Elfogadás

Igazából nagyon rég készülök ide írni. De folyton képtelenebbnél képtelenebb helyeken jön rám az ihlet, általában olyankor, amikor halovány esélyem sem nyílik ezeket a gondolatokat szavakba önteni.

Az elmúlt napok történései annyira felhergelték a bennem élő igazság-mániást, hogy ez egy bejegyzésért kiáltott, nem is igazán a külvilág számára, inkább saját magamnak megnyugtató terápiaként.

Az emberi gonoszság, rosszindulat, határtalan.
Azt már Széchenyi is megmondta, a maga korában, hogy: "„A magyarnak mindenkor is most is legnagyobb ellensége, - a magyar.”

Ez pedig napról-napra bebizonyosodni látszik, legalábbis  ebben az ál-virtuális világban, ahol a napjaim egy részét tengetem.
Érdekes tapasztalat, de úgy látom, általában azok a legkevésbé elfogadók, akik a legliberálisabbnak tartják magukat. Ennek pedig az az egyszerű oka, hogy abban a hitben élnek, hogy a liberális életszemlélet lényege épp az, hogy nem kell elfogadni semmilyen szabályt- vagyis semmit. De azokat biztosan nem, akik nem liberálisok.

Amikor tényleg elfogadónak kéne lenni, azonnal vagy az irigység, vagy a féltékenység, vagy csak simán a puszta rosszindulat folyományaképp az emberek nagy része nem tudja megállni szó nélkül, ha valakivel valami jó történik.

Hozom máris például ápdétNorbi szívműtétjét. 
Az életben megérteni soha nem fogom, miért kell ennyi embernek vennie a fáradságot, fellépni az oldalára, és leírni, hogy "haha, majdnem belehaltál a sok ápdétbe,mi?". 
Miért nem lehet szó nélkül elmenni ezek mellett a dolgok mellett?Nem kötelező persze egyet érteni, nem kötelező jót kívánni, de rosszat kívánni is ugyanannyi munka legalább, akkor már lehetne akár jót is, nem?
Az én számomra teljesen érthetetlen, hogy sokan mennyi energiát fordítanak a másik pocskondiázására és kioktatására.

Az esetek nagy részében a magánügy fogalma új értelmet nyer és valóságos közügy lesz belőle, annyi ember gondolja úgy, hogy mindenképpen le kell írnia a véleményét bizonyos dolgokkal kapcsolatban.
Ilyenkor az, akiről szó van, szinte a legutolsó szempont a sztoriban, mindenki személyes ügynek tekinti az esetet, és mindenkinek azonnal mindenhez köze lesz.

Amikor valakinek valami sikerül, miért érzi úgy, hogy azonnal magyarázkodnia, szabadkoznia kell?Miért nem tud már senki őszintén örülni a másik örömének?
(Hazudtam, tud...de ez sajnos a kisebbség az én meglátásom szerint...)
 Miért kell máris keresni valami foltot a patyolaton?

Miért nem tudnak az emberek a saját ügyeikkel törődni, és miért nem gondolják úgy sokan, hogy csak azután nyitják ki a szájukat, miután a maguk portá(l)ján is körülnéztek?

Nekem nagyon hiányzik a szeretet és a megértés. Az elfogadás és a tisztelet ebből a mai világból.
Tényleg a feje tetejére állt.

Amikor hatalmas motorokat vagy versenyautókat bőgető törékeny nőket látok, értetlenkedem, de elfogadom. Ettől még nem gondolom, hogy normális dolog, és hogy nőies, bár kétségkívül vagány lehet mások szemében.
Én nem liberális vagyok, én bevallottan kozervatív.

De nem megyek oda hozzájuk, hogy kioktassam őket a magam igazáról,mert az a magam igaza, a sajátom. Nekik is megvan a sajátjuk, és mindenki másnak is. 
Én nem csinálnám, és itt meg is állok. Nem érzek kényszert, hogy megjegyzéseket tegyek rájuk, vagy sértegessem őket, amiért totál sminkben és hajban a motoron feszítenek, ahelyett, hogy a konyhában tennék.
Miért olyan nehéz megállni itt sokaknak?

