Kivételesen

nem magamról írnék Nektek,hanem Rólatok.

Ma reggel a postás hozott nekünk megint egy csodálatos ajándékot, csak úgy...egy albumot, épp olyat,amilyet mindig is szerettem volna, csak épp sehol nem jutottam hozzá.

Az albumhoz egy kis levélke is tartozott,idézettel, remélem, Ági nem bánja, ha leírom:

"Az életünk sohasem magánügy, kihat a körülöttünk élőkre, és tágabb értelemben az egész családra.A szeretet, a szerelem alapvető ismérve, hogy gyümölcsöt terem, mégpedig jó gyümölcsöt."
(Böjte Csaba)

Böjte Csaba amúgy is nagy példaképem, egy igazi székely lélek, aki számára az élet nem folyamatos harc, hanem folyamatos "adás", azoknak a gyerekeknek, akikről már mindenki lemondott.

Érdekes, éppen a napokban néztem a Záróra ismétlését, ahol ő volt a vendég, és elmondta, hogy azok a "megvadult" gyerekek, akik nem értik a szép szót, abban a pillanatban, hogy kapnak rendes ruhát,megfürdetik őket meleg vízben, megvacsoráztatják és szépen lefektetik őket tiszta ágyba, varázsütésre kezesbáránnyá változnak. Nem kellett nekik hozzá pénz...

Az ő küldetése ez, folyamatos harc.Nekem Ő az egyik példaképem,bár ezt Ági nem tudhatta, amikor elküldte a kis levélkét..:)

Itt térnék át Rátok,Kedveseim...

Sokat gondolkodtam rajta, és beszélgettem is sokat az ismerőseimmel arról, hogy jó-e, ha ennyire kitárulkozom Előttetek. Sokan mondták, képtelenek lennének ennyire beengedni másokat az életükbe, félnek a kritikától, félnek attól, hogy nem fogják őket elfogadni a hibáikkal együtt, a nyűgjeikkel, a nem mindig tökéletes életükkel...mert ugye mi a divat...az az élet jó, ami tökéletes, ahol nincsen veszekedés, nincsen ellentét, nincsenek problémák. Az ilyen élettel egyetlen apró gond van csak, hogy nincsen.

Divat minden jóval, előnnyel, tulajdonnal, zsákmánnyal hivalkodni, s nem divat ugyanakkor beszámolni arról, hogy valaki bizonytalanná vált, szomorú, elkeseredett valami miatt vagy épp boldogtalan.

Én akkor határoztam el, hogy mindent megosztok Veletek, amikor megfogadtam, új életet kezdek, színjáték nélkül, véresen komolyan és őszintén. Akkor, amikor az előző életem lezártam, hogy ezt az igazán újat elkezdhessem. Mert egyvalamit megtanított az élet addigra, hogy akkor kaphatom csak meg, amire annyira vágyom, ha készen vagyok a fogadására, ha felkészültem rá.

Egyre többen írjátok nekem azt, hogy valamiféle példakép vagyok. Hogy ha én jobbra nézek, többen úgy döntenek, talán van ott valami, s velem fordulnak jobbra. Bíznak talán az értékítéletemben, az ízlésemben, vagy ki tudja..

Amikor elkezdtem ezt a blogot, eszembe sem jutott, hogy egyszer bárki számára is minta lehetek, egy célom volt csak, meg akartam mutatni mindannyiótoknak, hogy ha akarok, ha HISZEK, mindent elérhetek. Persze ki miben hisz...én Istenben, mások magukban...ez lényegtelen is.Maga a Hit a fontos, így nagybetűvel. Aki nem hisz sem Istenben, sem emberben, annak az élete nem sok örömöt rejt.

Azon is sokszor gondolkodom, hogy lehet az, hogy ennyire szeretlek Benneteket, hogy soha nem tudok senkire haragudni, hogy valahogy hidegen hagynak a rosszindulatú megjegyzések, lepattannak rólam, mert van egy burok körülöttem, amit Ti építettetek fel, nekem. És én ezt építész létemre csak most veszem észre, amikor már készen van...

Nélkületek nem nagyon tarthatnék itt, ahol, nem lenne ennyi erőm nap mint nap felkelni, és mosolyogni, nem tudnék olyan gyorsan talpra állni egy-egy pofon után- mert azért nekem is jut ám. De nem hagyom, hogy padlóra küldjenek, mert tudom, hogy sokkal többet számít az, Ti mit mondtok, mint bárki más véleménye.

Nagyon szeretek ilyen lenni és nap mint nap megerősítetek benne, hogy ilyennek is kell maradnom.

Ezért pedig örök hálám.

