2011. szeptember 13., kedd

115.fejezet - Akartam vagy nem?



















Nagyon szanaszét gondolatok vannak a fejemben, és valahogy sosem sikerül összeszednem egy bejegyzésre-való mondanivalót. Általában reggel, ébredés után vagy a hajnali szopik alkalmával jutnak a jó ötletek eszembe, de elég hamar el is felejtem őket.

Az egyik, amiről szerettem volna írni Nektek, az az én magánvéleményem a tétovázóknak. Akik tudják, hogy szeretnének gyereket majd egyszer, de folyamatos halogatók, mert amint oda jutnak, hogy konkrétan lépni kell és biztossá válik a dolog, rendszerint visszatáncolnak.

Én mindig tudtam, hogy szeretnék gyereket és nem is egyet. Valamikor húsz éves korom környékén elhatároztam, hogy 30 éves korom előtt szeretnék szülni, általában ezt a "határt" szabják meg maguknak a nők. Én csak azért mondtam épp ezt, mert valamikor egyszer egy orvos azt mondta nekem, hogy ez az ajánlott korhatára az első gyerekszülésnek.Utána a többi már szinte mindegy is.

Én már 24 évesen is vállaltam volna azt a babát, akit végül elvetettem, mert tudtam, hogy az apja nem akarja, és nem fog kitartani mellettünk. Egyedül vállalni szerintem önzőség, amellett, hogy talán soha nem lett volna esélyem arra a boldogságra, amiben most van részem.
Anno amikor befeküdtem a kórházba a műtétre, azt mondtam magamnak, hogy ez a kisbaba nem hal meg, csak még egy kicsit vár, hogy eljöhessen akkor, amikor igazán itt az ideje. Persze, ha reálisan, a genetika szempontjából nézzük, a két baba nem lehet ugyanaz, de lélekben talán igen.

Az után a veszteség után még sokkal jobban vártam azt a pillanatot, amikor megszülethet majd az én kisbabám. Olvastam rettenetes bejegyzéseket fórumokon arról, hogy vannak, akik gyásznapnak nevezik ki a műtét napját és aztán onnantól fogva minden évben megemlékeznek a babáról, akit elvetettek. Talán érzéketlen vagyok, de ez nekem olyan álszent dolognak tűnt, végülis mindenkinek a maga döntése, de ha már elszánta magát, akkor ez a gyász az én szememben már nem őszinte. Persze más kalap alá esnek azok, akiknek ezen a műtéten önhibájukon kívül kell átesniük.

Ha úgy vesszük, kicsit én is így jártam, hiszen tablettát szedtem, akkor már öt éve, de épp akkor kaptam valamilyen fertőzést, amire antibiotikumot írtak fel és nem tájékoztattak, én pedig nem tudtam, hogy a kettő hatása nem fér meg együtt. Így estem először teherbe.

Nehéz volt utána, de kilábaltam belőle, ebből is, aztán a szakításból is, ami nem sokkal követte a műtétet. Két hét alatt 12 kilót fogytam.

Amikor ezelőtt nagyjából 10 hónappal megtudtam, hogy Anna útra kelt, rettenetesen megijedtem. Amikor a kezembe kaptam a teszt eredményét, az a "pozitív" szócska szinte üvöltött a fehér lapon. Kettőt kellett lépnem, hogy kiérjek az épületből, hát alig jutottam ki az ajtón. Semmit sem láttam a könnyeimtől, úrrá lett rajtam a rettegés, sírva hívtam Istvánt, hogy apa lesz és most akkor mi lesz...értetlenül fogadta, azt hitte, hogy mindig is ezt akartam, hiszen erről már sokat beszéltünk és tényleg...mindig is ezt akartam. Aztán a barátnőmmel is beszéltem, aki nevetve kérdezte, "és miért sírsz?Ez JÓ dolog!"-és elgondolkodtam.

Hogy ezzel az egész katyvasszal mit akartam?
Sokszor hallom, hogy:" szeretnék babát, de nem tudom, hogy készen állok-e rá..." hát, jelentem, sosem fogsz készen állni.
Erre képtelenség és lehetetlenség felkészülni.
Épp ezért fölösleges is várni, hiszen, ahogy a mondás is tartja:" Egy baba sosem a megfelelő pillanatban érkezik, de mindig a legjobbkor jön."
Hónapok, sőt évek sem változtatnak alapvető dolgokon, mert mindig lesz valami, amire fogni lehet, hogy most miért nem és miért majd...