Nosztalgia a négyzeten

Tudom, tudom, régen jelentkeztem...igazából érdemben nem sok minden történt azóta, csak próbálok dolgozni kicsit Pankám mellett, amennyire enged. Mellette sosem volt nehéz, de mostanában sokkal többször jön oda hozzám, ölelgeti a lábam, babanyelven beszélget, ha egy kis törődésre vágyik. Különben pedig tőlem pár méterre játszik a szőnyegen, miközben a varrógép minden egyes elindításakor felkapja a kis szöszke fejét, felugrik és a virsli ujjacskáit olyan helyekre dugdossa, ami egy járó varrógép esetén nem előnyös.

Mielőtt ilyen kis aktív lett volna, persze voltak más "bajok". Most mégis nosztalgiával gondolok vissza azokra az időkre, amikor még olyan nagyon picike volt.

Érdekes szerzet az emberi agy. Hogyan (és legfőképpen miért) lehetséges az, hogy az ember tényleg sokszor csak a jóra emlékezik? Persze nem felejtem el, hogy mennyit éjszakáztunk, mennyit fájt a pocak, aztán a fogacskák, mégis jó érzéssel gondolok vissza.

Ha a saját gyerekkoromra gondolok vissza,azt is jó érzésekkel teszem, pedig élénken él bennem, hogy 6-7 évesen megkérdeztem anyut, hogy "Ugye, ti sosem fogtok elválni?" -és azt mondta, soha...aztán lettem 14 és elváltak és a fejéhez vágtam, hogy de hisz megígérted!-állítólag nem ígért ilyesmit.

Persze emlékszem rá, hogy kiközösítettek az általánosban, családi okok miatt és arra is emlékszem, hogy hányszor, de hányszor voltam például reménytelenül szerelmes.
De mégsem fáj az emlék, nem rossz rá gondolni, és ha újra kezdhetném, valószínű, hogy mindent ugyanígy csinálnék.

Az elmúlt hetekben elgondolkodtam azon, hogy itt az ideje annak, hogy a kistesó megfoganjon. Nem szeretném, ha túl nagy lenne közöttük a korkülönbség, a védőnő és a saját józan eszem alapján is jobb, ha nem várom meg a 3. évet, amikor Panka már pontosan tudja, hogy letaszítják majd a trónjáról, akármennyire is felkészíteném, erre nem lehet...sokkal jobb szerintem, ha még csak két éves, és nem annyira van tisztában azzal, hogy mivel jár egy testvér:)
De a mondanivalóm lényege nem is ez, hanem hogy igazából amikor éles helyzetbe kerültem és úgy nézett ki, hogy azonnal sikerült is, én újra ugyanúgy pánikba estem, mint Pankánál.
Amikor kiderült, hogy csak vaklárma volt, akkor megkönnyebbültem, és érdekes mód, azóta máshogyan gondolkodom. Már nem félek. Már úgy érzem, hogy tényleg Rá kell bíznom, mikor szeretne jönni,mint Panka.  Ő is tudta, hogy mikor a legjobb neki, a testvére is ugyanígy fogja tudni.

Nosztalgia ide vagy oda, az eddigi tapasztalataim alapján azt mondom, az első év a legnehezebb. De minden perce csodás. A rosszak is. Ha másért nem, akkor azért, mert tudom, hogy elmúlnak.
Tulajdonképpen az egész életemre is igaz, hiszen minden pillanatban történt valami. Minden perc azért történt úgy, ahogy, hogy én ma itt legyek és így legyek itt.

Ez ugyanúgy felfoghatatlan a számomra, mint az, hogy bár tudom,mennyire nehezen épültem fel a császár után, késznek érzem magam arra, hogy akár 9 hónap múlva újra végig csináljam, ha épp úgy esik.
Hogyan lehetséges, hogy bár pontosan tudjuk, hogy ami történt nem mindig volt abban a pillanatban olyan jó, mégis, visszagondolva egészen máshogy fest a dolog?

