106.fejezet - Három hetes

A kislányból három hetes nagylány lett időközben. Dehát én még csak most szültem...!

Nagyra nyitott szemmel csodálkozik a világra a kis majom. Nekem ezerféle elképzelésem volt, milyennek szeretném látni és ezek közül az egyik, hogy jó lenne, ha az apa szemét örökölné.Azt az örökké változó, hangulatfüggő szemszínt, ami hol zöld, hol szürke...persze az én szemem is örökké változik, csak az a barna árnyalatait ölti magára, ami olyan kommersz...egy sötét hajú lány, világos szemmel, na az igen...az már valami...

Szopizni már nagyon tudunk együtt, kellett egy másfél hét, mire összeszoktunk, de mára már elhagyhattam a bimbóvédőt is, és a fejéssel is lejjebb adtam, beállt az ő igényeihez a termelés. Ha akartam volna, egész Pétet el tudtam volna látni tejjel, de senki nem kért belőle.Úgyhogy úgy döntöttem, megtartom magamnak és a kislányomnak. Nagyon minimális mennyiségeket fejtem csak le, ha esetleg négy órát aludt, és már fel akartak robbanni a cicik, de általában inkább semennyit se.

Olyan jó gyerek, igazán...nem sír. Illetve csak akkor sír, ha a pocakja fáj, és akkor is csak addig, amíg a görcs tart, csak néhány percig. Hősiesen végigküzdi -általában egy hang nélkül- ezeket a csikarásokat és amikor elmúlnak, gyorsan meg is nyugszik.

Alszik, amikor aludnia kell, eszik, amikor ennie kell és mi hurcoljuk magunkkal szegénykémet mindenfelé.

Tegnap is ezt tettük, mert végre találtunk és vettünk autót, úgyhogy ezután a 3-4 hónap kocsitlan lét után ez kész felüdülés és maga a boldogság. Mostmár tényleg mindenünk megvan.

Egy szavunk sincs.

105.fejezet - Bemutatkoztunk a gyerekorvosnak

Az aggódó nagyiknak írom szeretettel, hogy a gyermekünk a kórházból 3870 grammal szabadult, és a mai mázsáláson már 4240 gramm volt...13 nap alatt 37 deka...meg is látszik a tokáján:))

A köldök csonk ma reggel esett le, de még kezelni kell majd a helyét, egy hétig.

Másfél órát vártunk, Alinka addig elnézelődött, hiába bömbölt mellette sok-sok kisbaba, akik sorra kapták a szurikat.

El is gondolkodtam, a lányom szeméből még soha nem láttam egyetlen könnycseppet sem kicsordulni...

104.fejezet - Amikor mindenki imád

Vajon egy kislány egészséges önértékelését hogyan lehet kialakítani? Mert ha az ember folyton csak azt mondogatja neki, hogy ő a legszebb a világon, a végén elhiszi, még ha igaz is, és talán nem marad meg elég szerénynek...valahogy az én anyai szívem és apa vajszíve nem engedik meg, hogy visszafogjuk magunkat és folyton csak dicsérjük, mennyire gyönyörű!

Nem lesz ebből később baj?
Vagy majd ki kellene hangsúlyozni, hogy az rendben van, hogy valaki szép, de a szépség nem minden?:))

103.fejezet - Még a legjobb baba mellett is...

...ki lehet borulni.

Borzasztó lehet ez a szülés utáni depresszió, elképzelhetetlennek tűnt a számomra a szülés előtt, hogy ez engem is érinthet, így, hogy már utána vagyok, sokkal jobban megértem, miről szólhat.

Alinka maga a tökéletesség. Nem azért, mert a mi lányunk, de igazán olyan jó kislány. Alszik, ha álmos, eszik, ha éhes, és nem halljuk a hangját, csak ha a pocakját bántja valami. De amikor így elkényezteti az anyját egy gyerek, akkor anya nagyon meg tud billenni, ha egy teljes napra a feje tetejére áll a világ, és amikor álmos, sír, de aludni nem tud, amikor éhes, sír, de aztán a cicit kiköpi, és amikor felvesszük, akkor ugyan csak hüppög, és kicsit megnyugszik, de amint letesszük, újra kezdődik az egész.

Ilyen volt tegnap előtt, és nem titkolom, estére sírógörcsöt kaptam. Nem azért, mert azt hittem, valami baja van...tudtam, hogy nagy baja nem lehet, mert az nem ez a nyűgös sírás lenne,hanem a szívszaggató, fájdalmas sírás...egyszerűen csak kimerültem, hogy egyetlen pillanatra sem tudtam kikapcsolni az agyam, állandó "bébiőr-üzemmódban" volt. Folyton hallgatóztam, csend van-e, ha igen, miért, ha nem, miért nem...

