118.fejezet - Újra mi.

Kicsit elkalandoztam mostanában, az eredeti témától és mivel teljesen őszinte szeretnék lenni Hozzátok, van egy olyan érzésem, hogy ez így nem jó. Ez a blog nem erről szól, ez rólunk kéne, hogy szóljon, nem pedig személyesen rólam.

Én szívesen vállalom a véleményem bárki előtt, bármikor, de itt nem fogom a továbbiakban boncolgatni, hiszen nem arra való hely ez.

Hogy mi van a Tündérmese szereplőivel, az már sokkal fontosabb kérdés.
Épp egy hét híján három hónapossá cseperedett a mi kis szerelembabánk. Csodálatos, okos kislánynak látom, és igen, a végletekig elfogult vagyok, dehát nekem ez a dolgom. Olyan gyönyörű, akárhányszor ránézek, alig tudom levenni róla a szemem.
Végignézek a kis pofiján, a szemecskéiben pedig annyi a bölcsesség...

Az anya-szerepbe belerázódni nekem nem volt egy egyszerű feladat. Olvastam valahol, hogy a kismamák nagy százalékánál jelentkezik a baby-blues, a gyermekágyi depresszió egy ártatlanabb formája, de ezek a nők általában csak utólag visszagondolva ismerik el, hogy ők is részesei voltak. Nos, én is így látom.
Nyakig benne voltam, sokszor irigyen gondoltam azokra az anyákra, akik úsznak a boldogságban és könnyedén birkóznak meg a helyzettel, miközben én sokszor hatalmas haragra tudtam gerjedni, amikor valami nem úgy ment, ahogy én szerettem volna. És általában nem úgy ment. Folyton ingerlékeny, kifejezetten ideges lévén a kislányom is átvette a hangulatot és mivel általában kettesben voltunk, sokszor a sírásig hergeltük egymást.

Aztán valahogy egy hónapja nagyjából, egyik napról a másikra ez az állapot eltűnt. Már nem emlékszem pontosan a részletekre, de egyszerre megláttam a szépséget ebben a nehéz "munkában" és beleszerettem a lányomba.Egy pillanat kérdése volt.

Máshogy volt egy pillanat, mint annak idején Apácskával, ezúttal várnom kellett rá, de felkészülni most sem tudtam arra az érzésre, ami elöntött. Erre nem lehet felkészülni, ezt nem lehet elmondani sem. Olyan sokszor próbáltam már, de én, aki amúgy viszonylag könnyen kifejezem magam, amikor a lányomról kell beszélnem, hirtelen légüres térnek érzem az agyam és egy szó sem jut eszembe, ami jól leírná, amit érzek.

Nagyon féltem attól, hogy a megváltozott testem hogy fogadja majd el Isti, olyan sok rémtörténet kering körülöttem, persze lehet, hogy a fele sem igaz. Ráadásul a hegem nem gyógyult meg szépen, esztétikailag egy kisebb fajta Grand Canyon a varrat, és nekem semmi önbizalmam, a férjem változatlan ugyanolyan elvakultan szeret engem, és remélem, hogy ez a fátyol sosem kerül le a szeméről. Úgy érzem, hogy ő nem engem lát, nem a külsőmet látja, hanem a belsőmet. A külsőmön levő hibák fel sem tűnnek neki, legalábbis az alapján, ahogy viselkedik velem, ahogy beszél hozzám, amiket mond...

Sokszor csak úgy, egy egészen más téma vagy egy nagyobb csend közepén szakad ki belőle, hogy ő olyan boldog! Hogy ez a kislány micsoda szép...hogy oda nem adná senkinek semmiért, az élete árán is megvédené...nekem pedig ezt hallani...nekem ezt hallani maga a Boldogság.
Egész életemben erre a szerepre készülve most így, a premier előadás fergeteges sikere láttán lassan az önbizalmam is kezd visszatérni.
Persze sok gyenge pontom van, a külsőm, a gyereknevelési módszereim, és sorolhatnám, melyekre ha valaki megjegyzést tesz, nagyon meg tud bántani és begubózom. De egyre kevesebb idő kell ahhoz, hogy aztán újra kinyíljak.

Ez a gyógyulási folyamat nagyon lassú, sokkal lassabb, mint képzeltem és olyan bizonytalannak érzem magam még mindig, nagyon sokszor. Ha nem lenne Ő, nem is tudom, hogyan birkóznék meg mindennel. Ha Ő olyan lenne, aki nem támogat, viszont elvár, akkor nem itt tartanék. Akkor nem felfelé vezetett volna az út a depressziómból, hanem ki tudja, merre.
Mert a Tündérmesék szereplői is tudnak gyengék lenni.
És bár a végén mindig győz a jó, ez akkor, abban a helyzetben egyáltalán nem volt ilyen nyilvánvaló.
Mára nyugodt szívvel jelenthetem ki, hogy győztem.Én győztem, magam felett.

És mi most így -bár sokszor nekem is hihetetlen- még boldogabban élünk, mint kettesben. Az pedig nagy szó!
A sok aggódás, hogy talán elválaszt majd minket a kicsi, de legalábbis eltávolít, hiábavalónak bizonyult.De ezt kivételesen egyáltalán nem bánom.
Összehozott minket, mindannyiunkat, még közelebb. Nem csak minket, hármunkat, az anyukámmal való kapcsolatomat is teljesen elvarázsolta.
Amikor elképzeltem az álom-családom, ilyennek képzeltem, mindenféle túlzás nélkül.

Mindig arra vágytam, hogy lássam a szerelmeimet összebújva.
Hát..úgy tűnik, újabb álmom teljesült,íme: