100.fejezet/2.

A csütörtöki UH megállapított egy másik,számomra nyugtalanító tényt is, mi szerint az átlagosnál kevesebb a magzatvíz a kicsike körül. Hogy ne legyen egyszerűbb a dolgom... Ahogy a vizitáló orvos megvizsgálta a méhszájam,nem részletezem. Száraz gumikesztyűben,mindenféle síkosító anyag nélkül, könyékig bennem...sírógörccsel másztam le az asztalról utána.

István délig velem volt, szegénykém nagyon nehezen hagyott ott, azt hiszem, mind a ketten sírtunk.

Eddig is éreztem,mennyire szeret, de ez a nap ezt még sokkal jobban megerősített ebben. Boldoggá tett, minden félelmem, nyűgöm ellenére, hogy a szerelmem, a támaszom mellettem áll és éppen Ő az, aki az én mindenem.

Pénteken nagyon jó eredményeket produkáltam minden vizsgálaton,és egyre értetlenebbé váltam, mert nem tudtam elképzelni, hogy az a rossz eredmény véletlen lett volna...

Szombat reggel ébredtem a nagy napra, amikor ki voltam írva AnnaLillával. Azt akartam csak, hogy aznap valami döntés szülessen...vagy egy kislány.

A hajnali CTG megint ragyogó lett,de tíz körül az áramlás egyszerűen katasztrófa. A reggeli tusolásnál a kezemben maradt a nyákdugó,de erre az érvényes, hogy csak egy hétre előre jelez, nem azt jelenti,hogy azonnal szülünk.

Viszont gyanus, menstruációs fájdalmakra megtévesztésig hasonlító fájdalmaim voltak, folyamatosan. Amikor az első áramlásvizsgálat rossz lett, végre leköltöztettek a szülőszobára. Végre előrelépés volt, legalább valami változás, akkor is, ha ez egy nagyon rossz eredménynek köszönhető.

Amikor levittem mindent, megjelent egy orvos, hogy ő is szeretne egy -kontroll- áramlásvizsgálatot. Meglepő mód, tökéletes eredménnyel. Kis tanácstalanságot véltem felfedezni az arcokon. Felháborított, hogy ezek nem látják, néha nincsen jól a kislányom, igaz, csak néha.

10 óra után valamennyivel CTG-re kerültem és bekötötték nekem a sóoldatot, amiből három is lecsöpögött a nap folyamán. Ott feküdtem és miközben a gép fájásokat mutatott, én nem sokat éreztem belőlük, maximum annyit,mint egy erős menstruációs görcs. Voltak 2 percesek,5 percesek, vegyesek minden mennyiségben. De nem volt olyan erős egyik sem, amilyennek én elképzeltem.

Aztán mivel előtte már két nappal semmit nem ettem, kaptam cukoroldatot is a következő körben. Az új infúzió bekötésének a pillanatában hallottam, ahogyan a kicsi szívhangja egyre lassul...én pedig szinte félájult állapotba kerülök, de fájdalmat még akkor sem éreztem...annyit igen, hogy erősödött a fájdalom, de nem gondoltam semmi rosszra, a szoba mégis megélénkült. Emberek jöttek be, mentek ki, én valahogy magamon kívül kerültem, azt még hallottam, hogy Tündi megkérdezi, István hol van,szóltam-e már neki. Akkor már 14:00 volt, és én hívtam, jöjjön, készüljön,mert itt az idő. Valaki kiabált, hogy "Készítsék a műtőt!"-valahogy eszembe sem jutott, hogy miattam...

Aztán elmúlt a fájás és minden visszarendeződött a régibe, a szívhangok visszaálltak, a kedélyek megnyugodtak,megint csak egyedül maradtam az ágyon, Tündi szülésbe ment, egy másik terembe.

Azt hiszem, hogy talán el is aludtam, mert amikor István megjött, nem is vettem észre.

Onnan már könnyebb volt a dolgom, nem egyedül kellett boldogulnom.

Semmi baj nem volt, csak nem éreztem a fájásokat elég erősnek, és nagyon lassan tágultam. Hat óra után még csak két ujjnyira. Az ügyeletes doki ezt megunva úgy döntött, megrepeszti a burkot, Istvánt kiküldték.

Ezt szavakkal leírni nem lehet, milyen fájdalom volt. Én, aki azt hittem magamról, hogy a fájdalomküszöböm magas, az egyik kezemmel a dokinő kezét szorítottam, a másikkal Tündiét, és közben ordítottam, mert a lányom még mindig nem ereszkedett le a megfelelő helyre, magasan volt a burok, és nagyon mélyen fel kellett nyúlni az alig tág méhszájon, hogy a tűvel elérje a doki.

Elsőre nem is sikerült neki.

