2010. november 28., vasárnap

14.fejezet - vissza a jelenbe

Szóval így lettünk mi egy pár.
A családom továbbra is nagyon szkeptikusan fogadott mindenféle elmesélést, ami Steve-ről szólt.
Nem ismerték személyesen igazán, hiszen nem nagyon találkoztak vele, mobilitásomból fakadóan inkább én mentem Hozzá, amikor csak tudtam. Az, hogy lelkesen mesélek, az sem nyugtatta meg őket, mert hát valljuk be, volt már ilyen a világtörténelemben. És nem feltétlen lett belőle ilyen szép történet.

Eltelt a nyár, elmentünk nyaralni, sokat voltunk a Balatonnál, a Velencei-tónál, igyekeztem a számomra fontos embereknek bemutatni Őt, hogy tudják, lássák, hogy jó kezekben vagyok. Éppen egy ilyen balatoni hétvégén kérdeztem meg először Tőle, hogy ha úgy alakulna és kisbabát várnék, mit szólna hozzá."Örülnék neki"-mondta Ő. Tudtam, hogy én már családot szeretnék és tudtam,hogy Ő is, hiszen már kétszer volt nős, gyermeke mégsem született eddig, de ekkor még csak 3 hónapja voltunk együtt.És olyan halálos biztonsággal tudta ezt kimondani,hogy én el is hittem. Persze, akkor még nem volt ilyesmiről szó, de azt hiszem, minden nőnek nagy megkönnyebbülés, ha tudhatja, hogy ilyen helyzetben is számíthat a másik fele támogatására. És nem csak, hogy támogat, de örül is..ez maga volt a megvalósult álom a számomra.
Attól a naptól kezdve már tényleg semmi sem volt, ami miatt aggódhatnék.

Korábban, négy-öt évvel ezelőtt sajnos volt egy abortuszom, amikor is a fogamzásgátló mellett antibiotikumot kaptam és nem jutott eszembe, az orvos pedig nem mondta,hogy hatástalanítják egymást. Terhes lettem és tudtam, hogy az a fiú nem maradt volna velem, ha megtartom, bár a döntést rám bízta. Én az abortusz mellett döntöttem, és azóta is rengetegszer jött elő rémálmomban az egész folyamat, kezdve a bürokrácia megterhelő kötelező köreivel, és befejezve a hiányérzettel, ami utána következett.

Ilyen előzmények után talán érthető, miért számított nekem ez a válasz ilyen sokat,ennyire korán, a kapcsolatunk kezdetén.

Megbeszéltük,hogy nem szedek semmiféle fogamzásgátlót,mert úgyis gyereket szeretnénk,így nem is érdemes erre a pár hónapra újra belekezdeni.
Időközben Steve több évtized után a negyvenedik születésnapján úgy döntött,soha többet nem gyújt rá, és ezt azóta is tartja, amiért borzasztó büszke vagyok rá.
Anyunak folyamatosan meséltem,milyen jó lesz,ha kiderül,kisbabánk lesz,de ő valahogy nem vett komolyan...azt hitte,hogy ez is csak afféle álmodozás,és még nem reális.
Megszakítottuk az együttléteinket, és ez a módszer hét hónapig kiválóan működött.

Egyetlen egyszer nem szakítottunk meg semmit,de én akkor éppen a menstruációm kellős közepén voltam és tulajdonképpen úgy voltunk vele,hogy igazából szinte nulla az esély arra,hogy sikerüljön.Ha tartottunk volna a teherbeeséstől, úgy nem ezt a módszert választjuk, de ez lehetőséget adott arra,hogy spontán essek teherbe akkor, amikor ez a baba igazán meg szeretne érkezni közénk.
Egyetlen egy esélyt kapott, egy aprócska,halovány alkalmat, és ő élt vele.
Beköltözött a pocakomba a mi kis Babszemünk és jól elbújt...

9 megjegyzés:

  1. Nincs is nagyobb boldogság egy gyerkőcnél! És ez az a kincs, amit nagyon meg kell becsülni, mert bearanyozza az életed! :)

    VálaszTörlés
  2. Olyan őszintén írsz.. hogy még én is csak álmélkodok.. De olyan jó ez Évi!!! Szeretem az őszinte embereket. puszi!

    VálaszTörlés
  3. Igen,ez az egyetlen célom,hogy őszintén írhassam meg mindazt,ami velünk történt, hátha van olyan,akinek ez erőt ad, mert van/volt/lesz hasonló szituációban.

    VálaszTörlés
  4. Csodálatos, ahogy a szerelmetekről írsz, remélem ez a boldogság sokáig (örökre) megmarad nektek. Őrizzétek és vigyázzatok rá úgy, mint a szerelmetek gyümölcsére!

    VálaszTörlés
  5. Igen.. romantikusan írsz, és közben olyan valós.. reális is.. Szeretem ezt a koktélt :))

    VálaszTörlés
  6. Évi.
    igazán nem bántásból írom, de olyan pucér lettél...
    Soha senkit nem olvastam így, aki ennyire kiadta volna magát.
    Kicsit féltelek!

    VálaszTörlés
  7. Drága Lilla!
    Nagyon jól esik,hogy aggódsz miattam,és köszönöm,hogy megírtad ezt a kommentet.
    A helyzet az,hogy én bármikor,bárki előtt vállalom,hogy én ez vagyok,és igen,követtem el hibákat és igen,vannak is hibáim,de nem akarom,hogy tökéletesnek lássanak a külső szemlélők.
    Én elhatároztam,hogy le szeretném írni mi hogy volt,de nem kifestve,megszépítve,hanem úgy,ahogyan az tényleg megtörtént...néhol ijesztően,néhol fájdalmasan.

    Sok levelet kaptam,hogy mennyire jó,hogy ilyen őszintén írok,így sokan magukra ismernek, a félelmeimben, a rossz döntéseimben és ez erőt ad nekik...Nekem meg az ad erőt,hogy ők belőlem merítenek:)

    Szóval még egyszer,örök hálám a gondoskodó aggodalomért,mellyel irántam viseltetsz,ne szokj le róla:)
    Ölellek!

    VálaszTörlés