Azt hiszem, ennek alaposabban utána fogok járni...
Mióta itthon vagyok, egyre jobban érdekel a pszichológia.

Vissza a Nő-höz

Az anyaság a világ legnehezebb munkája, a munkát persze idézőjelben értem. És sokat kivesz belőlünk, nőkből, legalábbis az első gyermeknél biztosan. Én csodának éltem meg, hogy Panka megszületett, de tény, nagyon elfáradtam, és minden alkalmat megragadtam, amikor volt egy kis időm kényeztetni magam.

EZ a "kényeztetés" általában annyira rosszul sikerült, hogy csak ártottam magamnak vele.
Pihenés mozgás helyett, csoki rendes étel helyett, kóla víz helyett...ismeritek biztosan.
Mert nem tudtam elképzelni nagyobb örömöt annál, semhogy a kanapéra ülve a tv előtt benyomjak valami NAGYOT és finomat.

Az eredmény...
Gondolom senkit nem lep meg.
Nem hogy fogytam volna a szoptatás alatt/ miatt, visszahíztam 82 kilóra,pedig szülni 94-gyel mentem és voltam már 78 is.
A bőröm katasztrófa, a hajam hullott, semmi vitamin nincsen sajnos az édességekben, nem is pótoltam.
Bele sem merek gondolni, hogy mennyit árthattam például Pankának a sok kólával, bár az "alvászavarait" már levetkőzte,mióta lejöttem a "szerről".

És a legfontosabb.
Anyuval beszélgettem, amikor megkérdezte,miért kellenek nekem ezek a "jutalmak". Sőt, meg is fogalmazta az aggodalmát, hogy valószínűleg semmi boldogsághormon nincsen a szervezetemben.
Nem éreztem magam szépnek és nem is voltam az.
Nem a súly miatt,hanem mert szomorú voltam,akárhányszor csak tükörbe néztem.


A napokban már nem bírtam tovább.
Szeretem a férjem és nem akartam elveszíteni, márpedig úgy éreztem, minden egyes nappal távolabb és távolabb kerülünk egymáshoz, mert Ő Panka születése óta szinte egyáltalán nem közeledett hozzám.
Utólag belegondolva miért is tette volna. Utáltam magam és idegbeteg voltam, türelmetlen vele és én sem bújtam, sosem.

Muszáj volt lépni valamerre, mert ez egyenes út a szakadékba,így hát beszélnünk kellett róla.
Korábban akárhányszor kérdeztem Istit, mi a baj, azt mondta: "Nem tudom...". Én elhittem és rettegtem, hiszen a nem tudom-mal nem tudok mit kezdeni, azon sem változtatni, sem javítani nem tudok.
De most, hogy elfogyott a türelmem ,megkértem, hogy legyen szíves, mondja el, mert nem hiszem el, hogy nem tudja. Megígértem, hogy nem leszek mérges, nem akadok ki, és semmi baj nem lesz, csak tudjam...mert akkor tudok változtatni.
És nagy nehezen, hosszú hónapok után elhangzott végre a -számomra- legszebb, megkönnyebbülést hozó mondat a szájából: "Nem tudom, hogyan mondjam, hogy ne bántsalak meg..."-itt már tudtam, hogy meg fogom tudni, tudomásul fogom tudni venni amit már úgyis olyan rég tudok.

Tudom, hogy sok plusz kiló van rajtam.
Tudom, hogy elhanyagoltam magam,és tudom, hogy türelmetlen voltam.

Sokan erre azt mondanák, áááá, az a plusz pár kiló mit számít, hiszen gyönyörű lányunk van...de az a plusz pár kiló az majdnem 20.
És én megértem Őt, hiszen nem egy ilyen nőt ismert meg, hanem egy sokkal karcsúbbat.

Hogy mit akartam mindezzel?
Mióta beszéltünk,minden sokkal jobb, mindketten közeledünk a másikhoz, jobban odafigyelünk magunkra is, ahelyett, hogy minden figyelmünket és szeretetünket csak és kizárólag Pankára "szórnánk". -Tehát beszélgetni kell.

