Kérd és megadatik

Számos alkalommal írtam már ezen a blogon erről a "témáról" nem is keveset, de ez az egyik titka annak, hogy hiszek sok mindenben és mindenkiben.

Néhány éve mindaz, ami ma körülöttem van, csak az álmaimban létezett.
Pontosan tudtam azonban, mit szeretnék, hogyan szeretném, egy asztrológus a huszas éveim elején kielemzett és azt mondta, hogy 28 éves koromban fog előtérbe kerülni a család...nem hittem abban sem, akkor még...28 éves voltam, amikor elhagytak, mosolyogtam egy jót azon, hogy kicsit más értelemben gondoltam a család, mint olyan formájára ezidőtájt.

És 28 voltam, amikor megismertem a férjem és várandós lettem a lányommal. Rendben, 28 és fél...ennyi minden tényleg nem férhet bele egy évbe:)

Szokták mondani, hogy az ember önbeteljesítő mechanizmusa a horoszkópok titka, ha tudod, mi vár rád, akkor arra fordítod a figyelmed, és így értelemszerűen nyilván azt fogod észrevenni. Mert eleve azt keresed.

Miért nem fordítjuk akkor a figyelmünket más, sokkal "értelmesebb" cél felé?

Ha az ócskapiacok megszállottja vagy, mint én, akkor érted a szemléltetést. Adott egy nagy rakás cucc...cucc-hegyek. Hogy egész pontos legyek. Minden látszik, de mégsem látszik semmi...
Kilógnak apró részletek mindenfelől, de semmi nem látszik teljes egészében és ha mégis, ki garantálja, hogy nem a következő adagot kémleled-e már, a figyelmed nem siklott-e át valami fontos felett?

Nézz így az életedre!
Tudod-e mit szeretnél pontosan? Ha tudod, akkor már csak a mikor a kérdés. Ha nem tudod, akkor hogyan fogod észrevenni?

Muszáj teljesen magad előtt látnod a jövőd. Ha ez megvan, ami eleve nem kis feladat, akkor elkezdheted felépíteni a terv után a valóságban is. Amikor valamit tudsz, látsz, akkor azt is igyekszel kitalálni, hogyan érhetnéd el. Olyankor minden pillanatban azon jár az agyad, hogy vajon mit tehetnél érte...Hogy oldhatnál meg minden problémát, ami a megvalósulás akadálya?

Újabb példa.
Pontosan tudod hétfőn, hogy szombat este el akarsz menni megnézni egy bizonyos filmet. Kigondolod, hogy hol fogják vetíteni és mikor, és úgy intézed a dolgaid, hogy akkorra ott is legyél. Ha idegen helyen adják, megnézed a térképet, hogyan jutsz el oda, megtankolod a kocsit, ha nagy siker, megrendeled előre a jegyet..tehát tervezel, legfőképpen pedig TESZEL azért, hogy Te szombat este ott ülhess a teremben.

Ha nem teszel, hanem úgy vagy vele, majd lesz valahogy, akkor valószínűleg éppen akkor közbe fog jönni valami, nem fogod tudni, mit vegyél fel, kicsit később fogsz tudni elindulni, kifogy a benzin, a mozinál már nem lesz parkolóhely és a pénztárban közölni fogják, hogy minden jegy elkelt egész hétvégére.

Ahhoz, hogy kérni tudj, tudnod kell, mit szeretnél.
Nem kell vallásosnak lenni, hogy belásd ennek a mondatnak a jelentőségét.

Újra itt vagyok

Eltelt egy év.
Sőt, jóval több, mint egy év. Amíg nem írtam.

Így utólag már úgy érzem, hogy kár volt kihagyni ezt az időt, mert annyi minden történt közben, ami érdemes lett volna rá, hogy megörökítsem...Abban kénytelen vagyok hinni, hogy mindennek megvan az oka, így utólag nem szoktam bánkódni, esetleg elgondolkodom a miérteken.

Most éreztem azt, hogy írnom kell. Nem akartam addig folytatni,amíg biztosan nem érzem, hogy ezt akarom, és ez az idő is eljött.