Nektek is, akik "titokban" olvastok...;)

Ide illő történet

Elég rég volt alkalmam olyasmiről írni Nektek, ami igazán megfogott, de amilyen az élet és amennyire nincsenek véletlenek, most adódott egy meghökkentő eset.

Az egész úgy kezdődött, hogy kellett egy ruhásszekrény a kislányom holmijainak, de nem volt ötletem sem,milyen szekrény férne be egy ajtó mögé, amikor csak annyi helyünk van.És az sem tette könnyebbé a dolgom, hogy a hálószobában már minden bútor fehér, és valamennyire míves, vagy legalábbis olyan hatást kelt.

Az IKEA volt a végső menedékem,miután végignéztem a vaterát,teszveszt, minden más fórumot és találtam is egy rendkívül szép vitrint...

Rögtön nekiálltam nyomozni a google-ön, hogyan juthatnék hozzá a legjobb áron és kaptam is egy oldalt, a www.svedbutor.hu címen, ahol csak használt IKEA bútorok vannak fenn.

Némi kedvezménnyel ott volt ez a szépség is, hát lecsaptam rá,írtam a tulajdonosának, hogy nagyon szeretném...A neve egyáltalán nem volt ismerős és soha nem beszéltünk korábban. Eszembe sem jutott, hogy tudhatja, ki vagyok...és aztán jött a döbbenet, de ezt már a leveléből engedéllyel idézett részlet mesélje helyettem el:

"Engedd meg, hogy valami nem ide kapcsolódót megjegyezzek: tavaly láttam először a munkáidat

a blogodon és lenyűgözött az összes!! Jó látni, hogy valaki ilyen csodás dolgokat készít és mindebben

örömét leli!!! A saját "inges"-párnámat a múlt héten készítettem el és egyszerűen imádom!! :)

Konzerv-doboz projekt pedig a költözés utánra van betervezve! :)

Köszönöm, hogy megosztod ezeket a hihetetlenül inspiráló ötleteket és további sok sikert és boldogságot kívánok Neked, Nektek! :))"

Micsodaaa???-gondoltam...

Írtam is neki, hogy le vagyok döbbenve, mire hamarosan megérkezett a válasz is:

":)))

Tudod, az első gondolatom, amikor rájöttem, hogy kitől kaptam e-mailt, az az volt,

hogy szuper helyre fog kerülni a szekrény és csodás dolgoknak ad majd otthont

és megmondom őszintén ez megnyugtatott.:)

Mellesleg az egyetlen olyan bútor amiért fáj a szívem de a férjem megígérte,

hogy amint kiértem, veszünk valami hasonlót a "kincseimnek".:)))"

Én pedig teljesen odáig vagyok a gondolattól, hogy olyan szekrénybe tehetem majd az én kis szerelmem holmiját, amit ennyire szeretett az előző gazdája, így hát igyekszem magam is méltó utódja lenni, és tovább szeretni ezt a csodálatos darabot.

Ha ránézek mindig mosolyognom kell majd, mert eszembe fog jutni, hogy milyen kicsi a világ, mennyire nincsenek véletlenek és egyéb közhelyek...

Köszönöm,Ildi!

A legszebb pillanatok:

Esküvői beszámoló részben kész,

megtekinthető ITT!

Tervezek még azért némi képet, és a videót kicsit megvágva feltenni, de ahhoz még idő kellene:))

77.fejezet - Ambivalens

2 nappal az esküvő után temetésre voltunk hivatalosak.Mama búcsúztatója, aki remélem,mindettől független fentről, Papi kezét fogva jókat mosolygott rajtunk vasárnap.

Mindenki úgy jött oda hozzánk, hogy "Őszinte részvétem és gratulálunk!"-mondanom sem kell talán, mennyire furcsán vette ki magát ez.

Mivel mindenkit kihagytunk az esküvőből, aki nem testvér és nem szülő, így most volt alkalmuk szegénykéimnek üdvözölni bennünket, de talán volt benne annyi jó, hogy megbeszélhettük, milyen szépen gyarapszik a család, és milyen jó, hogy mi minden eddigi hagyományt viszünk tovább. Az unokatestvérem 8 és fél hónapos pocakkal jött el a temetésre, a 13 hónapos kisfiát tolva a kocsiban, én is pocakkal, ők máris három új reménység a család számára...

Arról nem is beszélve, hogy talán anyukám gyászát is enyhítette valamelyest, amikor a mozgolódó, nyűgösködő lányom rugdalózását érezhette a tenyerén át, amit a pocakomon pihentetett, ha volt alkalma.

A temetések szörnyű nehezek, de -és talán nem botránkoztatok meg senkit, ha ezt mondom- én gyászomban is nyugodt tudtam maradni. Meg is mondom, miért.