Persze, én csak akkor sírok, ha ideges vagyok, ideges és türelmetlen pedig akkor vagyok, ha nem alszom, tehát biztos volt, hogy amint egy kicsit tudok aludni, minden a helyére kerül. És mivel a kicsi is így van ezzel, hosszú távon nem tud ébren maradni, várható volt, hogy a tegnapot végig alussza majd.

Két tippem van, a pocakja és valami front.

A lényeg, hogy miután mindketten kialudtuk magunkat, a helyzet megoldódott, és azóta is igyekszem magunkat sínen tartani.

Az anyai szív valahogy észrevétlen beköltözött a "hétköznapi szív" helyére, vagy a hétköznapi gondolt egyet és felvette a legszebb, legnagyobb ruháját, hogy átváltozhasson valami sokkal nagyobbá és tágasabbá. Az én régi életemnek vége. Az új életem olyan, mint egy álom. Mint amikor valami nyilvánvalót az ember nem képes felfogni, csak úgy él, és vár és kérdezgeti önmagától hogy: "ez mostmár mindig így lesz"?

A kilenc hónap, ami időt kaptam arra, hogy felkészüljek, semmire sem volt elég. Fizikailag talán igen, de lélekben...az agy tudja, hogy él bent valaki, aki ki fog jönni és akkor már hárman leszünk, de a szív még nem érti. Ahhoz látnia kell, éreznie kell az illatát, a bőrét, hallani a hangját, belenézni abba az okos, mélykék szemébe.

A négy nap a kórházban...az is olyan, mintha csak rám bízták volna pár napra és aztán vissza kellene adnom, nem is nagyon merek beleszeretni, mert nem hiszem el, hogy az enyém lehet. És aztán, amikor hazajövünk... és már tényleg itt van és itt is marad, ahogy telnek a napok, minden reggel ugyanott van az ágyban, nem vitte senki sehová, maradt velünk.

Két hét telt el, hogy megszületett.

Illetve még van addig öt óra.

Most kezdem felfogni, mi történt, a sokkos állapot most múlik szép lassan. Már tudom, hogy akik jönnek megnézni, azok Miatta jönnek, és mi nem csak megnézni vagyunk itt, hanem hogy vigyázzuk minden percét.

Büszkék vagyunk Rád, Alinka!

Anya és Apa nagyon szeret!

102.fejezet - Helyzetjelentés

...nagyinak, aki alig ment el, máris nagyon hiányolja a kis törpéjét. Aki nem is az övé,mert az enyém:)

Kicsit káosz van még a napi rutin körül, ami nem is csoda, hiszen ez még mindig csak a negyedik nap itthon és az élete nyolcadik napja, így nem várok csodákat.

De, szeretném hangsúlyozni, hogy sokkal jobb a helyzet, mint amire én a sok elbeszélés után számítottam, amik hulla fáradt anyukákról, kimerült apukákról, folytonos éjszakázásról, sok-sok sírásról és küzdelemről szóltak.

Nálunk az evés után alvás jön,azután pedig evés, és ez így megy, egész nap.

Az első napokban bevezetett "rutin", hogy szopi előtt pelenkacsere és köldökcsonk-ápolás van, utána fél óra kb az evés, pont elég ahhoz, hogy annyira felébredjen a kis makifej, hogy utána akár egy-két órán át is ébren maradjon. Ilyenkor csak az különbözteti meg az alvó önmagától, hogy nyitva vannak a szemei, de ugyanúgy fekszik és piheg a vállamon. Nagyjából 4 órákat alszik,éjszaka már másodszor aludt 6 órát egyhuzamban.

A sárgasága határozottan jobb.

Tudom, hogy nem lenne szabad, de imádom amikor rajtam van büfi után, olyan jó beledugni az orrom a kis nyakába és szaglászni ezt a meseillatot. Nem nagyon van erőm letenni, mert olyankor érzem igazán, hogy én vagyok az egyik, aki bármikor meg tudja és meg is fogja majd nyugtatni.

Apa varázs hangja tovább működik. Anno engem is ez kábított el, amikor meghallottam István hangját, menthetetlen voltam. Ez most a kislánynál is áll...báááármilyen nagyon sír (bár sírni nem tud, inkább nyekereg vagy lila fejjel, hangtalan visít), ha Apa betoppan és elkezd hozzá beszélni, leáll a kalimpálással, kiterül és a kis szemeit arra fordítja, amerről a hang jön.

