgy érzem majd, hogy teljesen kicsúszott a kezemből a gyeplő. Tudom, mert volt már, hogy így éreztem, akkor döntöttem el, hogy meg kell reformálnom az életem, ha nem szeretnék megbolondulni.
Itt most nem csak az időbeosztásról van szó,hanem az egész életszemléletről.
A lényeges dolgok kerülnek az előtérbe, mint a családom és az ő "jól-létük", a barátaim és utána a többi. Ehhez pedig tűzön-vízen át tartanom kell magam, és csakúgy, mint másnak, nekem is muszáj "dolgoznom" a babázás mellett, bár nem nevezhetem munkának, mert a gyes első éve alatt a munkavégzést a törvény bünteti. A gyes megvonásával.
Mennyivel könnyebb lenne,ha "csak" babázni kéne...de közben ott van az is, hogy egy fizikai alkalmazotti bérből hárman nem tudnánk az adósságainkat fizetni. Mert azok vannak. Nem nagyon van olyan ismerősöm, akinek ne lenne...
Nagyon szeretném,ha nem gondolnátok azt, hogy "őszintétlen" vagyok, hiszen pont az a célom, hogy mindent egyenesen kimondjak és leírjak. Különben mi értelme lenne...
Az, hogy ki mit gondol rólam, az mindenkinek a saját véleménye, amit természetesen tiszteletben tartok és nem szeretném ezt a véleményét sehogy sem megváltoztatni. Egyszerűen csak azt szeretném, ha mind az igazi énem látnátok és az alapján vonnátok le a következtetéseket.
Talán valóban megváltoztam.
Úgy tűnhet, nem érdekel senki más, csak saját magam.
Pedig ez nem így van és ennek nem is ez a lényege.
Egyszerűen csak arról van szó, hogy van egy célom, amit szeretnék elérni, és az odáig vezető úton békében szeretnék élni magammal. Igen, magammal, nem pedig mindenki mással, mert aki nincsen békében magával, annak nagyon nehéz az élet.
Az, hogy békében vagyok magammal nem egyenlő azzal, hogy imádom magam és csak önmagam. Az nem önteltség, nem önzőség, hanem egy "egyszerű" feladat, amit mindenkinek meg kéne oldania, de csak nagyon keveseknek sikerül maradéktalanul. Aztán őket szeretik a többiek önteltnek nevezni.
Nekem is vannak gondjaim magammal, persze, hiszen hazudnék,ha azt mondanám, hogy nincsen. De a lényeg éppen az, hogy tudom, ismerem a hibáimat és a gyenge pontjaimat és ezeket nap mint nap erősíteni és javítani törekszem.
2012. május 17., csütörtök
A csalódásokról
Csalódni jó...mert csalódni lehet "pozitívan" is, bár ez hasonló kifejezés, mint a "szörnyen jó", vagy a "borzasztó jó".
Csalódni rossz...mert az ember csalatkozik, megcsalva érzi magát, úgy érzi, hogy egy csalóval van dolga, márpedig a csalók nem méltóak az őszinte figyelemre.
Én ezt a blogot az őszinteség jegyében nyitottam, úgy gondoltam, hogy kitárulkozom mindenki előtt, hiszen maximum valaki nem tetszését fejezi ki, bár akkor én még úgy gondoltam, hogy valószínűleg csak szigorúan az én személyemmel kapcsolatban. De az emberi rosszindulat határtalansága folytán látnom kellett, hogy a családomat is kikezdik, amit pedig nem bírtam elviselni, ezért bezártam a blogot.
Most, remélve, hogy azok, akik ide jártak megbotránkozni, már elfelejtettek, újra megpróbálom a régi tervem szerint mindenki számára hozzáférhető módon írni tovább a mesét.
Olyan furcsa, mert néha úgy érzem, világmegváltó gondolataim támadnak babakocsi tologatás közben, és gondolkodom is rajta, hogy ebből jó kis poszt születhetne, de mire hazaérek, ezeknek a gondolatoknak általában nyoma vész.
Egy rossz szokásomnak köszönhetően (t.i.,hogy Éden hotel-néző vagyok), sokat gondolkodom mostanában a bizalom-csalódás duón.
Ha végigtekintek az életemen, sokszor okoztam csalódást, és sokszor csalódtam.
És érdekes módon sosem gondoltam azt, hogy vége, innentől senkiben sem bízom. Valahogy meg tudtam tartani a naivitásom és mindenkiben megbíztam. Elsőre. Persze másodszorra, harmadszorra már nem, illetve egyszer igen, de az a legrondább szakításom volt, úgyhogy többet nem követtem el azt a hibát (sem).
És hogy ezt miért írom le.
Elképesztően sok olyan ismerősöm van, aki azt mondja, nem tud megbízni az ellenkező nemben és ezek az emberek nem is tudnak senkihez közel kerülni. Jellemzően ők azok, akik váltogatják a partnereket, és nem azért, mert nem akarnak komoly kapcsolatot. Persze, hogy akarnak, ki ne akarna -egy bizonyos kor után- egy igazi társat maga mellé? De félnek, rettegnek, hogy kiadják magukat és újra csalódni fognak.
Jellemzően ilyenek a netes társkereső oldalak felhasználói is. Persze ott akad más gond is, egy idő után az ember függő lesz és -jellemzően a férfiak- hajlamosak azért fenn maradni akkor is, ha találkoznak valakivel, mert hiszik és vallják, hogy minden nap jöhet egy jobb. Rengeteg csalódást okoznak így azoknak a nőknek, akik tudják, hogy MINDIG MINDENKINÉL VAN JOBB.
Ha így keresnénk társat, sosem lelnénk meg, nincsen tökéletes.
Az Igazi van. Az Igazi a maga tökéletes tökéletlenségével, mert hiszen senki sem tökéletes.
Bár egy kicsit elkalandoztam, muszáj elmesélnem, hogy van egy barátom, egy olyan fiú, akivel gimnáziumi osztálytársak voltunk és érdekes mód akkor még nem nagyon beszélgettünk. De azóta ez szerencsére megváltozott és épp az után az ominózus, ronda szakítás után hívtam fel, hogy megkérdezzem, mi az, amit olyan nagyon rosszul csinálok, hogy nem sikerül soha és mindig én maradok hoppon.
A válaszát egy életre megjegyeztem, azt mondta, hogy én mindig azt a kérdést tettem fel magamnak, hogy vajon elég jó vagyok-e neki? Alapvetően hibás hozzáállás, hiszen a kérdés helyesen így hangzik:
"Vajon elég jó Ő nekem?"
Muszáj tisztában lennünk az értékeinkkel, az értékünkkel, tudni kell, hogy mennyit érünk és az alá nem szabad adni. Méltó társra van szüksége mindenkinek, nem egy olyan valakire, aki akárki lehetne, a lényeg csak a megléte.
Ha sikerül megtalálni azt a valakit, aki ilyen, könnyen elkerülhető a csalódás, hiszen a méltó partner egyenes, őszinte és megbízható. Nem fog bántani. Mert tudja, hogy az milyen, tudja, hogy mekkora fájdalmat okozna. A méltó pár érzelmileg sokkal intelligensebb annál, semhogy kihasználja és lábtörlőnek nézze azt a Nőt, aki tisztában és békében van önmagával, hiszen az ilyen Nő (is) nagyon ritka kincs.
Az értékes Nő értékes Férfit érdemel és viszont.
Csalódni rossz...mert az ember csalatkozik, megcsalva érzi magát, úgy érzi, hogy egy csalóval van dolga, márpedig a csalók nem méltóak az őszinte figyelemre.
Én ezt a blogot az őszinteség jegyében nyitottam, úgy gondoltam, hogy kitárulkozom mindenki előtt, hiszen maximum valaki nem tetszését fejezi ki, bár akkor én még úgy gondoltam, hogy valószínűleg csak szigorúan az én személyemmel kapcsolatban. De az emberi rosszindulat határtalansága folytán látnom kellett, hogy a családomat is kikezdik, amit pedig nem bírtam elviselni, ezért bezártam a blogot.
Most, remélve, hogy azok, akik ide jártak megbotránkozni, már elfelejtettek, újra megpróbálom a régi tervem szerint mindenki számára hozzáférhető módon írni tovább a mesét.
Olyan furcsa, mert néha úgy érzem, világmegváltó gondolataim támadnak babakocsi tologatás közben, és gondolkodom is rajta, hogy ebből jó kis poszt születhetne, de mire hazaérek, ezeknek a gondolatoknak általában nyoma vész.
