Minden és mindenki változik

és ez így is van jól.

Sokszor a szememre vetik, hogy mennyire megváltoztam,milyen öntelt lettem, mennyire erős akaratú és mennyire könnyedén játszom az emberekkel, akik figyelnek és követnek, mintha pusztán csak a játékszereim lennének. Én nem érzem úgy, hogy akármivel is manipulálni akarnálak Benneteket.

A változás talán annak tudható be, hogy sajnos/szerencsére sokkal határozottabb lettem, mert egész egyszerűen rákényszerültem. Az anyaság gyönyörű feladat, de nem engedi meg a teketóriázást, mert annak súlyos ára van.
Elúszik az egész nap, a gyermekem neveletlen lesz, a végén pedig úgy érzem majd, hogy teljesen kicsúszott a kezemből a gyeplő. Tudom, mert volt már, hogy így éreztem, akkor döntöttem el, hogy meg kell reformálnom az életem, ha nem szeretnék megbolondulni.

Itt most nem csak az időbeosztásról van szó,hanem az egész életszemléletről.
A lényeges dolgok kerülnek az előtérbe, mint a családom és az ő "jól-létük", a barátaim és utána a többi. Ehhez pedig tűzön-vízen át tartanom kell magam, és csakúgy, mint másnak, nekem is muszáj "dolgoznom" a babázás mellett, bár nem nevezhetem munkának, mert a gyes első éve alatt a munkavégzést a törvény bünteti. A gyes megvonásával.

Mennyivel könnyebb lenne,ha "csak" babázni kéne...de közben ott van az is, hogy egy fizikai alkalmazotti bérből hárman nem tudnánk az adósságainkat fizetni. Mert azok vannak. Nem nagyon van olyan ismerősöm, akinek ne lenne...

Nagyon szeretném,ha nem gondolnátok azt, hogy "őszintétlen" vagyok, hiszen pont az a célom, hogy mindent egyenesen kimondjak és leírjak. Különben mi értelme lenne...

Az, hogy ki mit gondol rólam, az mindenkinek a saját véleménye, amit természetesen tiszteletben tartok és nem szeretném ezt a véleményét sehogy sem megváltoztatni. Egyszerűen csak azt szeretném, ha mind az igazi énem látnátok és az alapján vonnátok le a következtetéseket.

Talán valóban megváltoztam.
Úgy tűnhet, nem érdekel senki más, csak saját magam.
Pedig ez nem így van és ennek nem is ez a lényege.

Egyszerűen csak arról van szó, hogy van egy célom, amit szeretnék elérni, és az odáig vezető úton békében szeretnék élni magammal. Igen, magammal, nem pedig mindenki mással, mert aki nincsen békében magával, annak nagyon nehéz az élet.

Az, hogy békében vagyok magammal nem egyenlő azzal, hogy imádom magam és csak önmagam. Az nem önteltség, nem önzőség, hanem egy "egyszerű" feladat, amit mindenkinek meg kéne oldania, de csak nagyon keveseknek sikerül maradéktalanul. Aztán őket szeretik a többiek önteltnek nevezni.
Nekem is vannak gondjaim magammal, persze, hiszen hazudnék,ha azt mondanám, hogy nincsen. De a lényeg éppen az, hogy tudom, ismerem a hibáimat és a gyenge pontjaimat és ezeket nap mint nap erősíteni és javítani törekszem.

A csalódásokról

Csalódni jó...mert csalódni lehet "pozitívan" is, bár ez hasonló kifejezés, mint a "szörnyen jó", vagy a "borzasztó jó".
Csalódni rossz...mert az ember csalatkozik, megcsalva érzi magát, úgy érzi, hogy egy csalóval van dolga, márpedig a csalók nem méltóak az őszinte figyelemre.

Én ezt a blogot az őszinteség jegyében nyitottam, úgy gondoltam, hogy kitárulkozom mindenki előtt, hiszen maximum valaki nem tetszését fejezi ki, bár akkor én még úgy gondoltam, hogy valószínűleg csak szigorúan az én személyemmel kapcsolatban. De az emberi rosszindulat határtalansága folytán látnom kellett, hogy a családomat is kikezdik, amit pedig nem bírtam elviselni, ezért bezártam a blogot.
Most, remélve, hogy azok, akik ide jártak megbotránkozni, már elfelejtettek, újra megpróbálom a régi tervem szerint mindenki számára hozzáférhető módon írni tovább a mesét.