Tündérmese.
Értelmezzük ezt a címet.
Mitől is tündérmese minden tündérmese? Hogy bár sokan azt gondolják lehetetlen, mert papírforma szerint végülis tényleg az, végül mindig a jó győz. Akár ha a legkisebb, vagy leggyengébb is ő, végül a jó elnyeri méltó jutalmát.
Ám ezeknek a meséknek nem a happy end a legérdekesebb része, bár tagadhatatlanul a legszebb.
Egy ember életére nehéz ráhúzni egy mese sablont, hiszen a "boldogan éltek, amíg meg nem haltak" nagyon bizonytalan időtartam. Könnyen előfordulhat, hogy a mese vége után kezdődik egy sokkal érdekesebb történet ugyanazokkal a szereplőkkel, ám az már egy másik sztori lesz.

Én ugyanezt a történetet szeretném írni tovább, nem szándékozom újat kezdeni.

Hol tartok most?
Addig álmodoztam a mesevilágomról, amíg meg nem tudtam teremteni magamnak.
Minden pofon után felkeltem és mentem tovább, amíg el nem értem a célt. Hogy mi különbözteti meg a sikeres embert attól, akinek nem sikerül? A sikeres ember eggyel többször áll fel- tartja a közmondás. Nos, ezt az elméletet sikerült teljesen a magamévá tennem az elmúlt időszakban.

Mivel a hétköznapok során olyan benyomások értek, amik nem kifejezetten tettek boldoggá, elkezdtem kizárni a külvilágot ebből az én sajátomból.
Nem nézek híreket, nem olvasok újságot, visszavonultam a birodalmamba.
Mindeközben pedig némileg visszatért az emberekbe vetett hitem.

Tudatosult bennem, hogy azok, akik tisztelik a másik embert, rettentő kevesen vannak.

Sokan gondolják, hogy bármilyen szinten jobbak nálam, és el kell keserítenem őket, mindig, hogy nem. Mert senki nem jobb a másiknál. DE nem is rosszabb.

Az internetes világban sokan feljogosítva érzik magukat, hogy a másik fölé gondolják magukat sokszor akkor is, ha az illetővel még egy szót sem váltottak. Sokszor olyanok szólnak bele vitákba, akik egyáltalán nem érintettek és fogalmuk sincsen dolgokról és legfőképpen olyanok ítélnek el másokat, akik közel sem tökéletesek.
"Ne ítélj, hogy ne ítéltess!" Mond ma ez még valakinek valamit?

Jelentem, újra itt vagyok.
Lesznek, akik ennek örülni fognak és lesznek, akik nem annyira. Utóbbiaknak azt javaslom, hogy ne kínozzák magukat azzal, hogy engem olvasnak.

Pénzügyek

Vannak az életünkben olyan változások és helyzetek, amikor az anyagi javaink nem egészen elégítik ki az anyagi vágyainkat. Ezekben az esetekben két választása van az emberek. Az első, hogy megadja magát a körülményeknek és a lehetőségekből megpróbálja mégis kihozni valahogyan a legjobbat, a második, hogy magába zuhanva csak a hiányzó dolgokra koncentrál és így teljesen ellehetetleníti mind a maga, mind pedig környezete életét.
Én nagyon remélem, hogy sokan azok közül, akik ezt a blogot olvassák, az első megoldást választották és ezért vannak itt.

Természetesen megerőszakolni senkit nem lehet, de lehet kísérletet tenni a meggyőzésre, hátha belátóak lesznek és elismerik, hogy nem minden arany fénylik. Van, amit nehezebb észrevenni, mégis, talán az aranynál is értékesebb.

Ebben a blogban mindig arra törekedtem, hogy őszinte legyek,jelen esetben például azért, hogy akik hasonló beszűkült lehetőségekkel rendelkeznek, mint mostanában a családom és én, lássák, hogy nem feltétlen vannak egyedül és a pénzzel való állandó sakkozás mellett is lehet azt a kis meglevő jussunkat élvezni.
Sőt, úgy írom inkább, hogy ezeket nem hogy lehet, hanem muszáj lenne kiélvezni, és lehet, hogy az egész folyamatot teljesen az elején kell kezdeni. Értem ezt olyan értelemben, hogy sokunk talán már el is felejtette, hogyan is kell élvezni bizonyos helyzeteket, hogyan lehet megadni a módját a tőlünk telhető legtöbb dolognak. Pedig ezekre az apró örömökre nagy szüksége van mind a testnek, mind pedig a léleknek. Ezek a kis örömök adnak erőt a mindennapok elviseléséhez, egy- egy nehezebb helyzet legyűréséhez.