Újabb sírás jött rám, mert minden olyan, amit erőszakkal követnek el rajtam ezen a területen, mind-mind olyan, mint egy bűncselekmény. Semmi tapintatot, figyelmet, óvatosságot nem éreztem a mozdulatokban, csak azt, hogy egy számít neki, mielőbb legyen kilyukasztva, akármilyen áron, mert ő erre nem ér rá. "Ha ezt nem csináljuk meg, még órákig nézhetjük itt egymást"-közölte.

16:15 volt.

6 és fél órája kezdődött.

Még háromszor lettem rosszul , mind a háromszor épp a cukoroldat beadása pillanatában, ami végtelen erős fájásokat generált, az eszemet is elveszítettem azokra a percekre, amíg tartott. A kicsi pulzusa minden alkalommal 60-ra esett le percenként a 160-ról. Minden alkalommal futkosás, riadalom, kiabálás,telefonálgatás,sokan bent a teremben, és István csak állt ott. Utólag azt mondta, olyan volt, mint a vészhelyzetben, ijesztő...néha éreztem, ahogy megsimogat, de nem tudtam beszélni...összefüggően legalábbis nem.

Minden ilyen alkalommal hívták az ügyeletest, aki sosem azonnal érkezett, mindig csak akkor, amikorra a fájások véget értek és a szívhangok visszarendeződtek, így csak legyintett és azt mondta megint, "ide csak türelem kell".

A negyedik kellett hozzá, hogy ő is rájöjjön, ezt nem lehet sokáig húzni, mert tényleg baj lesz, így nagy kegyesen feltette a kérdést: "Mit szeretne anyuka, műtsük meg vagy dolgozik még?"-Háááát, mondom, én örülnék , ha megműtenének.

Úgyhogy a következő pillanatban megérkezett a zöld kocsi és az a tüneményes anesztes orvos, hogy elmesélje, mi jön most.

100.fejezet - Család lettünk

Szerda óta itthon a Hosszú család. De ezt a mondatot sok-sok másik mondat előzte meg, kimondottak,kimondatlanok egyaránt.Nézzük, hogy is alakult az (a történet szempontjából fontos) pár nap,amelyről eddig nem volt alkalmam írni Nektek.

Július 14-én, csütörtökön bementünk a SOTE II.sz. klinikára reggel nyolcra, hogy a gyermekem faros fekvése okán befeküdjek és másnap,pénteken megműtsenek. Az állítólag állami protokoll ilyen esetben,faros babát nem engednek hüvelyi útra és jobban is teszik.

Ám, mielőtt kitöltöttük volna a papírokat, elküldtek CTG és UH vizsgálatokra, hogy kiderüljön,minden rendben van-e, tényleg úgy fekszik-e,és egyébként is... Én éreztem némi mozgást az utolsó héten is ,de meg sem fordult a fejemben az, hogy az én négy kilós lányom az utolsó héten még meg fog tudni fordulni. Pedig megfordult és mire a vizsgálatnak vége lett, már azt is tudtam, hogy fejtartásos, és a feje hatalmas, 101 mm az átmérője, 39 cm körben. A vizsgálatnak van egy olyan része, amit flowmetriának, áramlásvizsgálatnak neveznek, ezzel ellenőrzik, hogy a kicsi tápanyag, vér és egyéb ellátottsága megfelelő-e a köldökzsinóron keresztül. Ez az érték az én lányom esetében nem lett túl jó,így, bár fejjel volt előre, mégis befektettek a terhespatológiai osztályra.

Aki jót akar magának, ezt megpróbálja elkerülni. Borzasztó megterhelő két nap várt ott rám mind testileg, mind pedig lelkileg. A napi rutin részeként reggel 5:30-kor jött a nővér ébreszteni, hogy menjek CTG vizsgálatra, és a másik öt szobatársam, akik még bőven nem a szülés előtt szorosan voltak, éjfélig-egyig fent voltak, égő villannyal. Ablakot a 40 fokban sem lehetett nyitni,mert az ablak mellett feküdt egy kismama, aki már a sokadik babáját veszítette el és nem érhette huzat. Bár gondolom azért levegő érhette volna. Ha a nappali forróság után éjjel egy kicsit kinyitottam volna az ablakot, akkor meg az volt a baja, hogy bejönnek a bogarak, legyek, darazsak és megcsípik és elveszíti a kisbabáját. Úgyhogy a nyílások be voltak tapasztva, míg odakint 36 fok volt,bent nálunk tényleg úgy 40...

Szilárd ételt nem ehettem sem csütörtökön, sem pénteken, inni csak vizet ihattam, mert nem lehetett tudni, hogy melyik nap műtenek. Vagy egyáltalán mi lesz...műtenek-e.

A csütörtöki flowmetriát egy másik orvos is ellenőrizte, egy jobb UH géppel, ahol az orvos kifogástalan áramlást mért, viszont megerősítette, hogy ezt a fejet nem fogom tudni megszülni, nem engedné, és mivel reggel rossz lett az áramlás, ő nem is várna a műtéttel, aznap műtene.