A "nem tudom, mi a baj"-t nem lehet elfogadni. Mindig, mindenki tudja, mi a baj, csak maximum nem akarja elmondani, hogy ne bántson meg. De én úgy gondolom, minden igazság jobb a bizonytalanságnál.

Programváltozás

Volt egy álmom, hogy átköltözhetünk egy kis házikóba, innen a lakásból, mégpedig idén ősszel.
Ez az álmom mesés volt...imádtam.

Majd megszakadt a szívem,amikor ma reggel el kellett búcsúznom tőle.
Most majdnem délután négy óra, és reggel tíz óta mostanra tudtam kicsit megnyugodni.

Muszáj volt rájönnöm, hogy az a fontos, hogy élünk és nem az, hogy hol.
Hogy egészségesek vagyunk és számíthatunk egymásra, sokan még ilyen helyzetben sincsenek...

Túl szép lett volna, ha ez is ilyen könnyen sikerül és 30 éves koromra minden álmom teljesült volna ebben az életben...hogy is hihettem...

A döntésnek anyagi (milyen más???) okai vannak, a fedezetre nem elég a ház, amit választottunk. 

Mint minden helyzetben, most is azt próbálom meglátni, ami a jó része, hiszen valószínűleg nekünk most nem szabad ezt a lépést meglépni, különben nem így alakultak volna a dolgok.
Szóval maradunk, ahol voltunk, a fenekünkön, a kis lakáskánkban és még nagyobb a kihívás,mint valaha, hogy hogyan tehetem minden szempontból kényelmessé és luxus hatásúvá azt a lakást, ami jelen pillanatban nem az.
És amivel eddig nem is foglalkoztam, gondolván,ha elmegyünk, minek is költsek rá.

De a kő marad.
És ez a lakás megkezdi az átváltozását.
Remélem, hogy hamarosan pillangó kel ki a csúnya hernyóból, és mire feléled a piac annyira, hogy nem fél áron kótyavetyéljük el, talán még jobban is járunk...
Talán.
Bízva a jövőben. Mint mindig.

Minden és mindenki változik

és ez így is van jól.

Sokszor a szememre vetik, hogy mennyire megváltoztam,milyen öntelt lettem, mennyire erős akaratú és mennyire könnyedén játszom az emberekkel, akik figyelnek és követnek, mintha pusztán csak a játékszereim lennének. Én nem érzem úgy, hogy akármivel is manipulálni akarnálak Benneteket.

A változás talán annak tudható be, hogy sajnos/szerencsére sokkal határozottabb lettem, mert egész egyszerűen rákényszerültem. Az anyaság gyönyörű feladat, de nem engedi meg a teketóriázást, mert annak súlyos ára van.
Elúszik az egész nap, a gyermekem neveletlen lesz, a végén pedig úgy érzem majd, hogy teljesen kicsúszott a kezemből a gyeplő. Tudom, mert volt már, hogy így éreztem, akkor döntöttem el, hogy meg kell reformálnom az életem, ha nem szeretnék megbolondulni.

Itt most nem csak az időbeosztásról van szó,hanem az egész életszemléletről.
A lényeges dolgok kerülnek az előtérbe, mint a családom és az ő "jól-létük", a barátaim és utána a többi. Ehhez pedig tűzön-vízen át tartanom kell magam, és csakúgy, mint másnak, nekem is muszáj "dolgoznom" a babázás mellett, bár nem nevezhetem munkának, mert a gyes első éve alatt a munkavégzést a törvény bünteti. A gyes megvonásával.

Mennyivel könnyebb lenne,ha "csak" babázni kéne...de közben ott van az is, hogy egy fizikai alkalmazotti bérből hárman nem tudnánk az adósságainkat fizetni. Mert azok vannak. Nem nagyon van olyan ismerősöm, akinek ne lenne...

Nagyon szeretném,ha nem gondolnátok azt, hogy "őszintétlen" vagyok, hiszen pont az a célom, hogy mindent egyenesen kimondjak és leírjak. Különben mi értelme lenne...