Nem gondolom, hogy az a megoldás, hogy az ember MINDENT megvon magától.
Valami mindig van, aminek örülni lehet!

Érdemes, igenis érdemes mindennek megadni a módját.Egy szülinap ezerszer emlékezetesebb, ha nem a pénzt, hanem a figyelmünket ajándékozzuk a másiknak, a karácsony értékesebb, ha az időnkből ajándékozunk akár saját készítésű ajándékokkal, akár közös programokkal valósul ez meg...

Már két éve vagyok Annával itthon, és most érkezik a fiunk, tudom,miről beszélek...
Visszatérek.

Már nem

bontom fejezetekre az életünket.

Tulajdonképpen a mese része a dolognak olyan értelemben biztosan véget ért,  amilyenben a mese hagyományos jelentését értjük, ámde ez valóság és szeretem.

A napjaink egy külső szemlélő számára biztosan egyhangúak lehetnek, reggel felkelünk, mint mindenki más, megreggelizünk, mint mindenki más, telik a nap különös események nélkül. Mióta gyermekem van, a különös események értelme megváltozott, és mára ha nem találkozom ilyesmivel, annak csak örülni tudok.
Akkor megmarad az az illúzióm, hogy a saját kezemben tartom a dolgokat.

Én sosem voltam karrierista, sosem vágytam a folyamatos pörgésre, és ez a nyugalom boldogsággal tölt el, mert úgy érzem, én a helyemen vagyok.
A kislányom, aki már nagylány azóta, a lábamhoz telepedve tesz-vesz a gyöngyeimmel, babrál a cérnákkal, amíg egy kicsit dolgozom, persze a javát akkor végzem, amikor alszik délután.
A nappaliban varrok s a kis szoba ajtaja nyitva.

Oda-odapillantok munka közben, a lehunyt kis szemecskékre, a hosszú pillákra, csak nézem, ahogyan emelkedik, süllyed a kis mellkas, hallgatom, ahogy kis be jár a levegő, és mint egy meditáció, nyugtat a látvány.
Tudom, hogy jó meleg, puha ágyban, az én őrző szemeim mellett és szárnyaim alatt piheg a kis madár és amikor felébred, megint lesz egy mosolya nekem.

Tudom, ez így nem sokat mond annak, akinek nincsen gyermeke, de ezekre az érzésekre nincsenek szavak. Én amatőr még annyira se tudom leírni, milyen ez, semha gyakorlott író lennék.

De ha belegondolok, hogy ebből a mennyei örömből hamarosan duplán jut majd, belecsavarodik a szívem, mert ez fájdalmasan jó és nem tudom, hogyan fogom elviselni ezt a rengeteg örömöt, amit az Anyaságtól kaptam.
Lassan érlelődik bennem a gondolat, hogy bár eddig nem sok helyet foglalt a fejemben, és a testemben, lassan több figyelmet fog követelni a kis élet odabent, és idekint is.
Lassan kezdem érezni a fészekrakó ösztönt, hogy készülni kéne, babaruhákat válogatni, mosni, bolyhozni, vasalni, hajtogatni őket, átnézni, mi nincsen, keresni Pankának egy nagylányosabb ágyat, a kis rácsost pedig előkészíteni.
Édes terhek várnak, miközben magam is egy édes terhet hurcolok magamban.

A mi menedékünk az otthonunk, védő bástyái vagyunk egymásnak.

?.fejezet - Beteljesül minden

A fiú és a lány több, mint két éve éltek már együtt boldogan, másfél éve egy édes kislány is gazdagította a mindennapjaikat és tulajdonképpen azt mondhatjuk, nagyon boldogok voltak.

A lánynak azonban folyton motoszkált a fejében egy apró kis gondolat, pontosabban egy apró kis életke gondolata, mert egyet biztosan tudott, nem elég egy kisbaba. Annak az egy kisbabának akkor ad meg mindent, ha világra hoz neki egy testvérkét, ezt biztosan tudta.
De nem lenne teljen őszinte a beszámolóm, ha azt állítanám, teljesen biztos volt abban, mikor jön el az ideje.

AnnaLilla születésekor édesanyja a létező legjobb tanáccsal szolgált ennek a néha bizonytalan lánynak, azt mondta, "Bármi is történjen, bízz a lányodban!". Ez a tanács rengeteg esetben bizonyult a későbbiekben életmentőnek.
A tíz nap alatt, amíg a kórházban voltak, egy-egy nagyobb esés után és mindig, amikor valami ijesztő történt, egyre tudott gondolni, az édesanya szavaira. 

Ezek a szavak jártak a fejében akkor is, amikor döntött, hogy mostmár nem akar ő dönteni. Rábízza arra a kis életre, hogy mikor jön, és a kis élet az első alkalmat megragadva azonnal jött is. 

Hihetetlen szerencsésnek érezték magukat, hogy ugyanúgy, ahogyan az első babánál, első próbálkozásra megfogant a kistestvér, aki mára már lassan 8 hetesen betölti a második hónapot.

Így folytatnám a regényt, ha lenne regény, de egyelőre még nincsen, csak a beszámoló létezik, a tények léteznek és a tények makacs dolgok.
A pocakomban egy kisbaba, érzéseim szerint fiú.
Ha visszatekintek, november 11-én írtam, hogy jó lenne, ha...
Ezúttal mindenre figyeltem, és pontosan tudom, hogy ez a kis babszem, a második, avagy babszem junior, november ötödikén fogant meg.

A sztárfotó hat hetes, hat milliméteres, csoda kis lényt mutatott nekem, szabályos szívhanggal. Az év legmeghatóbb pillanata volt.

Mindig is kiváltságosnak éreztem magam, már sokszor írtam arról, hogy sokszor csak kívánnom kell és mindent megkaphatok. Most sem érzem ezt másképp.
Akivel beszéltem, mind nevetett rajtam, pedig ez tényleg így van.
Amit kiejtek a számon, szembejön, ha nem is azonnal, de előbb-utóbb mindenképpen.

Most így a nyolcadik hét végén, túl viszonylag kemény négy héten, erőtlen vagyok még, de már jobban érzem magam, nem kínoz az émelygés, csak minden erőm elhagyott. Néhány hétbe még beletelik majd, hogy az visszatérjen, talán egy hónapba is, és aztán kezdődik minden elölről, laborok, vizsgálatok, megbeszélések, és minden, ami ezzel jár, azért, hogy nyár végén már négyen legyünk.

Egyelőre nem tudom elképzelni sem, milyen lesz...
Néha azért elkap a pánik.
Hazudnék,ha ezt tagadnám.
De magamat tagadnám meg akkor, ha nem hinném el, hogy biztosan minden rendben lesz.

Ámen.

Boldog 2013-mas évet Nektek!

Egyszerű ez

Boldog vagyok.
Nem félek kimondani. Nem félek tőle, hogy elveszítem, mert nem félek a jövőtől.

Azt mondhatjátok,könnyelmű vagyok, pedig én csak hiszek, és bízom a Gondviselésben. Hiszek benne, hogy tényleg a gondomat viseli majd és minden rendben lesz.

Az életemet jelentősen megkönnyítette, amikor elkezdtem úgy felfogni az életet, mint egy előre megírt könyvet. Ez így eléggé korlátoltan hangzik talán, mégsem az, az én számomra ez maga a szabadság.
Nem kell félnem semmitől.

Tudom, mert hiszek, hogy minden úgyis úgy lesz, ahogyan lennie kell és én azokkal a dolgokkal, személyekkel fogom magam szemben találni, azokkal a helyzetekkel kell megbirkóznom, akikkel és amikkel kell ahhoz, hogy tovább tudjak fejlődni.
Hiszem, hogy ha egy kudarcból megtanulom a leckét, akkor ugyanazt a kudarcot nem kell még egyszer átélnem.
Azt is, hogy azt kapom, amire szükségem van, nem azt, amit szeretnék.

Persze kíváncsian várom,mit hoz elém a sorsom.
Szeretnék (szeretnénk) egy kisbabát, Panka mellé. Úgy éreztem, most jött el az ideje és izgatottan várom, hogy mikor lesz belőle egy igazi, új életke.
Nem erőltetek, nem siettetek semmit, úgysem lenne semmi értelme, ebben biztos vagyok.
Akkor fog jönni, amikor az ő kis lelke is úgy gondolja majd, hogy eljött az ideje.
És biztos vagyok benne, hogy akkor fog jönni, amikor a legjobb. Anna is akkor jött.