Olyan furcsa, mert néha úgy érzem, világmegváltó gondolataim támadnak babakocsi tologatás közben, és gondolkodom is rajta, hogy ebből jó kis poszt születhetne, de mire hazaérek, ezeknek a gondolatoknak általában nyoma vész.

Egy rossz szokásomnak köszönhetően (t.i.,hogy Éden hotel-néző vagyok), sokat gondolkodom mostanában a bizalom-csalódás duón.

Ha végigtekintek az életemen, sokszor okoztam csalódást, és sokszor csalódtam.
És érdekes módon sosem gondoltam azt, hogy vége, innentől senkiben sem bízom. Valahogy meg tudtam tartani a naivitásom és mindenkiben megbíztam. Elsőre. Persze másodszorra,  harmadszorra már nem, illetve egyszer igen, de az a legrondább szakításom volt, úgyhogy többet nem követtem el azt a hibát (sem).
És hogy ezt miért írom le.

Elképesztően sok olyan ismerősöm van, aki azt mondja, nem tud megbízni az ellenkező nemben és ezek az emberek nem is tudnak senkihez közel kerülni. Jellemzően ők azok, akik váltogatják a partnereket, és nem azért, mert nem akarnak komoly kapcsolatot. Persze, hogy akarnak, ki ne akarna -egy bizonyos kor után- egy igazi társat maga mellé? De félnek, rettegnek, hogy kiadják magukat és újra csalódni fognak.
Jellemzően ilyenek a netes társkereső oldalak felhasználói is. Persze ott akad más gond is, egy idő után az ember függő lesz és  -jellemzően a férfiak- hajlamosak azért fenn maradni akkor is, ha találkoznak valakivel, mert hiszik és vallják, hogy minden nap jöhet egy jobb. Rengeteg csalódást okoznak így azoknak a nőknek, akik tudják, hogy MINDIG MINDENKINÉL VAN JOBB.
Ha így keresnénk társat, sosem lelnénk meg, nincsen tökéletes.
Az Igazi van. Az Igazi a maga tökéletes tökéletlenségével, mert hiszen senki sem tökéletes.

Bár egy kicsit elkalandoztam, muszáj elmesélnem, hogy van egy barátom, egy olyan fiú, akivel gimnáziumi osztálytársak voltunk és érdekes mód akkor még nem nagyon beszélgettünk. De azóta ez szerencsére megváltozott és épp az után az ominózus, ronda szakítás után hívtam fel, hogy megkérdezzem, mi az, amit olyan nagyon rosszul csinálok, hogy nem sikerül soha és mindig én maradok hoppon.

A válaszát egy életre megjegyeztem, azt mondta, hogy én mindig azt a kérdést tettem fel magamnak, hogy vajon elég jó vagyok-e neki? Alapvetően hibás hozzáállás, hiszen a kérdés helyesen így hangzik:
"Vajon elég jó Ő nekem?"

Muszáj tisztában lennünk az értékeinkkel, az értékünkkel, tudni kell, hogy mennyit érünk és az alá nem szabad adni. Méltó társra van szüksége mindenkinek, nem egy olyan valakire, aki akárki lehetne, a lényeg csak a megléte.
Ha sikerül megtalálni azt a valakit, aki ilyen, könnyen elkerülhető a csalódás, hiszen a méltó partner egyenes, őszinte és megbízható. Nem fog bántani. Mert tudja, hogy az milyen, tudja, hogy mekkora fájdalmat okozna. A méltó pár érzelmileg sokkal intelligensebb annál, semhogy kihasználja és lábtörlőnek nézze azt a Nőt, aki tisztában és békében van önmagával, hiszen az ilyen Nő (is) nagyon ritka kincs.
Az értékes Nő értékes Férfit érdemel és viszont.

Hazám-hazám...