Egy rossz szokásomnak köszönhetően (t.i.,hogy Éden hotel-néző vagyok), sokat gondolkodom mostanában a bizalom-csalódás duón.
Ha végigtekintek az életemen, sokszor okoztam csalódást, és sokszor csalódtam.
És érdekes módon sosem gondoltam azt, hogy vége, innentől senkiben sem bízom. Valahogy meg tudtam tartani a naivitásom és mindenkiben megbíztam. Elsőre. Persze másodszorra, harmadszorra már nem, illetve egyszer igen, de az a legrondább szakításom volt, úgyhogy többet nem követtem el azt a hibát (sem).
És hogy ezt miért írom le.
Elképesztően sok olyan ismerősöm van, aki azt mondja, nem tud megbízni az ellenkező nemben és ezek az emberek nem is tudnak senkihez közel kerülni. Jellemzően ők azok, akik váltogatják a partnereket, és nem azért, mert nem akarnak komoly kapcsolatot. Persze, hogy akarnak, ki ne akarna -egy bizonyos kor után- egy igazi társat maga mellé? De félnek, rettegnek, hogy kiadják magukat és újra csalódni fognak.
Jellemzően ilyenek a netes társkereső oldalak felhasználói is. Persze ott akad más gond is, egy idő után az ember függő lesz és -jellemzően a férfiak- hajlamosak azért fenn maradni akkor is, ha találkoznak valakivel, mert hiszik és vallják, hogy minden nap jöhet egy jobb. Rengeteg csalódást okoznak így azoknak a nőknek, akik tudják, hogy MINDIG MINDENKINÉL VAN JOBB.
Ha így keresnénk társat, sosem lelnénk meg, nincsen tökéletes.
Az Igazi van. Az Igazi a maga tökéletes tökéletlenségével, mert hiszen senki sem tökéletes.
Bár egy kicsit elkalandoztam, muszáj elmesélnem, hogy van egy barátom, egy olyan fiú, akivel gimnáziumi osztálytársak voltunk és érdekes mód akkor még nem nagyon beszélgettünk. De azóta ez szerencsére megváltozott és épp az után az ominózus, ronda szakítás után hívtam fel, hogy megkérdezzem, mi az, amit olyan nagyon rosszul csinálok, hogy nem sikerül soha és mindig én maradok hoppon.
A válaszát egy életre megjegyeztem, azt mondta, hogy én mindig azt a kérdést tettem fel magamnak, hogy vajon elég jó vagyok-e neki? Alapvetően hibás hozzáállás, hiszen a kérdés helyesen így hangzik:
"Vajon elég jó Ő nekem?"
Muszáj tisztában lennünk az értékeinkkel, az értékünkkel, tudni kell, hogy mennyit érünk és az alá nem szabad adni. Méltó társra van szüksége mindenkinek, nem egy olyan valakire, aki akárki lehetne, a lényeg csak a megléte.
Ha sikerül megtalálni azt a valakit, aki ilyen, könnyen elkerülhető a csalódás, hiszen a méltó partner egyenes, őszinte és megbízható. Nem fog bántani. Mert tudja, hogy az milyen, tudja, hogy mekkora fájdalmat okozna. A méltó pár érzelmileg sokkal intelligensebb annál, semhogy kihasználja és lábtörlőnek nézze azt a Nőt, aki tisztában és békében van önmagával, hiszen az ilyen Nő (is) nagyon ritka kincs.
Az értékes Nő értékes Férfit érdemel és viszont.
2012. április 21., szombat
Hazám-hazám...
Mészáros János Elek, aki az imént ezt az áriát adta elő a Csillag születik-ben azt mondta, hogy gyermekkorában mindig azt hitte, hogy ez a legszebb dal a világon. Ma pedig már tudja is.
Szeretek azonnal leírni valamit, ami eszembe jut, mert akkor a legőszintébb, akkor még nem érek rá szépíteni vagy épp másítani az érzéseimen, mert azon ügyködöm, hogy mielőbb rögzítsem őket. És már nagyon rég szerettem volna írni erről, amiről most fogok, mert nagyon régen böki a csőröm.
Lokálpatrióta vagyok. Nagyon is. Hazaszerető, Magyarországhoz hű valaki vagyok, akinek egy hét nyaralás után is honvágya van. Itthon én tényleg otthon vagyok.
De elszomorít, hogy mostanában mindenkinél azt látom, hogy ha valami rossz történik vele, azt válaszolja rá, "Köszönöm/köszönjük, Magyarország...".
Nekem ez fáj.
Mintha engem bántana valaki...
Mi köze ennek a szegény, újra és újra megkínzott Országnak ahhoz, hogy a vezetői milyen döntéseket hoznak és azok éppen kit érintenek rosszul vagy jól...
Ahogy hallgatom ezt az áriát, libabőrös vagyok, ráz a hideg, kizárólag jó értelemben, hiszen mintha az én érzéseimről szólna, az én bánatomról.
Borzasztó nap mint nap szembesülni azzal, hogyan bántják, hogyan csépelik azt, ami nekem a minden, és aminek "mindenem köszönhetem".
És rossz hallani, hogy szidják, hogy becsmérlik, mennyire lealacsonyítják, mennyire nem szeretik sokan...
Pedig külön kellene tudni választani a Haza fogalmát a Kormány fogalmától.
A Haza örök.
A Kormány átmeneti. Mészáros János Elek olyan ember, amilyen embereket én a legnagyobbra becsülök. A múltkori János vitéz alatt végig a könnyeimmel küzdöttem. Ugye,láttátok?
Szeretek azonnal leírni valamit, ami eszembe jut, mert akkor a legőszintébb, akkor még nem érek rá szépíteni vagy épp másítani az érzéseimen, mert azon ügyködöm, hogy mielőbb rögzítsem őket. És már nagyon rég szerettem volna írni erről, amiről most fogok, mert nagyon régen böki a csőröm.
Lokálpatrióta vagyok. Nagyon is. Hazaszerető, Magyarországhoz hű valaki vagyok, akinek egy hét nyaralás után is honvágya van. Itthon én tényleg otthon vagyok.
De elszomorít, hogy mostanában mindenkinél azt látom, hogy ha valami rossz történik vele, azt válaszolja rá, "Köszönöm/köszönjük, Magyarország...".
Nekem ez fáj.
Mintha engem bántana valaki...
Mi köze ennek a szegény, újra és újra megkínzott Országnak ahhoz, hogy a vezetői milyen döntéseket hoznak és azok éppen kit érintenek rosszul vagy jól...
Ahogy hallgatom ezt az áriát, libabőrös vagyok, ráz a hideg, kizárólag jó értelemben, hiszen mintha az én érzéseimről szólna, az én bánatomról.
Borzasztó nap mint nap szembesülni azzal, hogyan bántják, hogyan csépelik azt, ami nekem a minden, és aminek "mindenem köszönhetem".
És rossz hallani, hogy szidják, hogy becsmérlik, mennyire lealacsonyítják, mennyire nem szeretik sokan...
Pedig külön kellene tudni választani a Haza fogalmát a Kormány fogalmától.
A Haza örök.
A Kormány átmeneti. Mészáros János Elek olyan ember, amilyen embereket én a legnagyobbra becsülök. A múltkori János vitéz alatt végig a könnyeimmel küzdöttem. Ugye,láttátok?
2012. április 8., vasárnap
Új időszámítás
"Miről beszéljünk, ha azt akarjuk, hogy szeressenek minket?
Kereskedőkkel-az üzleteiről, anyákkal- a gyerekeikről...Aki sokra vitte az életben, mindig szívesen beszél a kezdet hőskoráról.
Engedd a szemben ülőt, hogy ő magáról beszélhessen-máris meghódítottad. Hogy valakinek a szívét rabul ejtsük, nem kell egyéb, mint saját fájdalmairól és küzdelmeiről beszélni engedni."-így kezdődik Perlaky Lajos Napfényes filozófia című könyvében A szavak hatalma című fejezet bevezetője.
A könyvet a legutóbbi piacozásom alkalmával találtam, bár az antikvárokat nem szoktam figyelni, mert akkor tényleg egy egész napom menne el ott, ez valahogyan egy kupac tetejéről egyenest utánam kiáltott. Be volt csukva, a borítóján csak egy piktogram, kézbe kellett vennem , ki kellett nyitnom, hogy lássam, ki is Ő.
1944-es kiadás, minden bizonnyal nagy szükség lehetett rá, mégis meglepett, hogy ilyesmik is megjelentek akkoriban. Igazi, békebeli fogalmazás. Sokat lapozgathatták, lehet, hogy valakinek ez a könyv volt a végső menedéke azokban az időkben.
Hogy miért lett zárt blog a Tündérmese, nem bonyolult megválaszolni.
Én sosem azért írtam, hogy engem szeressenek. Sosem akartam eljátszani semmiféle szerepet, és ha mások haragját ki is vívtam, nem érdekelt. Rengeteget gondolkodtam az elmúlt hónap eseményein, hogy vajon mi volt az oka, mit kellett megértenem.
Ennek a folyamatnak akár a lezáró felvonása is lehet ez a könyv, mert már lassan 70 éves, olyan a számomra, mint egy beszélgetés hajdan élt bölcs nagyapámmal. Sok mindenre felnyitotta a szemem, nyilvánvaló lett hát, hogy a bölcsesség valóban kortalan tulajdonság. Nem tud eljárni felette az idő.
Sokszor gondolkodtam azon, hogy merjem-e vállalni mindenki előtt valódi önmagam, és végül úgy döntöttem, hogy csak így érdemes. Úgy döntöttem, hogy akármilyen áron kiállok bárki elé. Nem volt ez mindig így. Amíg nem tudtam, hogy mi a fontos, hogy egy igaz barát többet ér száz felületesnél, féltem konfrontálódni bárkivel, féltem, nehogy "megutáljon", és néha a kétszínűség átkos csapdájába estem, amikor a valós érzéseim visszajutottak a "sértett" fülbe. Fárasztóbbat nehezen tudok elképzelni, mint a magyarázkodás, melyből soha jól én még ki nem tudtam jönni.
Ezért döntöttem úgy, hogy őszinte akarok lenni, igazán őszinte, de nem bántóan őszinte.
Ide illeszkedik a könyv egy másik idézete, mely szerint: "...a világ legkellemetlenebb emberei a "jól odamondó emberek", a mindig igazat mondók, már pedig semmit sem hallunk kevésbé szívesen, mint a meztelen igazságot. Már Lessing megmondotta: a színigazság bora csak isteneknek való ital..."
Sok olyan embert ismerek, aki azt érzi küldetésének, hogy mindig mindenkit kioktasson arról, hogy ő őszintén kiről mit gondol és gondolkodás nélkül akárki arcába vágja a maga (vélt) igazát. Ezt a megoldást aztán megmagyarázza azzal, hogy dehát ő legalább őszinte. Azt gondolom ezzel kapcsolatban, hogy az őszinteség és tapintat egymást nem kizáró tényezők, szeretettel fordulva a másik felé, megértéssel hallgatva majd válaszolva sokkal értelmesebb beszélgetés alakul, mint sem vita, melynek a végén úgyis mindkét fél úgy áll fel, hogy még inkább meg van győződve a maga igazáról.
Vannak, akik képtelenek elfogadni, hogy más igazsága is lehet igazság, nem csak a sajátjuk. Vannak, akik képtelenek elfogadni azt, hogy nem kell mindenkit elsöpörni, aki nem úgy gondolkodik, mint én.
Vannak feladataink az életben, vannak meghozandó döntések.
Én úgy döntöttem, hogy a magam igazáról senkit nem akarok meggyőzni, nem vagyok benne biztos ugyanis, hogy az én igazam az EGYETLEN igazság.
Akikkel alapvető nézeteltéréseim vannak, komoly értékrend-beli különbségek, azokat pedig kizártam minden felületről, mert úgy gondolom, ha van erre lehetőségem, élni kell vele. Nem érzem menekülésnek, nem érzem gyerekesnek, egyszerűen úgy érzem, hogy ha valaki nekem nem szimpatikus, ha az elvei nem az én elveim, akkor azzal nem vagyok köteles kapcsolatban maradni. Menjünk el egymás mellett békében és kész. Bennem semmi harag nincsen, csak közöny. Teljesen érdektelen (nem értéktelen!!!) a számomra, teljesen...
Azok miatt, akiknek az én világom hamisnak tetszik, a blogot zárt közösségé alakítottam, és csak olyan olvasókat hívtam meg, akik kifejezetten kíváncsiak a folytatásra.
Ennek annyi hátránya van, hogy sokan nem fértek a keretbe, de megvan az az előnye, hogy bizonyos fajta "védelmet" tudok garantálni mindenkinek, aki a blogban szerepel és aki kommentben is vállalja a -néha talán nem az enyémmel egyező- véleményét, mert mi, akik most itt vagyunk, reményeim szerint bántás, rossz szándék nélkül fordulunk egymás felé majd.
Szívesen venném, ha néha írnátok megjegyzést, szeretnék párbeszédet, szeretném olvasni a véleményeteket és szeretnék válaszolni is, hiszen azért vagyunk itt mind. Hogy tanuljunk egymástól.
Szeretettel kívánok minden kedves olvasómnak Békés, Áldott Húsvéti Ünnepeket!
Évi
Kereskedőkkel-az üzleteiről, anyákkal- a gyerekeikről...Aki sokra vitte az életben, mindig szívesen beszél a kezdet hőskoráról.
Engedd a szemben ülőt, hogy ő magáról beszélhessen-máris meghódítottad. Hogy valakinek a szívét rabul ejtsük, nem kell egyéb, mint saját fájdalmairól és küzdelmeiről beszélni engedni."-így kezdődik Perlaky Lajos Napfényes filozófia című könyvében A szavak hatalma című fejezet bevezetője.
1944-es kiadás, minden bizonnyal nagy szükség lehetett rá, mégis meglepett, hogy ilyesmik is megjelentek akkoriban. Igazi, békebeli fogalmazás. Sokat lapozgathatták, lehet, hogy valakinek ez a könyv volt a végső menedéke azokban az időkben.
Hogy miért lett zárt blog a Tündérmese, nem bonyolult megválaszolni.
Én sosem azért írtam, hogy engem szeressenek. Sosem akartam eljátszani semmiféle szerepet, és ha mások haragját ki is vívtam, nem érdekelt. Rengeteget gondolkodtam az elmúlt hónap eseményein, hogy vajon mi volt az oka, mit kellett megértenem.
Ennek a folyamatnak akár a lezáró felvonása is lehet ez a könyv, mert már lassan 70 éves, olyan a számomra, mint egy beszélgetés hajdan élt bölcs nagyapámmal. Sok mindenre felnyitotta a szemem, nyilvánvaló lett hát, hogy a bölcsesség valóban kortalan tulajdonság. Nem tud eljárni felette az idő.
Sokszor gondolkodtam azon, hogy merjem-e vállalni mindenki előtt valódi önmagam, és végül úgy döntöttem, hogy csak így érdemes. Úgy döntöttem, hogy akármilyen áron kiállok bárki elé. Nem volt ez mindig így. Amíg nem tudtam, hogy mi a fontos, hogy egy igaz barát többet ér száz felületesnél, féltem konfrontálódni bárkivel, féltem, nehogy "megutáljon", és néha a kétszínűség átkos csapdájába estem, amikor a valós érzéseim visszajutottak a "sértett" fülbe. Fárasztóbbat nehezen tudok elképzelni, mint a magyarázkodás, melyből soha jól én még ki nem tudtam jönni.
Ezért döntöttem úgy, hogy őszinte akarok lenni, igazán őszinte, de nem bántóan őszinte.
Ide illeszkedik a könyv egy másik idézete, mely szerint: "...a világ legkellemetlenebb emberei a "jól odamondó emberek", a mindig igazat mondók, már pedig semmit sem hallunk kevésbé szívesen, mint a meztelen igazságot. Már Lessing megmondotta: a színigazság bora csak isteneknek való ital..."
Sok olyan embert ismerek, aki azt érzi küldetésének, hogy mindig mindenkit kioktasson arról, hogy ő őszintén kiről mit gondol és gondolkodás nélkül akárki arcába vágja a maga (vélt) igazát. Ezt a megoldást aztán megmagyarázza azzal, hogy dehát ő legalább őszinte. Azt gondolom ezzel kapcsolatban, hogy az őszinteség és tapintat egymást nem kizáró tényezők, szeretettel fordulva a másik felé, megértéssel hallgatva majd válaszolva sokkal értelmesebb beszélgetés alakul, mint sem vita, melynek a végén úgyis mindkét fél úgy áll fel, hogy még inkább meg van győződve a maga igazáról.
Vannak, akik képtelenek elfogadni, hogy más igazsága is lehet igazság, nem csak a sajátjuk. Vannak, akik képtelenek elfogadni azt, hogy nem kell mindenkit elsöpörni, aki nem úgy gondolkodik, mint én.
Vannak feladataink az életben, vannak meghozandó döntések.
Én úgy döntöttem, hogy a magam igazáról senkit nem akarok meggyőzni, nem vagyok benne biztos ugyanis, hogy az én igazam az EGYETLEN igazság.
Akikkel alapvető nézeteltéréseim vannak, komoly értékrend-beli különbségek, azokat pedig kizártam minden felületről, mert úgy gondolom, ha van erre lehetőségem, élni kell vele. Nem érzem menekülésnek, nem érzem gyerekesnek, egyszerűen úgy érzem, hogy ha valaki nekem nem szimpatikus, ha az elvei nem az én elveim, akkor azzal nem vagyok köteles kapcsolatban maradni. Menjünk el egymás mellett békében és kész. Bennem semmi harag nincsen, csak közöny. Teljesen érdektelen (nem értéktelen!!!) a számomra, teljesen...
Azok miatt, akiknek az én világom hamisnak tetszik, a blogot zárt közösségé alakítottam, és csak olyan olvasókat hívtam meg, akik kifejezetten kíváncsiak a folytatásra.
Ennek annyi hátránya van, hogy sokan nem fértek a keretbe, de megvan az az előnye, hogy bizonyos fajta "védelmet" tudok garantálni mindenkinek, aki a blogban szerepel és aki kommentben is vállalja a -néha talán nem az enyémmel egyező- véleményét, mert mi, akik most itt vagyunk, reményeim szerint bántás, rossz szándék nélkül fordulunk egymás felé majd.
Szívesen venném, ha néha írnátok megjegyzést, szeretnék párbeszédet, szeretném olvasni a véleményeteket és szeretnék válaszolni is, hiszen azért vagyunk itt mind. Hogy tanuljunk egymástól.
Szeretettel kívánok minden kedves olvasómnak Békés, Áldott Húsvéti Ünnepeket!
Évi
2012. március 30., péntek
Egy kis változás
Ez a blog az én kis menedékem, az én második gyermekem, és nem szeretném a továbbiakban közszemlére tenni, hogy akárki ezen köszörülhesse a nyelvét. Sajnos amit reméltem, hogy erre nem lesz szükség, nem valósult meg, így zárt bloggá kell alakítanom a Tündérmesét.
Aki szeretne meghívót kapni hozzá, kérem, hogy a not@bad.hu e-mail címre jelezze, összesen 100 olvasót engedélyez a rendszer, így lesz, aki kimarad...
Aki szeretne meghívót kapni hozzá, kérem, hogy a not@bad.hu e-mail címre jelezze, összesen 100 olvasót engedélyez a rendszer, így lesz, aki kimarad...
2012. március 29., csütörtök
137.fejezet - Elmélkedés a világom jelen állásáról
Itt ülök a kanapén,az ölemben a laptop. Eszembe jut, hogy végig gondoljam, ki nekem a fontos kinek a véleménye számít, és önkéntelenül is oldalra pillantok, ahol a -lassan kilenc hónapos- lányom pelyhes kis feje lóg csak ki a puha paplan alól.
Odabent, a másik szobában a férjem alszik,ugyanígy.
Kint hallom,ahogyan süvít a szél, de a nap változatlanul süt.
Az állapotra,amiben lassan két éve élek, sokáig nem találtam a megfelelő szót. Aztán az unokatestvéremmel beszélgettem, amikor azt mondta, "kegyelem"-ben élnek. És rájöttem, mennyire igaza van. Ez tényleg egy kegyelmi állapot, egy kivételes, örömteli időszak, amit soha, egyetlen percre sem szabad természetesnek tekintenem.
A barátaimra gondolok, akik mellettem állnak, jóban-rosszban és elmosolyodom. Az sem természetes dolog, hogy ők mellettem állnak és néha munkás dolog az ilyen kapcsolatokat "megtartani", ahogyan minden más kapcsolatért, ezekért is meg kell dolgozni. Sokszor jobban is, hiszen mindent megérnek. Nem egy közülük már lassan 30 éve tart.
Az, hogy rólam ki mit gondol, ebből a békés menedékből kitekintve, amit az előbb említett család és az utóbb említett barátok alkotnak, lényegtelennek érzem. Azok véleménye, akik egyik "csoporthoz" sem tartoznak, hidegen hagy.
Volt olyan időszakom, amikor mindenkinek meg szerettem volna felelni, voltak olyan párkapcsolataim is, amik nem voltak igazak, hiszen tudtam, hogy másmilyennek szeretnének, mint amilyen vagyok. Ezeket a folyamatosan nyomasztó helyzeteket, az állandó aggódást nagyon fárasztó élményként éltem meg, mert nem volt egy nyugodt percem sem.Folyton attól féltem, mikor jönnek rá,hogy én valójában nem az vagyok, mint akinek ők szeretnének látni. Nem jobb annál és nem rosszabb, egyszerűen csak más.
Amikor megismertem Istvánt, mellette végre azt érezhettem, hogy belém lát és a valós énem ismerte meg, azt szerette meg és azzal szeretné leélni az életét. Hatalmas tehertől szabadított meg.
Ezért van, hogy az ő véleményére fokozottan adok.
De amikor valakik, akik nem is ismernek, vagy csak azt hiszik, hogy ismernek, pálcát törnek a fejem felett, azt nem veszem komolyan.
Én soha nem gondoltam magam különösebben bölcsnek. Ha valaki megkérdezte a véleményemet, elmondtam, de kérés nélkül nem oktattam senkit arról, hogy kéne intéznie az életét. Nem manipuláltam senkit soha, nem akartam átformálni, nem akartam álságos indokokkal a "magam oldalára" állítani. Akik mellettem állnak, önszántukból állnak ott.
Amikor valaki máshogyan gondolkodik, mint én, azt tiszteletben tartom, elfogadom, de nem csinálok belőle nagy ügyet, mert nem az a célom, hogy mindenki úgy gondolkodjon, ahogyan én szeretném. Unalmas egy világ lenne ez a számunkra, azt hiszem!:)
Senkit nem gondolok tökéletesnek -magamat sem, bár néhányan ezt hihetik- senkit nem gondolok jobban vagy rosszabbnak a másiknál. És nem is akarok megváltoztatni senkit.
Ez a blog sem azért jött létre, hogy tanácsokat osztogasson.
A tapasztalásaim gyűjteménye, a személyiségem lenyomata, mely itt teljesen őszinte lehet, és aki ezt örömmel veszi, annak ugyanolyan örömmel nyújtom át.
Nem szeretnék megtanítani senkit semmire, nem akarom felnyitni senki szemét, nem dolgom felhívni a figyelmét arra, hogy ez vagy az a leckéje, mert az élet majd megtanítja. Én hogy tehetném, amikor néha azt is nehéz megértenem, nekem mi az utam, nem hogy a másokéval foglalkozzam.
Ezért számomra a kritikusok munkája például olyan misztikus dolog. Biztosan vannak objektív szempontok, de a java szubjektív. Viszont most, hogy így végiggondoltam, rájöttem, hogy talán alapjaiban más az olyan ember személyisége, aki kritikusnak áll. Mert ehhez kell egy személyiség. Egy nálam semmivel sem jobb vagy rosszabb emberről ítéletet mondani a munkája alapján, olyan dolog, amihez gyomor kell.
Én nem venném a bátorságot hozzá, hogy "megmondó" legyek. Ehhez én kiskutya vagyok.
Bármikor kiállok önmagamért és a nekem fontosakért, de senkinek nem támadok neki önszántamból. Soha nem is tettem.
Ufonak érzem magam sokszor, manapság. Lehet, hogy az vagyok.
De vannak pillanatok az életemben, amiket már megtanultam észrevenni és amiket úgy értelmezek, hogy a számomra kijelölt úton járok. Ezt sem tudnám elkönyvelni, hogy jó-e vagy rossz, egyszerűen tudom, érzem, hogy most itt kell lennem, mert ez a dolgom.
És ez a felismerés boldoggá tesz.
Meg is puszilgatom a pelyhes kis bóbita fejet, mert közben kinyitotta csillag szemecskéit és kinyújtotta a husi kis karjait felém. Mennem kell.
Odabent, a másik szobában a férjem alszik,ugyanígy.
Kint hallom,ahogyan süvít a szél, de a nap változatlanul süt.