Elfogadás

Igazából nagyon rég készülök ide írni. De folyton képtelenebbnél képtelenebb helyeken jön rám az ihlet, általában olyankor, amikor halovány esélyem sem nyílik ezeket a gondolatokat szavakba önteni.

Az elmúlt napok történései annyira felhergelték a bennem élő igazság-mániást, hogy ez egy bejegyzésért kiáltott, nem is igazán a külvilág számára, inkább saját magamnak megnyugtató terápiaként.

Az emberi gonoszság, rosszindulat, határtalan.
Azt már Széchenyi is megmondta, a maga korában, hogy: "„A magyarnak mindenkor is most is legnagyobb ellensége, - a magyar.”

Ez pedig napról-napra bebizonyosodni látszik, legalábbis  ebben az ál-virtuális világban, ahol a napjaim egy részét tengetem.
Érdekes tapasztalat, de úgy látom, általában azok a legkevésbé elfogadók, akik a legliberálisabbnak tartják magukat. Ennek pedig az az egyszerű oka, hogy abban a hitben élnek, hogy a liberális életszemlélet lényege épp az, hogy nem kell elfogadni semmilyen szabályt- vagyis semmit. De azokat biztosan nem, akik nem liberálisok.

Amikor tényleg elfogadónak kéne lenni, azonnal vagy az irigység, vagy a féltékenység, vagy csak simán a puszta rosszindulat folyományaképp az emberek nagy része nem tudja megállni szó nélkül, ha valakivel valami jó történik.

Hozom máris például ápdétNorbi szívműtétjét. 
Az életben megérteni soha nem fogom, miért kell ennyi embernek vennie a fáradságot, fellépni az oldalára, és leírni, hogy "haha, majdnem belehaltál a sok ápdétbe,mi?". 
Miért nem lehet szó nélkül elmenni ezek mellett a dolgok mellett?Nem kötelező persze egyet érteni, nem kötelező jót kívánni, de rosszat kívánni is ugyanannyi munka legalább, akkor már lehetne akár jót is, nem?
Az én számomra teljesen érthetetlen, hogy sokan mennyi energiát fordítanak a másik pocskondiázására és kioktatására.

Az esetek nagy részében a magánügy fogalma új értelmet nyer és valóságos közügy lesz belőle, annyi ember gondolja úgy, hogy mindenképpen le kell írnia a véleményét bizonyos dolgokkal kapcsolatban.
Ilyenkor az, akiről szó van, szinte a legutolsó szempont a sztoriban, mindenki személyes ügynek tekinti az esetet, és mindenkinek azonnal mindenhez köze lesz.

Amikor valakinek valami sikerül, miért érzi úgy, hogy azonnal magyarázkodnia, szabadkoznia kell?Miért nem tud már senki őszintén örülni a másik örömének?
(Hazudtam, tud...de ez sajnos a kisebbség az én meglátásom szerint...)
 Miért kell máris keresni valami foltot a patyolaton?

Miért nem tudnak az emberek a saját ügyeikkel törődni, és miért nem gondolják úgy sokan, hogy csak azután nyitják ki a szájukat, miután a maguk portá(l)ján is körülnéztek?

Nekem nagyon hiányzik a szeretet és a megértés. Az elfogadás és a tisztelet ebből a mai világból.
Tényleg a feje tetejére állt.

Amikor hatalmas motorokat vagy versenyautókat bőgető törékeny nőket látok, értetlenkedem, de elfogadom. Ettől még nem gondolom, hogy normális dolog, és hogy nőies, bár kétségkívül vagány lehet mások szemében.
Én nem liberális vagyok, én bevallottan kozervatív.

De nem megyek oda hozzájuk, hogy kioktassam őket a magam igazáról,mert az a magam igaza, a sajátom. Nekik is megvan a sajátjuk, és mindenki másnak is. 
Én nem csinálnám, és itt meg is állok. Nem érzek kényszert, hogy megjegyzéseket tegyek rájuk, vagy sértegessem őket, amiért totál sminkben és hajban a motoron feszítenek, ahelyett, hogy a konyhában tennék.
Miért olyan nehéz megállni itt sokaknak?