A temetés előtti éjjel Mamával és Papival álmodtam.Az ő házukban voltam, ahogy besétáltam a konyhába, láttam, hogy ott tesznek-vesznek együtt, bot nélkül,frissen, fiatalosan, mosolyogva. Tudtam, hogy ez nem igaz, mert ők nem lehetnek ott, és kérdeztem is Mamit, hogyan lehetséges az, hogy itt vannak...ő pedig csak annyit mondott nekem mosolyogva: Hát..nem tudtunk még elbúcsúzni..-nem voltam ott, amikor Ő elment. De Anyukám végig foghatta a kis göcsörtös kezét.

Reggel, amikor magamhoz tértem, még nem is értettem, mi volt ez, egy fél óra-óra múlva értettem csak meg, hogy Ő már jó helyen van, végre Papi mellett, paskolhatja tovább a fejét összetekert újságpapírral csupa szeretetből, ahogy utoljára emlékszem az együttlétükre.

A koporsóba tekintve, amit egyébként nem nagyon ajánlok senkinek, de én nem bírtam ki, egy teljesen idegen testet láttam. Nem is hasonlított az én drága nagymamámhoz, ez már nem ő volt. Így igazából ott, abban a pillanatban már egy számomra idegen testet búcsúztattam, lélekben már előző éjjel elköszöntünk.

Persze nagyon fog hiányozni. De tudom, hogy álmomban akármikor beszélgethetek majd velük.

Anyukám és anyósom meglepetés videója nekünk

És akkor...indulás...

Fél kettőre megérkezett a szépséges autónk, amire feltettük az általam készített díszt, és meg kell mondjam, nagyon mutatós lett a fekete alapon. Visszafogott, de ettől független nagyon mutatós.

Háromnegyed kettőre odaértünk a Városháza elé, ahol már vártak bennünket. A technikus körbevitt, magyarázott, hogy mi hogy lesz

, zene, ilyesmi, kérdeztem, hogy lehetne-e az én kiválasztott zeném a bevonuláshoz is, mire csak annyit mondott, hogy "Nem, mert az Édesapja már hozott mást helyette..."-namondom...vajon mit...teljesen kiment a feje

mből, mennyit emlegettem korábban évekig, hogy ha egyszer férjhez megyek, akkor Wolf Kati előadásában szeretném hallani a Kéz című számot, Wolf Péter szerzeményét.

Amikor mindenki megérkezett, mi kimentünk, és

Csenge Dórát eligazítottam, mikor merre kell mennie, mit kell majd csinálnia. Ő tette oda a gyűrűpárná

t az anyakönyvvezető elé a kis tálba. Olyan fenségesen sétált oda, akárcsak egy kis hercegnő, teljesen tudatában volt a feladata pillanatnyi súlyának.

Amikor meghallottam, mi a zene, még be sem léptünk, nekem máris potyogtak a könnyeim...apa megszerezte nekem Wolf Katit, ha nem is élőben, mert ahhoz már túl híres..de CD-n...nekem, a bevonuláshoz. István szerintem nem értette hirtelen,miért kezdtem azonnal sírni, amikor még ott sem voltunk, nekem azonban nagyon sokat jelentett ez a gesztus aputól, tekintve, hogy az esküvő előtt elég rondán összekaptunk.

Besétáltunk, leültünk, felálltunk, mondtunk igent, adtunk és kaptunk gyűrűt, majd csókot...

De ez a csók...Istenem...egész életemben ilyen házastársi csókról álmodtam, amiben benne van minden érzelem, minden szerelem és ragaszkodás, amiben én is érzem, hogy tényleg csak én vagyok az egyedüli ezen a világon az én férjem számára, és remélem csak, hogy ő is érezte ezt viszont.

Az én számomra hihetetlen gyorsan lezajlott ez a dolog, bár ugye az anyakönyvvezetős ünnepségek nem szoktak olyan soká tartani, hihetetlen volt látnom, hogy az én 4 éves kishugom pityereg a meghatottságtól, és boldog és az anyakönyvvezető is a könnyeivel küzd és mindenki mellettünk áll.

És az én Szerelmem fogja és simogatja a kezem, és nem néz rám és én sem mertem ránézni, mert tudtam, hogy akkor soha többet nem tudom visszafolytani a zokogást.

Ezt az érzést nem lehet leírni.

Ez olyan fajta érzés, amit át kell élni, és aki házasságellenes, vagy nem tartja fontosnak, nagyon sok mindentől fosztja meg magát. Én nem is bánom, hogy most nem volt egyházi, mert egy komplett fogadalmat biztosan képtelen lettem volna érthetően végigmondani.