Ez is megnyugtató, mert el kell mennünk fülvizsgálatra, a kórházban ugyanis rossz lett az egyik fülén a teszt, de valószínűleg csak azért, mert az ott levő magzatmáz még nem szívódott fel.

Dehát kérem, ez a gyerek hall...:)

Én is kezdek rendeződni, tegnap kiszedtem a varrataim, hogy végre letusolhassak rendesen egy hét után, de mégsem sikerült ezt még aznap végrehajtani, mert a sebem a damil helyén elkezdett szépen kitisztulni, és folyton cserélgetnem kellett rajta a kötést. Nem mertem megkockáztatni.

Viszont a mai nap fénypontja ez volt...

Tusolás...

Körömvágás...

Arckrémezés...

Az élet apróbb örömei a nagy Öröm mellett, aki az ágyon alszik most is...

101.fejezet - Hétköznapok

A hétköznap az a megszokott, rutin jellegű nap,ami nekünk soha többet nem lesz...

Ma egy hetes a kis béka, hihetetlen.

Tegnap előtt kint volt a védőnő, tegnap fent voltunk (MI!!!) az orvosnál-nem ő jött le...nagyjából ezek az érdekes események történtek, és az, hogy anyukám ma hazament, úgyhogy most tényleg hármasban maradtunk.

Persze kinek kellenek a "kimenős" programok, amikor az egy hetes ad épp elég szórakozni-valót, amire csak anya vágyhat.

Nagy félelmem volt,lesz-e elég tejcim...Persze tudom,hogy anyunak nagyon sok volt, de azt is hallottam, hogy ez semmi nem jelent. Igyekeztem nem nagyon aggódni, tudtam, hogy az árt.:)

Még a kórházban beszéltem a csecsemős nővérekkel, akik felajánlották, próbáljam ki a fejőket, a kézit is, gépit is. Mivel fogalmam sem volt előre, hogy mi válik majd be,nem is mentem utána. De ott az osztályon kipróbálhattam, és a kézi elsőre szuperül be is vált. A nővér nem győzött csodálkozni, amikor 60 ml-t ki is fejtem a műtét utáni harmadik napon.Onnantól kezdve csak úgy emlegettek, hogy "az ötös anyuka, akinek a Niagara folyik a melléből". Bármikor bárki bejött közülük hozzám, nézegette a lányom és mondogatta, hogy ilyen szuper, kökörcsin sárga tejecskétől lehet is ám ilyen jól aludni...

Szóval bevált a kézi fejő, vettem is egyet ott a kórházban, a sima AVENT kézi mellszívót, 14.000 Ft-ért,hozzá öt tároló pohárral.

Viszont azóta talán átestem a ló túloldalára.

Nagyjából minden másnapra +20% tejem lesz, ha éjszaka nem ébredek fel,reggel szét akarnak robbanni a melleim, olyan 4dl körül jön belőle a szopikon felül...azt hiszem,kinyomozom,hogyan adhatom el.

Erről folyton eszembe jut az anyósom,aki kérdezte a férjem, nem kell-e nekünk házi tej. Mire az én férjem:" Köszi,nem, hamarosan nálunk is lesz otthon!":)-hát most van.

Alinkával remekül szót értünk,bár kicsit sajnálom, hogy folyton ki kell játszanom, a nyugalmunk érdekében, dehát ez ezzel jár, és neki is jobb így.

Amikor alszik, de már vagy 4 órája, általában megpróbálom felébreszteni, és általában ez nem sikerül. Olyankor kiveszem a pelenkázóra és ilyen ájult állapotában látom el a köldökcsonkját és a pelenkáját is így cserélem ki. Pont jól felébred akkorra, amikor már lehet cicire menni.

A szopi ugyanez. Mivel az egyik mellem nagyobb jóval,annak a bimbóját csak védővel tudja bekapni, az meg műanyag ízű,így kívül-belül be kell kennem tejjel, még mielőtt a kislányom úgy kiborul, ha nem jön semmi azonnal, hogy már észre sem veszi, ha a szájában van a kaja.

Ha leáll, bealszik rajta, ami a sárgaság miatt van, akkor pedig rázogatás helyett egyszerűen megpróbálom kihúzni a szájából,erre azonnal észbe szokott kapni...

Ezt a két nagyon fontos trükköt tanultam az "öregektől" a kórházban.

Mindentől eltekintve Apácskának még mindig hihetetlen, hogy itt ez a maki, és kell még egy kis idő, hogy legyőzze az aggodalmait és merjen foglalkozni vele, úgy igazán, ahogy szerintem tudna...mert most még kicsit visszafogott. Én pedig egy dologra hallgatok csak a sok-sok jó tanács között, a szívemre.

