2011. április 19., kedd

És akkor...indulás...

Fél kettőre megérkezett a szépséges autónk, amire feltettük az általam készített díszt, és meg kell mondjam, nagyon mutatós lett a fekete alapon. Visszafogott, de ettől független nagyon mutatós.

Háromnegyed kettőre odaértünk a Városháza elé, ahol már vártak bennünket. A technikus körbevitt, magyarázott, hogy mi hogy lesz
, zene, ilyesmi, kérdeztem, hogy lehetne-e az én kiválasztott zeném a bevonuláshoz is, mire csak annyit mondott, hogy "Nem, mert az Édesapja már hozott mást helyette..."-namondom...vajon mit...teljesen kiment a feje
mből, mennyit emlegettem korábban évekig, hogy ha egyszer férjhez megyek, akkor Wolf Kati előadásában szeretném hallani a Kéz című számot, Wolf Péter szerzeményét.

Amikor mindenki megérkezett, mi kimentünk, és
Csenge Dórát eligazítottam, mikor merre kell mennie, mit kell majd csinálnia. Ő tette oda a gyűrűpárná
t az anyakönyvvezető elé a kis tálba. Olyan fenségesen sétált oda, akárcsak egy kis hercegnő, teljesen tudatában volt a feladata pillanatnyi súlyának.

Amikor meghallottam, mi a zene, még be sem léptünk, nekem máris potyogtak a könnyeim...apa megszerezte nekem Wolf Katit, ha nem is élőben, mert ahhoz már túl híres..de CD-n...nekem, a bevonuláshoz. István szerintem nem értette hirtelen,miért kezdtem azonnal sírni, amikor még ott sem voltunk, nekem azonban nagyon sokat jelentett ez a gesztus aputól, tekintve, hogy az esküvő előtt elég rondán összekaptunk.

Besétáltunk, leültünk, felálltunk, mondtunk igent, adtunk és kaptunk gyűrűt, majd csókot...

De ez a csók...Istenem...egész életemben ilyen házastársi csókról álmodtam, amiben benne van minden érzelem, minden szerelem és ragaszkodás, amiben én is érzem, hogy tényleg csak én vagyok az egyedüli ezen a világon az én férjem számára, és remélem csak, hogy ő is érezte ezt viszont.

Az én számomra hihetetlen gyorsan lezajlott ez a dolog, bár ugye az anyakönyvvezetős ünnepségek nem szoktak olyan soká tartani, hihetetlen volt látnom, hogy az én 4 éves kishugom pityereg a meghatottságtól, és boldog és az anyakönyvvezető is a könnyeivel küzd és mindenki mellettünk áll.
És az én Szerelmem fogja és simogatja a kezem, és nem néz rám és én sem mertem ránézni, mert tudtam, hogy akkor soha többet nem tudom visszafolytani a zokogást.
Ezt az érzést nem lehet leírni.
Ez olyan fajta érzés, amit át kell élni, és aki házasságellenes, vagy nem tartja fontosnak, nagyon sok mindentől fosztja meg magát. Én nem is bánom, hogy most nem volt egyházi, mert egy komplett fogadalmat biztosan képtelen lettem volna érthetően végigmondani.

5 megjegyzés:

  1. Mi mondtunk olyan fogadalmat amit polgárin szoktak...nekem is potyogtak a könnyeim:):)

    VálaszTörlés
  2. Kedves Éva!

    Régóta figyelemmel kísérem a munkádat a facebook-on, olvasom blogjaidat. Most először írok Neked.

    Bevallom, megkönnyeztem ezt a bejegyzést. Eszembe juttattad az esküvőmet, hogy valami hasonlót éreztem én is az első házastársi csókunknál...

    Nagyon-nagyon sok boldogságot kívánok Nektek, vigyázzatok egymásra!

    Zsófi

    VálaszTörlés
  3. Hát nekem is eszembe jutott! :')
    Szépek voltatok, vagytok, így hármasban!!

    VálaszTörlés
  4. Mesebeli volt az egész!
    Gratulálok.Sok boldogságot.
    A könnyekkel én is küszködtem,de hagytam.... :)
    Csak reménykedni tudok ,hogy hasonló esküvőm legyen nekem is.

    VálaszTörlés