Az, hogy ki mit gondol rólam, az mindenkinek a saját véleménye, amit természetesen tiszteletben tartok és nem szeretném ezt a véleményét sehogy sem megváltoztatni. Egyszerűen csak azt szeretném, ha mind az igazi énem látnátok és az alapján vonnátok le a következtetéseket.

Talán valóban megváltoztam.
Úgy tűnhet, nem érdekel senki más, csak saját magam.
Pedig ez nem így van és ennek nem is ez a lényege.

Egyszerűen csak arról van szó, hogy van egy célom, amit szeretnék elérni, és az odáig vezető úton békében szeretnék élni magammal. Igen, magammal, nem pedig mindenki mással, mert aki nincsen békében magával, annak nagyon nehéz az élet.

Az, hogy békében vagyok magammal nem egyenlő azzal, hogy imádom magam és csak önmagam. Az nem önteltség, nem önzőség, hanem egy "egyszerű" feladat, amit mindenkinek meg kéne oldania, de csak nagyon keveseknek sikerül maradéktalanul. Aztán őket szeretik a többiek önteltnek nevezni.
Nekem is vannak gondjaim magammal, persze, hiszen hazudnék,ha azt mondanám, hogy nincsen. De a lényeg éppen az, hogy tudom, ismerem a hibáimat és a gyenge pontjaimat és ezeket nap mint nap erősíteni és javítani törekszem.

A csalódásokról

Csalódni jó...mert csalódni lehet "pozitívan" is, bár ez hasonló kifejezés, mint a "szörnyen jó", vagy a "borzasztó jó".
Csalódni rossz...mert az ember csalatkozik, megcsalva érzi magát, úgy érzi, hogy egy csalóval van dolga, márpedig a csalók nem méltóak az őszinte figyelemre.

Én ezt a blogot az őszinteség jegyében nyitottam, úgy gondoltam, hogy kitárulkozom mindenki előtt, hiszen maximum valaki nem tetszését fejezi ki, bár akkor én még úgy gondoltam, hogy valószínűleg csak szigorúan az én személyemmel kapcsolatban. De az emberi rosszindulat határtalansága folytán látnom kellett, hogy a családomat is kikezdik, amit pedig nem bírtam elviselni, ezért bezártam a blogot.
Most, remélve, hogy azok, akik ide jártak megbotránkozni, már elfelejtettek, újra megpróbálom a régi tervem szerint mindenki számára hozzáférhető módon írni tovább a mesét.

Olyan furcsa, mert néha úgy érzem, világmegváltó gondolataim támadnak babakocsi tologatás közben, és gondolkodom is rajta, hogy ebből jó kis poszt születhetne, de mire hazaérek, ezeknek a gondolatoknak általában nyoma vész.

Egy rossz szokásomnak köszönhetően (t.i.,hogy Éden hotel-néző vagyok), sokat gondolkodom mostanában a bizalom-csalódás duón.

Ha végigtekintek az életemen, sokszor okoztam csalódást, és sokszor csalódtam.
És érdekes módon sosem gondoltam azt, hogy vége, innentől senkiben sem bízom. Valahogy meg tudtam tartani a naivitásom és mindenkiben megbíztam. Elsőre. Persze másodszorra,  harmadszorra már nem, illetve egyszer igen, de az a legrondább szakításom volt, úgyhogy többet nem követtem el azt a hibát (sem).
És hogy ezt miért írom le.

Elképesztően sok olyan ismerősöm van, aki azt mondja, nem tud megbízni az ellenkező nemben és ezek az emberek nem is tudnak senkihez közel kerülni. Jellemzően ők azok, akik váltogatják a partnereket, és nem azért, mert nem akarnak komoly kapcsolatot. Persze, hogy akarnak, ki ne akarna -egy bizonyos kor után- egy igazi társat maga mellé? De félnek, rettegnek, hogy kiadják magukat és újra csalódni fognak.
Jellemzően ilyenek a netes társkereső oldalak felhasználói is. Persze ott akad más gond is, egy idő után az ember függő lesz és  -jellemzően a férfiak- hajlamosak azért fenn maradni akkor is, ha találkoznak valakivel, mert hiszik és vallják, hogy minden nap jöhet egy jobb. Rengeteg csalódást okoznak így azoknak a nőknek, akik tudják, hogy MINDIG MINDENKINÉL VAN JOBB.
Ha így keresnénk társat, sosem lelnénk meg, nincsen tökéletes.
Az Igazi van. Az Igazi a maga tökéletes tökéletlenségével, mert hiszen senki sem tökéletes.