Az állapotra,amiben lassan két éve élek, sokáig nem találtam a megfelelő szót. Aztán az unokatestvéremmel beszélgettem, amikor azt mondta, "kegyelem"-ben élnek. És rájöttem, mennyire igaza van. Ez tényleg egy kegyelmi állapot, egy kivételes, örömteli időszak, amit soha, egyetlen percre sem szabad természetesnek tekintenem.
A barátaimra gondolok, akik mellettem állnak, jóban-rosszban és elmosolyodom. Az sem természetes dolog, hogy ők mellettem állnak és néha munkás dolog az ilyen kapcsolatokat "megtartani", ahogyan minden más kapcsolatért, ezekért is meg kell dolgozni. Sokszor jobban is, hiszen mindent megérnek. Nem egy közülük már lassan 30 éve tart.
Az, hogy rólam ki mit gondol, ebből a békés menedékből kitekintve, amit az előbb említett család és az utóbb említett barátok alkotnak, lényegtelennek érzem. Azok véleménye, akik egyik "csoporthoz" sem tartoznak, hidegen hagy.
Volt olyan időszakom, amikor mindenkinek meg szerettem volna felelni, voltak olyan párkapcsolataim is, amik nem voltak igazak, hiszen tudtam, hogy másmilyennek szeretnének, mint amilyen vagyok. Ezeket a folyamatosan nyomasztó helyzeteket, az állandó aggódást nagyon fárasztó élményként éltem meg, mert nem volt egy nyugodt percem sem.Folyton attól féltem, mikor jönnek rá,hogy én valójában nem az vagyok, mint akinek ők szeretnének látni. Nem jobb annál és nem rosszabb, egyszerűen csak más.
Amikor megismertem Istvánt, mellette végre azt érezhettem, hogy belém lát és a valós énem ismerte meg, azt szerette meg és azzal szeretné leélni az életét. Hatalmas tehertől szabadított meg.
Ezért van, hogy az ő véleményére fokozottan adok.
De amikor valakik, akik nem is ismernek, vagy csak azt hiszik, hogy ismernek, pálcát törnek a fejem felett, azt nem veszem komolyan.
Én soha nem gondoltam magam különösebben bölcsnek. Ha valaki megkérdezte a véleményemet, elmondtam, de kérés nélkül nem oktattam senkit arról, hogy kéne intéznie az életét. Nem manipuláltam senkit soha, nem akartam átformálni, nem akartam álságos indokokkal a "magam oldalára" állítani. Akik mellettem állnak, önszántukból állnak ott.
Amikor valaki máshogyan gondolkodik, mint én, azt tiszteletben tartom, elfogadom, de nem csinálok belőle nagy ügyet, mert nem az a célom, hogy mindenki úgy gondolkodjon, ahogyan én szeretném. Unalmas egy világ lenne ez a számunkra, azt hiszem!:)
Senkit nem gondolok tökéletesnek -magamat sem, bár néhányan ezt hihetik- senkit nem gondolok jobban vagy rosszabbnak a másiknál. És nem is akarok megváltoztatni senkit.
Ez a blog sem azért jött létre, hogy tanácsokat osztogasson.
A tapasztalásaim gyűjteménye, a személyiségem lenyomata, mely itt teljesen őszinte lehet, és aki ezt örömmel veszi, annak ugyanolyan örömmel nyújtom át.
Nem szeretnék megtanítani senkit semmire, nem akarom felnyitni senki szemét, nem dolgom felhívni a figyelmét arra, hogy ez vagy az a leckéje, mert az élet majd megtanítja. Én hogy tehetném, amikor néha azt is nehéz megértenem, nekem mi az utam, nem hogy a másokéval foglalkozzam.
Ezért számomra a kritikusok munkája például olyan misztikus dolog. Biztosan vannak objektív szempontok, de a java szubjektív. Viszont most, hogy így végiggondoltam, rájöttem, hogy talán alapjaiban más az olyan ember személyisége, aki kritikusnak áll. Mert ehhez kell egy személyiség. Egy nálam semmivel sem jobb vagy rosszabb emberről ítéletet mondani a munkája alapján, olyan dolog, amihez gyomor kell.
Én nem venném a bátorságot hozzá, hogy "megmondó" legyek. Ehhez én kiskutya vagyok.
Bármikor kiállok önmagamért és a nekem fontosakért, de senkinek nem támadok neki önszántamból. Soha nem is tettem.
Ufonak érzem magam sokszor, manapság. Lehet, hogy az vagyok.
De vannak pillanatok az életemben, amiket már megtanultam észrevenni és amiket úgy értelmezek, hogy a számomra kijelölt úton járok. Ezt sem tudnám elkönyvelni, hogy jó-e vagy rossz, egyszerűen tudom, érzem, hogy most itt kell lennem, mert ez a dolgom.
És ez a felismerés boldoggá tesz.
Meg is puszilgatom a pelyhes kis bóbita fejet, mert közben kinyitotta csillag szemecskéit és kinyújtotta a husi kis karjait felém. Mennem kell.
2012. március 20., kedd
136.fejezet - Ha van álmod, váltsd valóra!
"Mindenkinek van egy álma..."-szól a sláger is.
Nekem a családon kívül csak egy nagy álmom volt még, pontosabban kettő. Az egyik a műhely, ami már ugye csak idő kérdése, a második pedig egy családi ház, egy kis kuckó, kerttel,gyümölcsökkel, virágokkal.
Nos, a helyzet úgy áll, hogy eljött az idő. A lakástól szép lassan kezdhetek elköszönni, mert meg kell hirdetnünk és a dolgok jelen állása alapján a házikóba legkésőbb szeptemberben beköltözhetünk.
Abba a házikóba, amelyiknek a kertjében a műhelyem áll.
Minden összevág.
Minden sikerült.
Sokat gondolkodtam rajta,hogy itt állok lassan 30 éves fejjel és mindenem megvan. Innen kezdve csak apróságok várnak, a házikó szépítgetése, a család ápolgatása, talán egy kistesó, talán több, ahogy az Isten adja.
Hogyan lehet elérni bármit? Nem mondom, hogy könnyedén. De lehet abban valami, hogy ha valamit igazán akarsz, eléred. Többek között azért is, mert folyton a fejedben van, ezerszer átrágod elölről-hátulról, amíg ki nem találod, hogyan érhetnéd el. Nem a cél a kérdés, hanem a cél elérésének a módja.
Ha a cél a kérdés, természetesen más a helyzet, úgy nehéz elérni, ha azt sem tudja az ember, merre induljon. De ha minden nap legalább annyit megtesz érte, hogy egy kicsit gondolkodik, agyal,a megoldás is előbb-utóbb megérkezik.
Hisztek benne,ugye?
Hit nélkül nem megy, és mos nem a vallásos hitről beszélek, hanem arról a fajta hitről, ami bennetek van, magatok iránt. Hit abban, hogy amit kitaláltok, eléritek.
Nincsenek lehetetlenek, csak a mikor a kérdés, de várni legtöbbször megéri.
Persze ez a reális célokra vonatkozik, az, hogy holnap teremjen nekem két millió az ajtó előtt, nem reális cél.
Ti pedig, pontosan azok vagytok, akik tudjátok és értitek, hogy az élet valójában miről szól.
Nekem a családon kívül csak egy nagy álmom volt még, pontosabban kettő. Az egyik a műhely, ami már ugye csak idő kérdése, a második pedig egy családi ház, egy kis kuckó, kerttel,gyümölcsökkel, virágokkal.
Nos, a helyzet úgy áll, hogy eljött az idő. A lakástól szép lassan kezdhetek elköszönni, mert meg kell hirdetnünk és a dolgok jelen állása alapján a házikóba legkésőbb szeptemberben beköltözhetünk.
Abba a házikóba, amelyiknek a kertjében a műhelyem áll.
Minden összevág.
Minden sikerült.
Sokat gondolkodtam rajta,hogy itt állok lassan 30 éves fejjel és mindenem megvan. Innen kezdve csak apróságok várnak, a házikó szépítgetése, a család ápolgatása, talán egy kistesó, talán több, ahogy az Isten adja.
Hogyan lehet elérni bármit? Nem mondom, hogy könnyedén. De lehet abban valami, hogy ha valamit igazán akarsz, eléred. Többek között azért is, mert folyton a fejedben van, ezerszer átrágod elölről-hátulról, amíg ki nem találod, hogyan érhetnéd el. Nem a cél a kérdés, hanem a cél elérésének a módja.
