103.fejezet - Még a legjobb baba mellett is...

...ki lehet borulni.

Borzasztó lehet ez a szülés utáni depresszió, elképzelhetetlennek tűnt a számomra a szülés előtt, hogy ez engem is érinthet, így, hogy már utána vagyok, sokkal jobban megértem, miről szólhat.

Alinka maga a tökéletesség. Nem azért, mert a mi lányunk, de igazán olyan jó kislány. Alszik, ha álmos, eszik, ha éhes, és nem halljuk a hangját, csak ha a pocakját bántja valami. De amikor így elkényezteti az anyját egy gyerek, akkor anya nagyon meg tud billenni, ha egy teljes napra a feje tetejére áll a világ, és amikor álmos, sír, de aludni nem tud, amikor éhes, sír, de aztán a cicit kiköpi, és amikor felvesszük, akkor ugyan csak hüppög, és kicsit megnyugszik, de amint letesszük, újra kezdődik az egész.

Ilyen volt tegnap előtt, és nem titkolom, estére sírógörcsöt kaptam. Nem azért, mert azt hittem, valami baja van...tudtam, hogy nagy baja nem lehet, mert az nem ez a nyűgös sírás lenne,hanem a szívszaggató, fájdalmas sírás...egyszerűen csak kimerültem, hogy egyetlen pillanatra sem tudtam kikapcsolni az agyam, állandó "bébiőr-üzemmódban" volt. Folyton hallgatóztam, csend van-e, ha igen, miért, ha nem, miért nem...

Persze, én csak akkor sírok, ha ideges vagyok, ideges és türelmetlen pedig akkor vagyok, ha nem alszom, tehát biztos volt, hogy amint egy kicsit tudok aludni, minden a helyére kerül. És mivel a kicsi is így van ezzel, hosszú távon nem tud ébren maradni, várható volt, hogy a tegnapot végig alussza majd.

Két tippem van, a pocakja és valami front.

A lényeg, hogy miután mindketten kialudtuk magunkat, a helyzet megoldódott, és azóta is igyekszem magunkat sínen tartani.

Az anyai szív valahogy észrevétlen beköltözött a "hétköznapi szív" helyére, vagy a hétköznapi gondolt egyet és felvette a legszebb, legnagyobb ruháját, hogy átváltozhasson valami sokkal nagyobbá és tágasabbá. Az én régi életemnek vége. Az új életem olyan, mint egy álom. Mint amikor valami nyilvánvalót az ember nem képes felfogni, csak úgy él, és vár és kérdezgeti önmagától hogy: "ez mostmár mindig így lesz"?

A kilenc hónap, ami időt kaptam arra, hogy felkészüljek, semmire sem volt elég. Fizikailag talán igen, de lélekben...az agy tudja, hogy él bent valaki, aki ki fog jönni és akkor már hárman leszünk, de a szív még nem érti. Ahhoz látnia kell, éreznie kell az illatát, a bőrét, hallani a hangját, belenézni abba az okos, mélykék szemébe.

A négy nap a kórházban...az is olyan, mintha csak rám bízták volna pár napra és aztán vissza kellene adnom, nem is nagyon merek beleszeretni, mert nem hiszem el, hogy az enyém lehet. És aztán, amikor hazajövünk... és már tényleg itt van és itt is marad, ahogy telnek a napok, minden reggel ugyanott van az ágyban, nem vitte senki sehová, maradt velünk.

Két hét telt el, hogy megszületett.

Illetve még van addig öt óra.

Most kezdem felfogni, mi történt, a sokkos állapot most múlik szép lassan. Már tudom, hogy akik jönnek megnézni, azok Miatta jönnek, és mi nem csak megnézni vagyunk itt, hanem hogy vigyázzuk minden percét.

Büszkék vagyunk Rád, Alinka!

Anya és Apa nagyon szeret!