Mészáros János Elek, aki az imént ezt az áriát adta elő a Csillag születik-ben azt mondta, hogy gyermekkorában mindig azt hitte, hogy ez a legszebb dal a világon. Ma pedig már tudja is.


Szeretek azonnal leírni valamit, ami eszembe jut, mert akkor a legőszintébb, akkor még nem érek rá szépíteni vagy épp másítani az érzéseimen, mert azon ügyködöm, hogy mielőbb rögzítsem őket. És már nagyon rég szerettem volna írni erről, amiről most fogok, mert nagyon régen böki a csőröm.

Lokálpatrióta vagyok. Nagyon is. Hazaszerető, Magyarországhoz hű valaki vagyok, akinek egy hét nyaralás után is honvágya van. Itthon én tényleg otthon vagyok.

De elszomorít, hogy mostanában mindenkinél azt látom, hogy ha valami rossz történik vele, azt válaszolja rá, "Köszönöm/köszönjük, Magyarország...".
Nekem ez fáj.
Mintha engem bántana valaki...

Mi köze ennek a szegény, újra és újra megkínzott Országnak ahhoz, hogy a vezetői milyen döntéseket hoznak és azok éppen kit érintenek rosszul vagy jól...

Ahogy hallgatom ezt az áriát, libabőrös vagyok, ráz a hideg, kizárólag jó értelemben, hiszen mintha az én érzéseimről szólna, az én bánatomról.
Borzasztó nap mint nap szembesülni azzal, hogyan bántják, hogyan csépelik azt, ami nekem a minden, és aminek "mindenem köszönhetem".
És rossz hallani, hogy szidják, hogy becsmérlik, mennyire lealacsonyítják, mennyire nem szeretik sokan...

Pedig külön kellene tudni választani a Haza fogalmát a Kormány fogalmától.
A Haza örök.
A Kormány átmeneti. Mészáros János Elek olyan ember, amilyen embereket én a legnagyobbra becsülök. A múltkori János vitéz alatt végig a könnyeimmel küzdöttem. Ugye,láttátok?

Új időszámítás

"Miről beszéljünk, ha azt akarjuk, hogy szeressenek minket?
Kereskedőkkel-az üzleteiről, anyákkal- a gyerekeikről...Aki sokra vitte az életben, mindig szívesen beszél a kezdet hőskoráról.
Engedd a szemben ülőt, hogy ő magáról beszélhessen-máris meghódítottad. Hogy valakinek a szívét rabul ejtsük, nem kell egyéb, mint saját fájdalmairól és küzdelmeiről beszélni engedni."-így kezdődik Perlaky Lajos Napfényes filozófia című könyvében A szavak hatalma című fejezet bevezetője.

A könyvet a legutóbbi piacozásom alkalmával találtam, bár az antikvárokat nem szoktam figyelni, mert akkor tényleg egy egész napom menne el ott, ez valahogyan egy kupac tetejéről egyenest utánam kiáltott. Be volt csukva, a borítóján csak egy piktogram, kézbe kellett vennem , ki kellett nyitnom, hogy lássam, ki is Ő.
1944-es kiadás, minden bizonnyal nagy szükség lehetett rá, mégis meglepett, hogy ilyesmik is megjelentek akkoriban. Igazi, békebeli fogalmazás. Sokat lapozgathatták, lehet, hogy valakinek ez a könyv volt a végső menedéke azokban az időkben.

Hogy miért lett zárt blog a Tündérmese, nem bonyolult megválaszolni.
Én sosem azért írtam, hogy engem szeressenek. Sosem akartam eljátszani semmiféle szerepet, és ha mások haragját ki is vívtam, nem érdekelt. Rengeteget gondolkodtam az elmúlt hónap eseményein, hogy vajon mi volt az oka, mit kellett megértenem.
Ennek a folyamatnak akár a lezáró felvonása is lehet ez a könyv, mert már lassan 70 éves, olyan a számomra, mint egy beszélgetés hajdan élt bölcs nagyapámmal. Sok mindenre felnyitotta a szemem, nyilvánvaló lett hát, hogy a bölcsesség valóban kortalan tulajdonság. Nem tud eljárni felette az idő.