Ha a cél a kérdés, természetesen más a helyzet, úgy nehéz elérni, ha azt sem tudja az ember, merre induljon. De ha minden nap legalább annyit megtesz érte, hogy egy kicsit gondolkodik, agyal,a megoldás is előbb-utóbb megérkezik.
Hisztek benne,ugye?
Hit nélkül nem megy, és mos nem a vallásos hitről beszélek, hanem arról a fajta hitről, ami bennetek van, magatok iránt. Hit abban, hogy amit kitaláltok, eléritek.
Nincsenek lehetetlenek, csak a mikor a kérdés, de várni legtöbbször megéri.
Persze ez a reális célokra vonatkozik, az, hogy holnap teremjen nekem két millió az ajtó előtt, nem reális cél.
Ti pedig, pontosan azok vagytok, akik tudjátok és értitek, hogy az élet valójában miről szól.
2012. március 15., csütörtök
Mindennapok.
Sokszor csak úgy telnek a napok. Sokszor az egyik pillanatban, amikor kinyitom a szemem, még reggel, aztán csak egy leheletnyit visszacsukom és amikor legközelebb észhez térek, már éjszaka van. Panka alszik. Mint most is.
Közben pedig eltelt egy nap, egy nagyon fontos, nagyon értékes nap, mert minden nap ilyen.
Az életünk rövidsége, sérülékenysége, kiszámíthatatlansága miatt minden nap számít. Minden egyes nap.
Ezért úgy gondolom, hogy akár csak egy olyan nap is, amit nem arra szán az ember, hogy az álmaihoz közelebb jusson, olyan, akár ha saját önszántából mondana le értékes lehetőségeiről. Legyenek bár ezek a lépések a legapróbbak. Az elvégzett munka sosem hiábavaló, akkor sem, ha pillanatnyilag még nem is látjuk az értelmét.
Minden okkal történik, és mindenben meg kell találnunk azt a személyes leckét, amit ha nem tanulunk meg, a helyzetet újra és újra megkapjuk majd. Egészen addig, amíg meg nem oldjuk, amíg rá nem jövünk, hogy mi a tanulság.
Szeretném mindenki elnézését kérni az előbbi Közjátékok miatt, de úgy gondolom, ez a személyes blogom, ez az érzelmeim otthona, és nekem sem mindig olyan csuda az életem. Mégis, ez sem véletlen történt, és meg kellett tanulnom valamit, talán rá is jöttem, mi az. Hogy Nektek is olvasnotok "kellett", szomorú velejárója a blogos műfajnak, bár remélem, hogy azáltal, hogy továbbra is teljesen őszintén leírtam mindent, nem csalódtatok bennem.
Én elfogadom, hogy nem mindenki szeret, de talán méltatjátok az őszinteséget, amellyel senkit nem támadok hátba, még Benneteket sem.
A legédesebb érzés a világon, tapasztalni, hogy egy néhány hónapos kis kéz érintése mekkora gyógyerővel bír. Hogy erősebb minden felnőttnél, jobb minden élőnél, tisztább és ártatlanabb, mint akárki, akit ismerek.
Ennek a kis arcocskának egyetlen mosolya mindent lemos a szívemről.
Minden harag és düh hiábavalónak és feleslegesnek tűnik, amikor ő itt van mellettem.
Persze, az ember családja erős háttér, de még sosem tapasztaltam, hogy mennyire erős is valójában.
Persze hiába is próbálkozom ezt szavakkal leírni, amikor képtelenség.
A napokban kérdeztem Istvánt, mi az álma. Azt mondta, hogy egy házikó, kerttel, nekem műhellyel a kert végében, neki garázzsal és Pankának egy nagy trambulinnal a kertben.
A helyzet úgy áll, hogy ha Isten is segít, idén ősszel ez is meglesz...
Alig fogom fel, hogy az egyetlen álmunk, ami még volt, hamarosan valósággá válhat. Azon ritka szerencsések közé tartozom, akik tudják is magukról, hogy szerencsések, és sosem vették azt természetesnek.
Az én szívem hálával van tele, minden egyes napért, ami azért jön el, hogy én még többet tehessek magunkért, a céljainkért.
Mert minden egyes nap az új lehetőség maga.
Közben pedig eltelt egy nap, egy nagyon fontos, nagyon értékes nap, mert minden nap ilyen.
Az életünk rövidsége, sérülékenysége, kiszámíthatatlansága miatt minden nap számít. Minden egyes nap.
Ezért úgy gondolom, hogy akár csak egy olyan nap is, amit nem arra szán az ember, hogy az álmaihoz közelebb jusson, olyan, akár ha saját önszántából mondana le értékes lehetőségeiről. Legyenek bár ezek a lépések a legapróbbak. Az elvégzett munka sosem hiábavaló, akkor sem, ha pillanatnyilag még nem is látjuk az értelmét.
Minden okkal történik, és mindenben meg kell találnunk azt a személyes leckét, amit ha nem tanulunk meg, a helyzetet újra és újra megkapjuk majd. Egészen addig, amíg meg nem oldjuk, amíg rá nem jövünk, hogy mi a tanulság.
Szeretném mindenki elnézését kérni az előbbi Közjátékok miatt, de úgy gondolom, ez a személyes blogom, ez az érzelmeim otthona, és nekem sem mindig olyan csuda az életem. Mégis, ez sem véletlen történt, és meg kellett tanulnom valamit, talán rá is jöttem, mi az. Hogy Nektek is olvasnotok "kellett", szomorú velejárója a blogos műfajnak, bár remélem, hogy azáltal, hogy továbbra is teljesen őszintén leírtam mindent, nem csalódtatok bennem.
Én elfogadom, hogy nem mindenki szeret, de talán méltatjátok az őszinteséget, amellyel senkit nem támadok hátba, még Benneteket sem.
A legédesebb érzés a világon, tapasztalni, hogy egy néhány hónapos kis kéz érintése mekkora gyógyerővel bír. Hogy erősebb minden felnőttnél, jobb minden élőnél, tisztább és ártatlanabb, mint akárki, akit ismerek.
Ennek a kis arcocskának egyetlen mosolya mindent lemos a szívemről.
Minden harag és düh hiábavalónak és feleslegesnek tűnik, amikor ő itt van mellettem.
Persze, az ember családja erős háttér, de még sosem tapasztaltam, hogy mennyire erős is valójában.
Persze hiába is próbálkozom ezt szavakkal leírni, amikor képtelenség.
A napokban kérdeztem Istvánt, mi az álma. Azt mondta, hogy egy házikó, kerttel, nekem műhellyel a kert végében, neki garázzsal és Pankának egy nagy trambulinnal a kertben.
A helyzet úgy áll, hogy ha Isten is segít, idén ősszel ez is meglesz...
Alig fogom fel, hogy az egyetlen álmunk, ami még volt, hamarosan valósággá válhat. Azon ritka szerencsések közé tartozom, akik tudják is magukról, hogy szerencsések, és sosem vették azt természetesnek.
Az én szívem hálával van tele, minden egyes napért, ami azért jön el, hogy én még többet tehessek magunkért, a céljainkért.
Mert minden egyes nap az új lehetőség maga.
2012. március 14., szerda
Közjáték 3. - Egy (el nem várt ) bejegyzés a történet margójára
Sokan követtétek az eseményeket,nekem is több napom ráment, mostmár úgy gondolom, hogy fölöslegesen. Persze semmi sem fölöslegesen történik az emberrel, ezért elkezdtem gondolkodni azon, hogy vajon mit kellett megtanulnom ebből az esetből.
Először is, újabb tanulsággal szolgált az ügy számomra arról, mennyire érdekes az emberi természet. Néhány reakció olyannyira megmaradt a fejemben, hogy gondoltam megosztom Veletek:
Volt valaki, aki félreértette, amit írtam, bár ezzel sokan voltak így. Mindenesetre ő rendesen félreértette, és miután felhívtam a figyelmét rá, hogy talán figyelmesebben is olvashatta volna, ezt a választ kaptam: "Az a baj veled évi,hogy mindig támadsz.Akkor javítsd ki, hogy egyértelmű legyen és KÉRJÉL ELNÉZÉST."- MI???