És bízom a kislányomban.

100.fejezet/3. - Császárság

Öntudatlan, vagy fél-öntudatlan állapotban levetkőztettek, a szülésznőm villámgyorsan megborotvált, és feltettek az asztalra. A gyors mozdulatok nem hagytak kétséget bennem afelől, mostanra elég sürgetővé vált előre lépni valamerre a kislányom érdekében.

Istvántól nem volt időm és lehetőségem elbúcsúzni, a borotválás közben mondogatta nekem, hogy nagyon ügyes voltam és nagyon büszke rám, és én még csak meg sem tudtam puszilni...

Ahogy toltak a kocsival, és láttam a mennyezetet az olyan igazi, tipikus "már minden mindegy" érzés volt- csak legyünk túl rajta végre. Már a fájdalmat sem éreztem.

A műtéttől viszont rettegtem.

Szerencsére az állapotom nem tette lehetővé, hogy sokáig agyaljak rajta, mi is jön, így teljesen átadtam magam az eseményeknek. Bevittek a műtőbe, ahol nagyon hideg volt és én meztelen voltam. Fel kellett másznom egy olyan székbe, mint amilyen minden nőgyógyásznál van, legalábbis nekem úgy rémlett, ilyen volt. Még el is gondolkodtam azon, hogy miért nem ágyon vágnak.

Az anesztes megkért, vegyem fel a "világ minden terhe rajtam és én végtelen csüggedt vagyok"-tartást, görbítsem meg a gerincem,ahogyan csak tudom. És ne moccanjak. Tartottam az epidural-tól,de már nem érdekelt. Ez sem. Amikor beadta, valami ideget talált el és megrándult a bal lábam, tőlem teljesen függetlenül,de a következő pillanatban elmúlt a hideg és minden, deréktól lefelé.

Felhúztak a lábaimra két textil csizmát,engem odaszíjaztak a székhez, elkezdték a hasamra hajtogatni a rétegeket. Felhúztak az arcom elé a "függönyt" és előkészültek.

A legijesztőbb az volt, hogy éreztem, ahogyan a fertőtlenítő oldatot kenik a hasamra, és rá is kérdeztem, hogy ez nem baj-e,de azt mondták, mindent fogok érezni, kivétel a fájdalmat. Hihetetlennek tűnt, mégis így lett.

Amikor elhangzott a mondat:"Akkor most elkezdjük a műtétet" és megéreztem a lassú, egyenes karcolást a hasam alján, már tudtam, ez a vágás, és tényleg nem fájt.

"Most egy kis kellemetlenség jön,nyomás, feszítés, mert kiemelik a kicsit"-széthúzták a sebet, a hasizmokat,felnyitották a méhet és kiemelték a kis drágámat. "Jó nagy,ezt nevezem..."-hallottam, de a szörcsögésen, nyöszörgésen kívül semmit...szinte meg sem tudtam különböztetni a szívó hangjától a kislányom gyenge hangocskáját. A szemem sarkából láttam, ahogy Tünde kivitte az egyik lábánál fogva, lógva a másik szobába, hogy leápolják. Egy nagy lila-vörös gombóc volt, aki nem visított. Kicsit talán megkönnyebbülve vette tudomásul, vége, és kikerült a szorításból.

Csak a műtét után tudtam meg, hogy a zsinórja a felsőtestéhez kötözte a kis karjait, gúzsba, emiatt sem tudott leszállni a szülőcsatorna felé, meg sem tudtam volna szülni.

Hogy minden egyes nagyon erős fájás összehúzta a méhet és préselte volna lefelé, de nem tudott lefelé menni és a zsinór megfeszült, elszorítva az áramlást. Ezért lett rosszul és ezért lettem rosszul én is, minden nagyobb fájásnál.

Az érzéstelenítő mellékhatásaként rám hihetetlen erős hidegrázás tört, kérdeztem is az altató orvost, ez természetes-e. Azt kérdezte tőlem, hogy fájás se legyen meg remegés se? Mindent nem lehet...úgyhogy tudomásul vettem. De végtelenül lefárasztotta az izmaimat...a maradék erőm is elhagyott.

Aztán Tündi kihozta nekem a kicsit, odamutatta a pólyában,megpuszilhattam a ragacsos, mázas kis fejét és már vitte is el, apához.

Engem összevarrtak, átemeltek az ágyra és kivittek a folyosóra, ahol Istvánt láttam, a kicsivel, egy pillanatra összebújhattunk, és már vittek is tovább.