2011. október 26., szerda

119.fejezet - "Lelkifurka"

Az bizony van rendesen, amiért mostanában ennyire elhanyagoltam ezt a blogot, de megvan rá a jó okom. Most is itt szuszog a hátam mögött...
Nagyon sok minden történt a legutóbbi bejelentkezésem óta.

Például voltunk a három hónapos oltáson. Előre féltem, kértem Istvánt, jöjjön velem, erősítsen csak, mert a két hónapos oltásnál történtekből kiindulva félő volt, hogy én is elbőgöm magam. Szegény Apácska reggel hatkor ért haza a munkából és feküdt le egy kicsit, hogy aztán két órával később egy hős módjára felkeljen, és eljöjjön az én nyavajgásom miatt a doktornőhöz.

Egy órát vártunk a váróban, azalatt a lányunk elaludt Isti kezében, miközben mellette állt a bál, rohangásztak, sírtak,nevettek, kiabáltak a kölykök, zajlott az élet, mint rendesen. Lassan azt kell feltételeznem, hogy Alinka annál jobban alszik, minél nagyobb a zaj.

Aztán sorra kerültünk, vetkőzés, mérlegelés, ájuldozás, 7 és fél kilós ez a kis husiegér, ezek után már jobban értettem, miért bírom egyre nehezebben büfiztetni.
Jött a kritikus pont, a szuri. A múltkorinál megállapította a doktornő, hogy túl sok a háj és nem biztos, hogy elég hosszú a tű, azt hiszem ezzel mindent elmondtam arról, mekkorák a sonkák.
Megkértek, hogy kvázi fogjam le Manókát, aki amúgy halálosan nyugodtan kiterült a pelenkázón. Rátettem a kezem és vártam az ordítást. Nem jött. Doktornő beszúrta a tűt. Várok. Nem jön. Csend. Benyomja az anyagot. Továbbra is síri csend, pedig itt már nagyon számítottam rá, hogy elsírja magát. És kész...ennyi volt.
Egy mukk nélkül fogadta a szurit...az egyik asszisztens szerint szinte már-már mosolygott.
Én nem kaptam levegőt...és olyan, de olyan büszke voltam! Egy ilyen oltást még én sem bírok ki szisszenés nélkül...ő meg három hónapos.
Úgyhogy bár eleinte attól féltem, hogy azért bőgök, mert neki fáj, végül majdnem azért bőgtem, mert ennyire ügyes volt.

Aztán lépjünk tovább.

Egy pár napja észrevettem, hogy elkezdte érdekelni az új macis babatornáztatóján az egyik maci. De következetesen mindig csak ugyanaz az egy. Aztán tegnap nekivágott és megkísérelte megfogni...látni kellett volna az arcát, mekkora koncentráció, mekkora munka volt azt az egyelőre nagyon nehezen irányítható kezecskét irányba állítani.
Ez volt az első alkalom, hogy valami után nyúlt, és nem csak véletlen, hanem szánt szándékkal.
Hihetetlen volt látni.

Amikor hanyatt fekszik, angyalokat lát. Legalábbis mi ebben szeretnénk hinni, hogy itt vannak a dédiék és a nagypapa vele, szeretnénk hinni, hogy velük beszélget, őket követi a szemecskéjével, rájuk mosolyog, mert sajnos mi mindebből semmit nem látunk. Csak a puszta fehér, unalmas plafont.

Bár ő is nagyon sok mindent tanul, napról-napra okosabb, én is sokat tanulok, mióta vele vagyok. Róla is, magamról is. És szerintem ezzel az apja is így lehet... az anyósom szerint István sokkal kedvesebb, amióta a kicsi a világon van. Kérdeztem, hogy nem véletlen arra gondolt-e, hogy türelmesebb, de nem...határozottan kijavított, hogy nem türelmesebb, kedvesebb.
Jót tesz velünk, jobb emberré tesz mindenkit maga körül. A sérült emberi kapcsolatokat könnyedén begyógyítja, hiszen ha róla van szó, akkor minden harag elszáll mindenkiből.

Olyan mint egy kis angyal. A szó igazi értelmében.
Mintha végtelenül bölcs lenne, és biztos vagyok benne, hogy az is, mert amikor majomkodok, meglehetősen értetlenül néz rám...Olyan "Ezt most miért kell?" tekintettel.
Dehát tudjuk, ők nem buták, csak kicsik.

Ami pedig a kritikus kérdést, az éjszakákat illeti, azt olvastam valahol, hogy a nyugodtabb babák három hónapos korukra már csak egyszer ébrednek éjszaka (persze az anyatejesekről beszélünk most).Ezek szerint az én lányom nyugodt gyerek, mert este kilenckor fürdik,utána szopi, elalszik szépen egyedül és egyszer ébred csak, olyan 3-4 körül. A hajnali evés után is hipp-hopp elalszik, egy fél órát van fenn max és utána reggel 9-ig alszik még.

Megnyugtató, hogy nyugodt, mert én semmi mást nem akarok, csak , hogy elégedett, boldog babánk legyen.
Néha úgy megkérdezném a véleményét a szülői kvalitásainkról...:)



4 megjegyzés:

  1. ANNYIRA BÁJOS KICSILÁNY... annyira örülök, hogy megtaláltátok a közös hangot.. :))

    VálaszTörlés
  2. Szerintem az a mosoly mindent elárul a szülői kvalitásaitokról! :-)

    VálaszTörlés
  3. Az a pici kezecske!!!!
    Az a baba, akit ennyire szeretnek és ennyi empátiával közelednek hozzá milyen más lehetne, mint nyugodt?!

    VálaszTörlés
  4. Annyira édes pici lánykád van :)) Illetve már nem is olyan pici... gyönyörűség!! Néha olyan szívesen elringatnám :)

    VálaszTörlés