Ok, hát van ilyen, mondom, csinálom a kis dolgaim tovább, erre mibe botlok..egy ismert blogger kiírja, hogy "Hihetetlen, egyesek mire nem képesek a győzelemért..."-szemtől szembe megkérdeztem tőle, hogy rám gondol-e, és bár gyanusan szűkszavú volt, azt mondta nem. Tegyük fel, hogy elhittem, mert ugye mi okom lett volna kételkedni benne. Jó,mindegy, telik a nap, a következő bejegyzés, "Állítsátok meg Terézanyut, mert hányok...(xy-tól loptam,de jó.)" xy oldalán is láttam, és előtte engem savazott le, úgyhogy nem volt kétséges, hogy mégiscsak rám vonatkozik a dolog. Na most. Ha megkérdezem, mégis én vagyok-e, miért nem lehet azt mondani, hogy igen,te. Hátttt...mindegy,levontam a megfelelő következtetést, a bátorság hiánya vagy nem is tudom.
Ha meg xy ennyire kiborul tőlem, akkor miért akart ennyire az ismerősöm lenni? Itt is látszik, nem kéne mindenkit visszaigazolnom ész nélkül.
Telik a nap tovább, kb tízszer kaptam meg a "Pedig úgy emlékszem, vallásos vagy, akkor...stbstb." kezdetű mondatot, már meg sem lepődtem, erre jött egy másik "pofon"... ha jótékonykodni akarok, akkor nem éppen a skanzennek kéne felajánlani a nyereményt, hanem a harmadik helyzettnek...MIVAN??? Miért??? Milyen alapon?
Ezt már nem is álltam le átrágni, mert nem bírtam felfogni az agyammal...
Annyit reagáltam rá, hogy a legkrisztusibb dolog az lenne, hogyha BP kapná meg. Válasz?-Nem vagyok vallásos, de miért kéne neki megkapnia, amikor a harmadik helyezett az egyetlen, aki itt tiszta.-Hát ha ezt magyaráznom kell, mégsem olyan nagyon bölcs az ember, dehát gondoltam odaírom. "Azért lenne ez a legkrisztusibb, mert ez a kisfiú valószínűleg nem sok szeretetet kapott, azért lett ilyen, de lehet, ha érné egy ilyen pozitív élmény, még lehetne belőle normális felnőtt." Erre nem reagált. Meglepődtem.
Ez az illető volt az, aki kapásból, amikor kezdődött a botrány, gondolkodás nélkül lájkolta BP facebookos oldalát, csak hogy ellenem tegyen. Totál elmebaj a számomra...
Kaptam olyan üzenetet is, amiben én voltam az oka, hogy a többi 90 emberre nem figyel oda senki, csak rám, és az egészet ezért csináltam. Megkérdeztem volna, hogy az én ismerősi köröm mennyiben befolyásolja az ő ismerősi köreit, dehát végül neki nem is kezdtem el magyarázni, szerkesztés-jelentés/tiltás-klikk.
Többen is jártak így a napokban, de minden esetben csak a saját jól felfogott érdekükben, mielőtt annyira belelovallják magukat az utálkozásba, hogy a végén kiborulnak.
A rokonaimat nem válogathatom meg, de őket nem is kell, tőlük elfogadom a kritikát, és az ő véleményük számít is. De az ismerőseimet megválogathatom és meg is válogatom.
Hát és a kedvencem a teszvesz egyik reakciója volt, amiben azt írták, hogy "Ha Évi mind a 3000 rajongója minden nap szavazna, toronymagasan győzne."-ez nem cinikus kicsit?
Azt olvastam valakinél, hogy a kudarchoz vezető legrövidebb út, ha mindenkinek meg akarunk felelni, nos, ezt az elvet teljes mértékig osztom. Ezért nem is akarok megfelelni senki másnak, csak a családomnak és magamnak.
És nyugodt szívvel tudok tükörbe nézni ma is.
Tanulságok:
Tudtam, hogy lesznek, akiktől nem számíthatok semmi jóra, voltak is, szép számmal, de azért néha meglepődtem, hogy mennyire a legrosszabbat feltételezték rólam végig és mennyi gonoszság van azokban, akik szeretik máshogy bemutatni magukat. Azt hiszik, jobbak sokunknál, de ilyenkor kiderül, hogy senki sem jobb, mint a másik.
Többedszerre is "kiderült" többeknek, hogy én mindenkit átverek, mégse az a habos-babos cuki kislány vagyok, akinek szeretném mutatni magam. Az csak egy álarc és a valódi énem az a dühöngő személyiség, aki nem tud magán uralkodni. Hát, sajnálom, hogy újra ilyen csalódást kellett okoznom.
Nem tudom ,miért képzelik egyesek azt, hogy nekem semmi gondom az életben. Az, hogy optimista vagyok és az, hogy vannak-e gondjaim, egymástól független tényezők, bár sokszor ez előbbi segít túljutni az utóbbiakon.
Inkább maradok az ő szemükben az a naiv, ostoba kislány, akinek -szerintük- fogalma sincsen az élet valódi értelméről. Olyan, aki szeret folyton átgázolni mindenkin, ha sértegetik, mert az élet még nem kevert le neki két nagy pofont, amiből megtanulhatta volna, hogy ne ugráljon.
És igazuk van, ugrálni fogok. Ha valaki megtámad engem vagy azokat, akik nekem fontosak, ki fogok állni és meg fogom védeni őket.
Amikor azt írták, hogy szabadon engedtem a kutyáimat, akiket aztán már nem tudtam kézben tartani, megmondom őszintén, én is kiakadtam.
Ismerlek Benneteket, tudom, hogy egyetlen szót kellett volna mondanom csak, és senki tovább nem lépett volna semerre sem, mert Ti ennél sokkal felnőttebben gondolkodtok.
Úgy gondolom, hogy közöttünk a szolidaritás volt a legfontosabb ezekben a napokban, a barátaim kiálltak értem, amiért őket is sokan támadták.
Az a vád is ért minket, hogy összefogás helyett széthúzunk. Én pont úgy láttam, hogy ez az összefogásról szólt, bár lehet, hogy mi mind egy másik mozit néztünk...
Elnézést, ha kicsit még harcias vagyok.
Nehezen higgadok le, ha ilyen mérvű gonoszsággal találom magam szemben.
Először is, újabb tanulsággal szolgált az ügy számomra arról, mennyire érdekes az emberi természet. Néhány reakció olyannyira megmaradt a fejemben, hogy gondoltam megosztom Veletek:
Volt valaki, aki félreértette, amit írtam, bár ezzel sokan voltak így. Mindenesetre ő rendesen félreértette, és miután felhívtam a figyelmét rá, hogy talán figyelmesebben is olvashatta volna, ezt a választ kaptam: "Az a baj veled évi,hogy mindig támadsz.Akkor javítsd ki, hogy egyértelmű legyen és KÉRJÉL ELNÉZÉST."- MI???
Ok, hát van ilyen, mondom, csinálom a kis dolgaim tovább, erre mibe botlok..egy ismert blogger kiírja, hogy "Hihetetlen, egyesek mire nem képesek a győzelemért..."-szemtől szembe megkérdeztem tőle, hogy rám gondol-e, és bár gyanusan szűkszavú volt, azt mondta nem. Tegyük fel, hogy elhittem, mert ugye mi okom lett volna kételkedni benne. Jó,mindegy, telik a nap, a következő bejegyzés, "Állítsátok meg Terézanyut, mert hányok...(xy-tól loptam,de jó.)" xy oldalán is láttam, és előtte engem savazott le, úgyhogy nem volt kétséges, hogy mégiscsak rám vonatkozik a dolog. Na most. Ha megkérdezem, mégis én vagyok-e, miért nem lehet azt mondani, hogy igen,te. Hátttt...mindegy,levontam a megfelelő következtetést, a bátorság hiánya vagy nem is tudom.
Ha meg xy ennyire kiborul tőlem, akkor miért akart ennyire az ismerősöm lenni? Itt is látszik, nem kéne mindenkit visszaigazolnom ész nélkül.
Telik a nap tovább, kb tízszer kaptam meg a "Pedig úgy emlékszem, vallásos vagy, akkor...stbstb." kezdetű mondatot, már meg sem lepődtem, erre jött egy másik "pofon"... ha jótékonykodni akarok, akkor nem éppen a skanzennek kéne felajánlani a nyereményt, hanem a harmadik helyzettnek...MIVAN??? Miért??? Milyen alapon?
Ezt már nem is álltam le átrágni, mert nem bírtam felfogni az agyammal...