Lányok, szerintem ne várjatok, vágjatok bele, ha megtaláltátok azt, akivel együtt szeretnétek élni. Ez csodálatos dolog. Ennél szebb nincs is.
Minden lemondásával, minden sírással töltött órával, minden fáradtsággal és bizonytalansággal együtt a világ legeslegszebb feladata.

Valamelyikőtök mondta, hogy a szülés akkor lesz jó élmény, ha bele tudunk merülni a fájdalomba, az anyaság is ilyen. Ha bele tudunk merülni nyakig, vagy a fejünk búbjáig, és elfogadjuk, és nem lázadunk folyton és akarunk úgy élni, ahogy soha többet nem fogunk.

7 megjegyzés:

  1. Mi szeretnénk,de a mi lelkecskénk még várat magára..

    VálaszTörlés
  2. Megríkattál így reggelről... az én történetem túl fájdalmas ahhoz, hogy így blogkommentben elmeséljem, azt tudom.... én nem leszek biológiailag anya, amikor megtudtam nagyon megkönnyebbültem, annak ellenére, hogy nem mondtam le a gyereknevelésről.
    Olyan jó olvasni annak a sorait, aki ennyire megmerítkezett ebben a csodálatos dologban, mint az anyaság.
    Nekem más a dolgom itt a földön.

    VálaszTörlés
  3. :) Örülök,ha egy-egy bejegyzésem kommenteket vált ki, mert akkor már nem írtam hiába:)

    Ebben a fejezetben kifejezetten azoknak írtam, akik szándékosan várnak még, csak nem tudom,mire...mindazonáltal Házisárkány kolléganőmre nagyon büszke vagyok, hogy ilyen tudatosan kezeli a helyzetet és ilyen erős!
    Era,Hozzátok meg napok kérdése, hogy elérkezzen a gólya:)Bármikor kopogtathat...:)

    VálaszTörlés
  4. Évi, nagyon remélem, hogy ezt nagyon sok 30 év alatti olvassa és elgondolkodik, mert valóban így van, ahogyan írod. És én arra is kitérek, hogy nagyon kell vigyázni a várakozással azért is, mert ha 35-40évesen jön rá valaki, hogy hej most akarok szülni, és kiderül, hogy ilyen-olyan okok miatt nem is megy az olyan könnyen, akkor az elég pofon, még az is előfordulhat, hogy mire lehetne, már "öreg" leszel hozzá. Ez dióhéjban az én történetem, ami így leírva nem olyan, mint átélni, amit nem merek még felfogni sem, inkább ellene kitalálok minden magyarázatot magamnak amiben jobb ez így, hogy ne szakadjon ki a szívem és tudjak tovább lélegezni. Többek között ezért is van az, hogy bár imádom a blogodat, amióta csak rátaláltam, de csak este merem olvasni, amikor egyedül vagyok és elbírom a könnyeimet. Egy majd' 42éves gyermektelen de szintén éva.

    VálaszTörlés
  5. Én mindig arra vágytam,hogy anya legyek.4-5 gyermeket terveztünk,a vége három lett.24 évesen szültem az elsőt, alig vártam,hogy megfoganjon!:)
    Persze a férjemmel együtt.::)
    Iszonyú nehéz volt, mert egy csomó dolog volt,amire nem számítottam, nem voltam felkészülve,nem volt segítségem, de ettől függetlenül nem döntenék másképpen. Ők, hárman, az életem ajándékai, a legcsodálatosabb,hogy az édesanyjuk lehetek!!!!!SEMMI nem ér ennél többet. Semmi.
    Szép írás volt, belelibabőrözött a bőröm.:)

    VálaszTörlés
  6. Kedves szintén Éva! Ha bármiben is segít Neked az, hogy olvasod a blogom,már megérte belekezdenem. Kérlek,hogy máskor is oszd meg velem a gondolataid,nagyon kíváncsi vagyok!:)

    VálaszTörlés
  7. Jaj de szép volt az utolsó mondat,bolond kismamalelkem,megkönnyeztem...sokszor ügyetlenül de gyakorlom ezt...

    VálaszTörlés