100.fejezet/2.

A csütörtöki UH megállapított egy másik,számomra nyugtalanító tényt is, mi szerint az átlagosnál kevesebb a magzatvíz a kicsike körül. Hogy ne legyen egyszerűbb a dolgom... Ahogy a vizitáló orvos megvizsgálta a méhszájam,nem részletezem. Száraz gumikesztyűben,mindenféle síkosító anyag nélkül, könyékig bennem...sírógörccsel másztam le az asztalról utána.

István délig velem volt, szegénykém nagyon nehezen hagyott ott, azt hiszem, mind a ketten sírtunk.

Eddig is éreztem,mennyire szeret, de ez a nap ezt még sokkal jobban megerősített ebben. Boldoggá tett, minden félelmem, nyűgöm ellenére, hogy a szerelmem, a támaszom mellettem áll és éppen Ő az, aki az én mindenem.

Pénteken nagyon jó eredményeket produkáltam minden vizsgálaton,és egyre értetlenebbé váltam, mert nem tudtam elképzelni, hogy az a rossz eredmény véletlen lett volna...

Szombat reggel ébredtem a nagy napra, amikor ki voltam írva AnnaLillával. Azt akartam csak, hogy aznap valami döntés szülessen...vagy egy kislány.

A hajnali CTG megint ragyogó lett,de tíz körül az áramlás egyszerűen katasztrófa. A reggeli tusolásnál a kezemben maradt a nyákdugó,de erre az érvényes, hogy csak egy hétre előre jelez, nem azt jelenti,hogy azonnal szülünk.

Viszont gyanus, menstruációs fájdalmakra megtévesztésig hasonlító fájdalmaim voltak, folyamatosan. Amikor az első áramlásvizsgálat rossz lett, végre leköltöztettek a szülőszobára. Végre előrelépés volt, legalább valami változás, akkor is, ha ez egy nagyon rossz eredménynek köszönhető.

Amikor levittem mindent, megjelent egy orvos, hogy ő is szeretne egy -kontroll- áramlásvizsgálatot. Meglepő mód, tökéletes eredménnyel. Kis tanácstalanságot véltem felfedezni az arcokon. Felháborított, hogy ezek nem látják, néha nincsen jól a kislányom, igaz, csak néha.

10 óra után valamennyivel CTG-re kerültem és bekötötték nekem a sóoldatot, amiből három is lecsöpögött a nap folyamán. Ott feküdtem és miközben a gép fájásokat mutatott, én nem sokat éreztem belőlük, maximum annyit,mint egy erős menstruációs görcs. Voltak 2 percesek,5 percesek, vegyesek minden mennyiségben. De nem volt olyan erős egyik sem, amilyennek én elképzeltem.

Aztán mivel előtte már két nappal semmit nem ettem, kaptam cukoroldatot is a következő körben. Az új infúzió bekötésének a pillanatában hallottam, ahogyan a kicsi szívhangja egyre lassul...én pedig szinte félájult állapotba kerülök, de fájdalmat még akkor sem éreztem...annyit igen, hogy erősödött a fájdalom, de nem gondoltam semmi rosszra, a szoba mégis megélénkült. Emberek jöttek be, mentek ki, én valahogy magamon kívül kerültem, azt még hallottam, hogy Tündi megkérdezi, István hol van,szóltam-e már neki. Akkor már 14:00 volt, és én hívtam, jöjjön, készüljön,mert itt az idő. Valaki kiabált, hogy "Készítsék a műtőt!"-valahogy eszembe sem jutott, hogy miattam...

Aztán elmúlt a fájás és minden visszarendeződött a régibe, a szívhangok visszaálltak, a kedélyek megnyugodtak,megint csak egyedül maradtam az ágyon, Tündi szülésbe ment, egy másik terembe.

Azt hiszem, hogy talán el is aludtam, mert amikor István megjött, nem is vettem észre.

Onnan már könnyebb volt a dolgom, nem egyedül kellett boldogulnom.

Semmi baj nem volt, csak nem éreztem a fájásokat elég erősnek, és nagyon lassan tágultam. Hat óra után még csak két ujjnyira. Az ügyeletes doki ezt megunva úgy döntött, megrepeszti a burkot, Istvánt kiküldték.

Ezt szavakkal leírni nem lehet, milyen fájdalom volt. Én, aki azt hittem magamról, hogy a fájdalomküszöböm magas, az egyik kezemmel a dokinő kezét szorítottam, a másikkal Tündiét, és közben ordítottam, mert a lányom még mindig nem ereszkedett le a megfelelő helyre, magasan volt a burok, és nagyon mélyen fel kellett nyúlni az alig tág méhszájon, hogy a tűvel elérje a doki.

Elsőre nem is sikerült neki.

Újabb sírás jött rám, mert minden olyan, amit erőszakkal követnek el rajtam ezen a területen, mind-mind olyan, mint egy bűncselekmény. Semmi tapintatot, figyelmet, óvatosságot nem éreztem a mozdulatokban, csak azt, hogy egy számít neki, mielőbb legyen kilyukasztva, akármilyen áron, mert ő erre nem ér rá. "Ha ezt nem csináljuk meg, még órákig nézhetjük itt egymást"-közölte.

16:15 volt.

6 és fél órája kezdődött.

Még háromszor lettem rosszul , mind a háromszor épp a cukoroldat beadása pillanatában, ami végtelen erős fájásokat generált, az eszemet is elveszítettem azokra a percekre, amíg tartott. A kicsi pulzusa minden alkalommal 60-ra esett le percenként a 160-ról. Minden alkalommal futkosás, riadalom, kiabálás,telefonálgatás,sokan bent a teremben, és István csak állt ott. Utólag azt mondta, olyan volt, mint a vészhelyzetben, ijesztő...néha éreztem, ahogy megsimogat, de nem tudtam beszélni...összefüggően legalábbis nem.

Minden ilyen alkalommal hívták az ügyeletest, aki sosem azonnal érkezett, mindig csak akkor, amikorra a fájások véget értek és a szívhangok visszarendeződtek, így csak legyintett és azt mondta megint, "ide csak türelem kell".

A negyedik kellett hozzá, hogy ő is rájöjjön, ezt nem lehet sokáig húzni, mert tényleg baj lesz, így nagy kegyesen feltette a kérdést: "Mit szeretne anyuka, műtsük meg vagy dolgozik még?"-Háááát, mondom, én örülnék , ha megműtenének.

Úgyhogy a következő pillanatban megérkezett a zöld kocsi és az a tüneményes anesztes orvos, hogy elmesélje, mi jön most.