Bár egy kicsit elkalandoztam, muszáj elmesélnem, hogy van egy barátom, egy olyan fiú, akivel gimnáziumi osztálytársak voltunk és érdekes mód akkor még nem nagyon beszélgettünk. De azóta ez szerencsére megváltozott és épp az után az ominózus, ronda szakítás után hívtam fel, hogy megkérdezzem, mi az, amit olyan nagyon rosszul csinálok, hogy nem sikerül soha és mindig én maradok hoppon.

A válaszát egy életre megjegyeztem, azt mondta, hogy én mindig azt a kérdést tettem fel magamnak, hogy vajon elég jó vagyok-e neki? Alapvetően hibás hozzáállás, hiszen a kérdés helyesen így hangzik:
"Vajon elég jó Ő nekem?"

Muszáj tisztában lennünk az értékeinkkel, az értékünkkel, tudni kell, hogy mennyit érünk és az alá nem szabad adni. Méltó társra van szüksége mindenkinek, nem egy olyan valakire, aki akárki lehetne, a lényeg csak a megléte.
Ha sikerül megtalálni azt a valakit, aki ilyen, könnyen elkerülhető a csalódás, hiszen a méltó partner egyenes, őszinte és megbízható. Nem fog bántani. Mert tudja, hogy az milyen, tudja, hogy mekkora fájdalmat okozna. A méltó pár érzelmileg sokkal intelligensebb annál, semhogy kihasználja és lábtörlőnek nézze azt a Nőt, aki tisztában és békében van önmagával, hiszen az ilyen Nő (is) nagyon ritka kincs.
Az értékes Nő értékes Férfit érdemel és viszont.

Hazám-hazám...

Mészáros János Elek, aki az imént ezt az áriát adta elő a Csillag születik-ben azt mondta, hogy gyermekkorában mindig azt hitte, hogy ez a legszebb dal a világon. Ma pedig már tudja is.


Szeretek azonnal leírni valamit, ami eszembe jut, mert akkor a legőszintébb, akkor még nem érek rá szépíteni vagy épp másítani az érzéseimen, mert azon ügyködöm, hogy mielőbb rögzítsem őket. És már nagyon rég szerettem volna írni erről, amiről most fogok, mert nagyon régen böki a csőröm.

Lokálpatrióta vagyok. Nagyon is. Hazaszerető, Magyarországhoz hű valaki vagyok, akinek egy hét nyaralás után is honvágya van. Itthon én tényleg otthon vagyok.

De elszomorít, hogy mostanában mindenkinél azt látom, hogy ha valami rossz történik vele, azt válaszolja rá, "Köszönöm/köszönjük, Magyarország...".
Nekem ez fáj.
Mintha engem bántana valaki...

Mi köze ennek a szegény, újra és újra megkínzott Országnak ahhoz, hogy a vezetői milyen döntéseket hoznak és azok éppen kit érintenek rosszul vagy jól...

Ahogy hallgatom ezt az áriát, libabőrös vagyok, ráz a hideg, kizárólag jó értelemben, hiszen mintha az én érzéseimről szólna, az én bánatomról.
Borzasztó nap mint nap szembesülni azzal, hogyan bántják, hogyan csépelik azt, ami nekem a minden, és aminek "mindenem köszönhetem".
És rossz hallani, hogy szidják, hogy becsmérlik, mennyire lealacsonyítják, mennyire nem szeretik sokan...

Pedig külön kellene tudni választani a Haza fogalmát a Kormány fogalmától.
A Haza örök.
A Kormány átmeneti. Mészáros János Elek olyan ember, amilyen embereket én a legnagyobbra becsülök. A múltkori János vitéz alatt végig a könnyeimmel küzdöttem. Ugye,láttátok?