Sokszor gondolkodtam azon, hogy merjem-e vállalni mindenki előtt valódi önmagam, és végül úgy döntöttem, hogy csak így érdemes. Úgy döntöttem, hogy akármilyen áron kiállok bárki elé. Nem volt ez mindig így. Amíg nem tudtam, hogy mi a fontos, hogy egy igaz barát többet ér száz felületesnél, féltem konfrontálódni bárkivel, féltem, nehogy "megutáljon", és néha a kétszínűség átkos csapdájába estem, amikor a valós érzéseim visszajutottak a "sértett" fülbe. Fárasztóbbat nehezen tudok elképzelni, mint a magyarázkodás, melyből soha jól én még ki nem tudtam jönni.
Ezért döntöttem úgy, hogy őszinte akarok lenni, igazán őszinte, de nem bántóan őszinte.

Ide illeszkedik a könyv egy másik idézete, mely szerint: "...a világ legkellemetlenebb emberei a "jól odamondó emberek", a mindig igazat mondók, már pedig semmit sem hallunk kevésbé szívesen, mint a meztelen igazságot. Már Lessing megmondotta: a színigazság bora csak isteneknek való ital..."

Sok olyan embert ismerek, aki azt érzi küldetésének, hogy mindig mindenkit kioktasson arról, hogy ő őszintén kiről mit gondol és gondolkodás nélkül akárki arcába vágja a maga (vélt) igazát. Ezt a megoldást aztán megmagyarázza azzal, hogy dehát ő legalább őszinte. Azt gondolom ezzel kapcsolatban, hogy az őszinteség és tapintat egymást nem kizáró tényezők, szeretettel fordulva a másik felé, megértéssel hallgatva majd válaszolva sokkal értelmesebb beszélgetés alakul, mint sem vita, melynek a végén úgyis mindkét fél úgy áll fel, hogy még inkább meg van győződve a maga igazáról.

Vannak, akik képtelenek elfogadni, hogy más igazsága is lehet igazság, nem csak a sajátjuk. Vannak, akik képtelenek elfogadni azt, hogy nem kell mindenkit elsöpörni, aki nem úgy gondolkodik, mint én.

Vannak feladataink az életben, vannak meghozandó döntések.
Én úgy döntöttem, hogy a magam igazáról senkit nem akarok meggyőzni, nem vagyok benne biztos ugyanis, hogy az én igazam az EGYETLEN igazság.
Akikkel alapvető nézeteltéréseim vannak, komoly értékrend-beli különbségek, azokat pedig kizártam minden felületről, mert úgy gondolom, ha van erre lehetőségem, élni kell vele. Nem érzem menekülésnek, nem érzem gyerekesnek, egyszerűen úgy érzem, hogy ha valaki nekem nem szimpatikus, ha az elvei nem az én elveim, akkor azzal nem vagyok köteles kapcsolatban maradni. Menjünk el egymás mellett békében és kész. Bennem semmi harag nincsen, csak közöny. Teljesen érdektelen (nem értéktelen!!!) a számomra, teljesen...

Azok miatt, akiknek az én világom hamisnak tetszik, a blogot zárt közösségé alakítottam, és csak olyan olvasókat hívtam meg, akik kifejezetten kíváncsiak a folytatásra.

Ennek annyi hátránya van, hogy sokan nem fértek a keretbe, de megvan az az előnye, hogy bizonyos fajta "védelmet" tudok garantálni mindenkinek, aki a blogban szerepel és aki kommentben is vállalja a -néha talán nem az enyémmel egyező- véleményét, mert mi, akik most itt vagyunk, reményeim szerint bántás, rossz szándék nélkül fordulunk egymás felé majd.

Szívesen venném, ha néha írnátok megjegyzést, szeretnék párbeszédet, szeretném olvasni a véleményeteket és szeretnék válaszolni is, hiszen azért vagyunk itt mind. Hogy tanuljunk egymástól.

Szeretettel kívánok minden kedves olvasómnak Békés, Áldott Húsvéti Ünnepeket!
Évi

Egy kis változás

Ez a blog az én kis menedékem, az én második gyermekem, és nem szeretném a továbbiakban közszemlére tenni, hogy akárki ezen köszörülhesse a nyelvét. Sajnos amit reméltem, hogy erre nem lesz szükség, nem valósult meg, így zárt bloggá kell alakítanom a Tündérmesét.