Annyit reagáltam rá, hogy a legkrisztusibb dolog az lenne, hogyha BP kapná meg. Válasz?-Nem vagyok vallásos, de miért kéne neki megkapnia, amikor a harmadik helyezett az egyetlen, aki itt tiszta.-Hát ha ezt magyaráznom kell, mégsem olyan nagyon bölcs az ember, dehát gondoltam odaírom. "Azért lenne ez a legkrisztusibb, mert ez a kisfiú valószínűleg nem sok szeretetet kapott, azért lett ilyen, de lehet, ha érné egy ilyen pozitív élmény, még lehetne belőle normális felnőtt." Erre nem reagált. Meglepődtem.
Ez az illető volt az, aki kapásból, amikor kezdődött a botrány, gondolkodás nélkül lájkolta BP facebookos oldalát, csak hogy ellenem tegyen. Totál elmebaj a számomra...
Kaptam olyan üzenetet is, amiben én voltam az oka, hogy a többi 90 emberre nem figyel oda senki, csak rám, és az egészet ezért csináltam. Megkérdeztem volna, hogy az én ismerősi köröm mennyiben befolyásolja az ő ismerősi köreit, dehát végül neki nem is kezdtem el magyarázni, szerkesztés-jelentés/tiltás-klikk.
Többen is jártak így a napokban, de minden esetben csak a saját jól felfogott érdekükben, mielőtt annyira belelovallják magukat az utálkozásba, hogy a végén kiborulnak.
A rokonaimat nem válogathatom meg, de őket nem is kell, tőlük elfogadom a kritikát, és az ő véleményük számít is. De az ismerőseimet megválogathatom és meg is válogatom.
Hát és a kedvencem a teszvesz egyik reakciója volt, amiben azt írták, hogy "Ha Évi mind a 3000 rajongója minden nap szavazna, toronymagasan győzne."-ez nem cinikus kicsit?
Azt olvastam valakinél, hogy a kudarchoz vezető legrövidebb út, ha mindenkinek meg akarunk felelni, nos, ezt az elvet teljes mértékig osztom. Ezért nem is akarok megfelelni senki másnak, csak a családomnak és magamnak.
És nyugodt szívvel tudok tükörbe nézni ma is.
Tanulságok:
Tudtam, hogy lesznek, akiktől nem számíthatok semmi jóra, voltak is, szép számmal, de azért néha meglepődtem, hogy mennyire a legrosszabbat feltételezték rólam végig és mennyi gonoszság van azokban, akik szeretik máshogy bemutatni magukat. Azt hiszik, jobbak sokunknál, de ilyenkor kiderül, hogy senki sem jobb, mint a másik.
Többedszerre is "kiderült" többeknek, hogy én mindenkit átverek, mégse az a habos-babos cuki kislány vagyok, akinek szeretném mutatni magam. Az csak egy álarc és a valódi énem az a dühöngő személyiség, aki nem tud magán uralkodni. Hát, sajnálom, hogy újra ilyen csalódást kellett okoznom.
Nem tudom ,miért képzelik egyesek azt, hogy nekem semmi gondom az életben. Az, hogy optimista vagyok és az, hogy vannak-e gondjaim, egymástól független tényezők, bár sokszor ez előbbi segít túljutni az utóbbiakon.
Inkább maradok az ő szemükben az a naiv, ostoba kislány, akinek -szerintük- fogalma sincsen az élet valódi értelméről. Olyan, aki szeret folyton átgázolni mindenkin, ha sértegetik, mert az élet még nem kevert le neki két nagy pofont, amiből megtanulhatta volna, hogy ne ugráljon.
És igazuk van, ugrálni fogok. Ha valaki megtámad engem vagy azokat, akik nekem fontosak, ki fogok állni és meg fogom védeni őket.
Amikor azt írták, hogy szabadon engedtem a kutyáimat, akiket aztán már nem tudtam kézben tartani, megmondom őszintén, én is kiakadtam.
Ismerlek Benneteket, tudom, hogy egyetlen szót kellett volna mondanom csak, és senki tovább nem lépett volna semerre sem, mert Ti ennél sokkal felnőttebben gondolkodtok.
Úgy gondolom, hogy közöttünk a szolidaritás volt a legfontosabb ezekben a napokban, a barátaim kiálltak értem, amiért őket is sokan támadták.
Az a vád is ért minket, hogy összefogás helyett széthúzunk. Én pont úgy láttam, hogy ez az összefogásról szólt, bár lehet, hogy mi mind egy másik mozit néztünk...
Elnézést, ha kicsit még harcias vagyok.
Nehezen higgadok le, ha ilyen mérvű gonoszsággal találom magam szemben.
2012. március 10., szombat
Közjáték 2. - Mi lesz,HA nyerek?
Újra a teszvesz blogger versenyével kapcsolatos a bejegyzés és többször esküszöm, nem hozom szóba.
Nagyon sokat gondolkodtam, mi lenne a helyes megoldás. Már egy jó ideje érzem, hogy a nyereményt, HA nyerek, nem tudnám jó szájízzel elfogadni. Több okból sem.
Igen,idealista vagyok, de el tudom képzelni, hogy van, aki ezt a kampányt látva azt gondolja, persze, hiszen az én érdekem az, hogy kizárják, mert akkor én nyerek.
Az ő megnyugtatásukra született ez a poszt.
HA nyerek, a következő fog történni.
Anyuval beszélgettem róla, mi lenne a helyes megoldás. Tisztában vagyok azzal, hogy a legkrisztusibb megoldás az lenne, ha BP kapná meg. De úgy gondolom, hogy egészen egyszerűen nem érdemli meg. Ha a blogjában írna egy bejegyzést, amiben mindannyiunktól elnézést kér és a blogját megszüntetné, ahogyan van az összes jogsértő és borzalmas tartalommal együtt, akkor elgondolkodnék rajta. Ha vállalná a saját arcát, és nevét, meggondolnám.
De így úgy érzem, nem ő kapja meg.
Azt is mondta anyu, hogy a skanzen falusi olimpiáján nem nagyon tolongtak a szponzorok, pedig támogatóknak nincsenek híján, csak épp felajánlások nem jöttek.
Úgy gondolom, hogy nem nagyon találhatnék jobb helyet ennek az 50 ezer Ft-os utalványnak.
A nyereményt a falusi olimpia mezei futóversenyének a győztese kapja meg, HA nyerek. Olipmiai bajnokok fogják átadni a nyertesnek és meg fogom mondani, hogy amikor azt mondják be, ki a felajánló, ne azt mondják, hogy én, mondják azt, hogy sok száz érző szívű és kedves ember, akiknek fontos volt egy embertársuk becsülete.
Köszönöm Nektek, hogy továbbra sem adjátok fel és szavaztok, minden egyes nap, hogy ez az álmom is valóra válhasson!
Nagyon sokat gondolkodtam, mi lenne a helyes megoldás. Már egy jó ideje érzem, hogy a nyereményt, HA nyerek, nem tudnám jó szájízzel elfogadni. Több okból sem.
Igen,idealista vagyok, de el tudom képzelni, hogy van, aki ezt a kampányt látva azt gondolja, persze, hiszen az én érdekem az, hogy kizárják, mert akkor én nyerek.
Az ő megnyugtatásukra született ez a poszt.
HA nyerek, a következő fog történni.
Anyuval beszélgettem róla, mi lenne a helyes megoldás. Tisztában vagyok azzal, hogy a legkrisztusibb megoldás az lenne, ha BP kapná meg. De úgy gondolom, hogy egészen egyszerűen nem érdemli meg. Ha a blogjában írna egy bejegyzést, amiben mindannyiunktól elnézést kér és a blogját megszüntetné, ahogyan van az összes jogsértő és borzalmas tartalommal együtt, akkor elgondolkodnék rajta. Ha vállalná a saját arcát, és nevét, meggondolnám.
De így úgy érzem, nem ő kapja meg.
Azt is mondta anyu, hogy a skanzen falusi olimpiáján nem nagyon tolongtak a szponzorok, pedig támogatóknak nincsenek híján, csak épp felajánlások nem jöttek.
Úgy gondolom, hogy nem nagyon találhatnék jobb helyet ennek az 50 ezer Ft-os utalványnak.
A nyereményt a falusi olimpia mezei futóversenyének a győztese kapja meg, HA nyerek. Olipmiai bajnokok fogják átadni a nyertesnek és meg fogom mondani, hogy amikor azt mondják be, ki a felajánló, ne azt mondják, hogy én, mondják azt, hogy sok száz érző szívű és kedves ember, akiknek fontos volt egy embertársuk becsülete.
Köszönöm Nektek, hogy továbbra sem adjátok fel és szavaztok, minden egyes nap, hogy ez az álmom is valóra válhasson!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)