2011. április 22., péntek

77.fejezet - Ambivalens

2 nappal az esküvő után temetésre voltunk hivatalosak.Mama búcsúztatója, aki remélem,mindettől független fentről, Papi kezét fogva jókat mosolygott rajtunk vasárnap.
Mindenki úgy jött oda hozzánk, hogy "Őszinte részvétem és gratulálunk!"-mondanom sem kell talán, mennyire furcsán vette ki magát ez.

Mivel mindenkit kihagytunk az esküvőből, aki nem testvér és nem szülő, így most volt alkalmuk szegénykéimnek üdvözölni bennünket, de talán volt benne annyi jó, hogy megbeszélhettük, milyen szépen gyarapszik a család, és milyen jó, hogy mi minden eddigi hagyományt viszünk tovább. Az unokatestvérem 8 és fél hónapos pocakkal jött el a temetésre, a 13 hónapos kisfiát tolva a kocsiban, én is pocakkal, ők máris három új reménység a család számára...

Arról nem is beszélve, hogy talán anyukám gyászát is enyhítette valamelyest, amikor a mozgolódó, nyűgösködő lányom rugdalózását érezhette a tenyerén át, amit a pocakomon pihentetett, ha volt alkalma.

A temetések szörnyű nehezek, de -és talán nem botránkoztatok meg senkit, ha ezt mondom- én gyászomban is nyugodt tudtam maradni. Meg is mondom, miért.

A temetés előtti éjjel Mamával és Papival álmodtam.Az ő házukban voltam, ahogy besétáltam a konyhába, láttam, hogy ott tesznek-vesznek együtt, bot nélkül,frissen, fiatalosan, mosolyogva. Tudtam, hogy ez nem igaz, mert ők nem lehetnek ott, és kérdeztem is Mamit, hogyan lehetséges az, hogy itt vannak...ő pedig csak annyit mondott nekem mosolyogva: Hát..nem tudtunk még elbúcsúzni..-nem voltam ott, amikor Ő elment. De Anyukám végig foghatta a kis göcsörtös kezét.

Reggel, amikor magamhoz tértem, még nem is értettem, mi volt ez, egy fél óra-óra múlva értettem csak meg, hogy Ő már jó helyen van, végre Papi mellett, paskolhatja tovább a fejét összetekert újságpapírral csupa szeretetből, ahogy utoljára emlékszem az együttlétükre.

A koporsóba tekintve, amit egyébként nem nagyon ajánlok senkinek, de én nem bírtam ki, egy teljesen idegen testet láttam. Nem is hasonlított az én drága nagymamámhoz, ez már nem ő volt. Így igazából ott, abban a pillanatban már egy számomra idegen testet búcsúztattam, lélekben már előző éjjel elköszöntünk.

Persze nagyon fog hiányozni. De tudom, hogy álmomban akármikor beszélgethetek majd velük.

7 megjegyzés:

  1. Hát nem vagy semmi, én nem bírtam volna így ki!!!!

    VálaszTörlés
  2. Ez a kicsi test fél éve szenvedett már, rég szeretett volna megpihenni...A kedvenc lánya volt mellette, amikor elaludt és azt hiszem, hogy a lehető legjobb volt így, hiszen akkor már nem szenvedett.

    Tényleg csak azért tudok ilyen nyugodt lenni most, mert tudom, hogy ennek így kellett lennie, nem volt egyedül és én sem veszítettem el,mert a pocakomban a kis élet hordoz majd egy darabot a lelkéből:)

    VálaszTörlés
  3. Nálunk is hasonló dolog történt... Én a nagypapámat veszítettem el 2 évvel ezelőtt...Ma pont 2 éve kezdődött az egész! Akkor volt 10 éve hogy a papámat műtötték a szívével, ércserét hajtottak végre a szívénél! És amikor 2 évvel ezelőtt kórházba került akkor azt hitték, hogy a szíve az...hosszas vizsgálódás után kiderült, hogy sajnos gyomorrákja van, amit azonnal meg kell műteni, májusban megműtötték kivették a hárodnegyed gyomrát, és hihetelten módon semmi baja nem volt, amikor megengedték vígan futkosott meg minden szóval nem látszott rajta, hogy akkor volt 78 éves! Felfoghatatlan volt...haza engedték május 20-án a kórházból reggel, nagyon jól volt, este 10 órakor pedig már a rohammentő száguldott vele a kórházba, hozzá teszem közben egyszer újra kellett éleszteni, mert leállt a szíve... Másnap már megint jól volt, beszélt meg minden! Aztán utána következő nap 10 órakor telefonált a mamám, hogy menjünk be hozzá mert olyan gyenge a papám. Anyukám és a testvére, a mamám az én unokabátyám és én mentünk be a kórházba...Papám a két lányával és a feleségével tudott beszélni és kérdezte hogy ott vagyunk-e az unokatesómmal és amikor megtudta, hogy igen lecsukta a szemét, és meghalt...
    Számomra nagyon fontos, volt, hogy ott a kórházi ágyon is lássam és amikor a koporsóban feküdt az utolsókig láthassam, és én teljes megnyugvást láttam az arcán...

    Hihetetlen hogy Te ennyire jól viselted a dolgokat! És teljesen igazad van, hogy a kislányod majd hordozza a nagymamád emlékét is!

    VálaszTörlés
  4. én sosem nézek bele a koporsóba. én úgy szeretem valakinek megőrizni az emlékét amilyen volt az életében. és nem szeretném hogyha az élettelen teste jelenne meg a szemeim előtt amikor rá/juk gondolok. mert ismerem annyira magam hogy biztos megjelenne a szemem előtt a rosszabbik "oldal" is.

    VálaszTörlés
  5. Éva, fogadd őszinte részvétünket! Ezek sajnos szomorú dolgok, de az életünk részei és valami módon el kell fogadnunk, hogy az élet megy tovább és Ők mindig velünk lesznek! Két éve szeptemberben elveszítettem a Nagyapámat és egy évre rá azaz tavaly szeptemberben megfogant a mi pici babánk, Kornél. Egy cseppet sem volt kétséges, hogy kisfiú lesz és, hogy a Papa küldte Őt Nekünk! A Kincsővel Január 24-re voltam kiírva, arra a napra amikor a Nagymamám elment Tőlünk. Én úgy gondolom, hogy semmi nincs véletlenül! A történetnek még mindig nincs vége, mert sajnos hét hónapos terhesen egyik napról a másikra, idén februárban elveszítettem az Édesapámat :(.... látni az utolsó perceiben... gyászolni...temetést megszervezni és az utolsó útjára elkísérni...hát nem volt egyszerű, de valahogy mindvégig úgy éreztem, hogy mellettem van és egyfajta nyugalmat áraszt felém, hogy Ő már jó helyen van, nyugodjak meg és mindig velünk lesz és Nekem most az a dolgom, hogy vigyázzak magamra és a Pocaklakóra!

    VálaszTörlés
  6. Igen,Xéni,pontosan értem,amit mondasz,nekem is a kislányom a vígasz.Az ilyen egyik napról a másikra-elveszítés talán még rosszabb,mert nem hagy időt az embernek, hogy felkészüljön. Bár nem tudom,egyáltalán fel lehet-e készülni rá.

    Együtt érzek Veled, és várom már,hogy itt legyetek és lássam a pocid!:))

    VálaszTörlés