Aki szeretne meghívót kapni hozzá, kérem, hogy a not@bad.hu e-mail címre jelezze, összesen 100 olvasót engedélyez a rendszer, így lesz, aki kimarad...

137.fejezet - Elmélkedés a világom jelen állásáról

Itt ülök a kanapén,az ölemben a laptop. Eszembe jut, hogy végig gondoljam, ki nekem a fontos kinek a véleménye számít, és önkéntelenül is oldalra pillantok, ahol a -lassan kilenc hónapos- lányom pelyhes kis feje lóg csak ki a puha paplan alól.

Odabent, a másik szobában a férjem alszik,ugyanígy.

Kint hallom,ahogyan süvít a szél, de a nap változatlanul süt.

Az állapotra,amiben lassan két éve élek, sokáig nem találtam a megfelelő szót. Aztán az unokatestvéremmel beszélgettem, amikor azt mondta, "kegyelem"-ben élnek. És rájöttem, mennyire igaza van. Ez tényleg egy kegyelmi állapot, egy kivételes, örömteli időszak, amit soha, egyetlen percre sem szabad természetesnek tekintenem.

A barátaimra gondolok, akik mellettem állnak, jóban-rosszban és elmosolyodom. Az sem természetes dolog, hogy ők mellettem állnak és néha munkás dolog az ilyen kapcsolatokat "megtartani", ahogyan minden más kapcsolatért, ezekért is meg kell dolgozni. Sokszor jobban is, hiszen mindent megérnek. Nem egy közülük már lassan 30 éve tart.

Az, hogy rólam ki mit gondol, ebből a békés menedékből kitekintve, amit az előbb említett család és az utóbb említett barátok alkotnak, lényegtelennek érzem. Azok véleménye, akik egyik "csoporthoz" sem tartoznak, hidegen hagy.

Volt olyan időszakom, amikor mindenkinek meg szerettem volna felelni, voltak olyan párkapcsolataim is, amik nem voltak igazak, hiszen tudtam, hogy másmilyennek szeretnének, mint amilyen vagyok. Ezeket a folyamatosan nyomasztó helyzeteket, az állandó aggódást nagyon fárasztó élményként éltem meg, mert nem volt egy nyugodt percem sem.Folyton attól féltem, mikor jönnek rá,hogy én valójában nem az vagyok, mint akinek ők szeretnének látni. Nem jobb annál és nem rosszabb, egyszerűen csak más.

Amikor megismertem Istvánt, mellette végre azt érezhettem, hogy belém lát és a valós énem ismerte meg, azt szerette meg és azzal szeretné leélni az életét. Hatalmas tehertől szabadított meg.

Ezért van, hogy az ő véleményére fokozottan adok.

De amikor valakik, akik nem is ismernek, vagy csak azt hiszik, hogy ismernek, pálcát törnek a fejem felett, azt nem veszem komolyan.

Én soha nem gondoltam magam különösebben bölcsnek. Ha valaki megkérdezte a véleményemet, elmondtam, de kérés nélkül nem oktattam senkit arról, hogy kéne intéznie az életét. Nem manipuláltam senkit soha, nem akartam átformálni, nem akartam álságos indokokkal a "magam oldalára" állítani. Akik mellettem állnak, önszántukból állnak ott.

Amikor valaki máshogyan gondolkodik, mint én, azt tiszteletben tartom, elfogadom, de nem csinálok belőle nagy ügyet, mert nem az a célom, hogy mindenki úgy gondolkodjon, ahogyan én szeretném. Unalmas egy világ lenne ez a számunkra, azt hiszem!:)
Senkit nem gondolok tökéletesnek -magamat sem, bár néhányan ezt hihetik- senkit nem gondolok jobban vagy rosszabbnak a másiknál. És nem is akarok megváltoztatni senkit.
Ez a blog sem azért jött létre, hogy tanácsokat osztogasson.

A tapasztalásaim gyűjteménye, a személyiségem lenyomata, mely itt teljesen őszinte lehet, és aki ezt örömmel veszi, annak ugyanolyan örömmel nyújtom át.
Nem szeretnék megtanítani senkit semmire, nem akarom felnyitni senki szemét, nem dolgom felhívni a figyelmét arra, hogy ez vagy az a leckéje, mert az élet majd megtanítja. Én hogy tehetném, amikor néha azt is nehéz megértenem, nekem mi az utam, nem hogy a másokéval foglalkozzam.

Ezért számomra a kritikusok munkája például olyan misztikus dolog. Biztosan vannak objektív szempontok, de a java szubjektív. Viszont most, hogy így végiggondoltam, rájöttem, hogy talán alapjaiban más az olyan ember személyisége, aki kritikusnak áll. Mert ehhez kell egy személyiség. Egy nálam semmivel sem jobb vagy rosszabb emberről ítéletet mondani a munkája alapján, olyan dolog, amihez gyomor kell.

Én nem venném a bátorságot hozzá, hogy "megmondó" legyek. Ehhez én kiskutya vagyok.

Bármikor kiállok önmagamért és a nekem fontosakért, de senkinek nem támadok neki önszántamból. Soha nem is tettem.
Ufonak érzem magam sokszor, manapság. Lehet, hogy az vagyok.

De vannak pillanatok az életemben, amiket már megtanultam észrevenni és amiket úgy értelmezek, hogy a számomra kijelölt úton járok. Ezt sem tudnám elkönyvelni, hogy jó-e vagy rossz, egyszerűen tudom, érzem, hogy most itt kell lennem, mert ez a dolgom.
És ez a felismerés boldoggá tesz.

Meg is puszilgatom a pelyhes kis bóbita fejet, mert közben kinyitotta csillag szemecskéit és kinyújtotta a husi kis karjait felém. Mennem kell.

136.fejezet - Ha van álmod, váltsd valóra!

"Mindenkinek van egy álma..."-szól a sláger is.

Nekem a családon kívül csak egy nagy álmom volt még, pontosabban kettő. Az egyik a műhely, ami már ugye csak idő kérdése, a második pedig egy családi ház, egy kis kuckó, kerttel,gyümölcsökkel, virágokkal.

Nos, a helyzet úgy áll, hogy eljött az idő. A lakástól szép lassan kezdhetek elköszönni, mert meg kell hirdetnünk és a dolgok jelen állása alapján a házikóba legkésőbb szeptemberben beköltözhetünk.

Abba a házikóba, amelyiknek a kertjében a műhelyem áll.
Minden összevág.
Minden sikerült.

Sokat gondolkodtam rajta,hogy itt állok lassan 30 éves fejjel és mindenem megvan. Innen kezdve csak apróságok várnak, a házikó szépítgetése, a család ápolgatása, talán egy kistesó, talán több, ahogy az Isten adja.
Hogyan lehet elérni bármit? Nem mondom, hogy könnyedén. De lehet abban valami, hogy ha valamit igazán akarsz, eléred. Többek között azért is, mert folyton a fejedben van, ezerszer átrágod elölről-hátulról, amíg ki nem találod, hogyan érhetnéd el. Nem a cél a kérdés, hanem a cél elérésének a módja.

Ha a cél a kérdés, természetesen más a helyzet, úgy nehéz elérni, ha azt sem tudja az ember, merre induljon. De ha minden nap legalább annyit megtesz érte, hogy egy kicsit gondolkodik, agyal,a megoldás is előbb-utóbb megérkezik.
Hisztek benne,ugye?

Hit nélkül nem megy, és mos nem a vallásos hitről beszélek, hanem arról a fajta hitről, ami bennetek van, magatok iránt. Hit abban, hogy amit kitaláltok, eléritek.
Nincsenek lehetetlenek, csak a mikor a kérdés, de várni legtöbbször megéri.
Persze ez a reális célokra vonatkozik, az, hogy holnap teremjen nekem két millió az ajtó előtt, nem reális cél.
Ti pedig, pontosan azok vagytok, akik tudjátok és értitek, hogy az élet valójában miről szól.