Én csak utólag tudtam meg, hogy ő akkor már szólt is a szülőszobán, hogy álljanak le a műtétek és készüljenek a fogadásomra. Viszont erről engem elfelejtett értesíteni, így felkerültem a patológiára, hogy felvegyenek az osztályra.

Aznap ugyan nem volt már másik vizsgálat, de nekem ott kellett feküdnöm két krónikus hányó kismamával és ezzel a nővel, egész nap, fuldokoltam a melegtől, a bezártságtól,de legesleginkább a bizonytalanságtól, hogy ahány embert kerestem meg a kérdéseimmel, mindenki mást mondott, senki nem tudott semmit biztosan. Van egy olyan -számomra szintén nagyon furcsa és érthetetlen szabály- hogy az én ügyemben sem az orvosom, sem a szülésznőm, akik ismerik a helyzetem, nem dönthetnek. Az egyetlen, aki mindenben dönthet, az az ügyeletes osztályvezető, akinek tulajdonképp semmi fogalma rólam.

Pénteken megint volt áramlásvizsgálat, ami megint jó lett. Ahogy fogalmaztak, ez a kis eltérés még nem olyan nagy baj...de miért kell megvárni, hogy nagy baj legyen???

Ha valakinek döntenie kell, akkor az miért nem dönt? Ha úgy gondolja,megműt,miért nem teszi? Ha úgy, hogy szüljem meg hüvelyi úton, akkor miért engedi még tovább hordani, hogy még nagyobb legyen a fejecske?Miért nem indítjuk el?Miért nem történik már valami?-ilyen és ehhez nagyon hasonló kérdésekkel volt tele a fejem. És akárkit kérdeztem,mindenki azt mondta, igazam van, de nem illetékesek.

Az egyetlen ember, aki ebben a káoszban mellettem állt, Tündi volt, az én szülész-,barátnőm. Ő volt az, akit sírva felhívhattam, ha már úgy éreztem,megőrülök attól, hogy nem tudom,miért nem jó a kisbabám tápanyagellátása és ez miért csak engem zavar.Ő volt, aki mindenkinél lobbizni próbált az érdekemben, és nem Rajta múlt, hogy ez nem sikerült mindig.Azt hiszem, ezt sosem fogom tudni Neki meghálálni, igazi barát és támasz volt, és mindenkinek nagyon ajánlom, hogy válasszon olyan szülészt, akiben megbízik akkor is, ha császárra készül, mert nagyon sokat számít.Tündi nélkül nekem végem lett volna...

99.fejezet - Az utolsó simítások

Ez az utolsó bejegyzésem a Kiscsillag érkezése előtt. Véletlenül jött ki úgy, hogy épp az legyen a 100. fejezet, bár ha úgy veszem, csalás, hiszen volt néhány közbe iktatott, de a témához nem szorosan tartozó bejegyzés, aminek épp ezért nem is adtam számot.

A mostani hétvége már az utolsó simításokról szól.

Kimostam, kivasaltam, összehajtogattam a textilpelusokat, lepedőket, alátéteket, nyálfogókat, megágyaztam a kiságyat, kiválasztottam a legkisebb hálózsákunkat, a kifogót is kimostam, a pelenkák a szekrényben várnak a nedves törlőkkel és a pelenkázó is itt van végre.

Még a mosógépben egy kis adag ruhácska, a kórházas táskám javarészt összepakolva, a homeopátiás bogyókat bőszen szedem, a babakocsit kell még kicsit kitisztítani, felfújni a kerekeket és megvarrni a hordozóba az újszülött szűkítőt.

Hétfőn elutazunk Szentendrére, és onnan már csak hármasban jövünk haza, úgyhogy itthon vasárnap estig mindent puccba kell még vágni, hogy készen legyen a kicsi lány érkezésére.

Elég hosszú utat jártunk be, mire elértünk idáig, legalábbis most már így látom, miközben az "előtte-utána" képeket nézegetem...:





































Apával mindent megoldottunk, mindent megszereztünk, amire csak szükség lehetett, nagyon sok mindent kaptunk ajándékba, Tőletek is, amit ezúton is nagyon köszönünk!
Természetesen amint lesz olyan fejlemény, amiről érdemes, azonnal be fogunk számolni.

A következő két hétben már tényleg csak a Kicsi fog számítani, így kikapcsolom magam az internetes világból, vasárnaptól, köszönöm,hogy eddig velem voltatok, szorítsatok értünk és amikor legközelebb találkozunk, már mint Anya írok Nektek!:)

Közvélemény-kutatás

Ma az aktívban volt egy riport egy nővel, aki a SOTE2-n szült, illetve ott császározták és az egész folyamatot élőben közvetítette Wi-Fi-n keresztül a twitteres oldalára.

Sokan felháborítónak találták, sokan támogatták, nagyon megosztotta az embereket.

Engem az lepett meg, hogy ezzel még egy dupla oldalas újságcikket is kapott, hiszen ez a világ legtermészetesebb dolga. Már a szülés. Az persze nem, hogy ezt valaki élőben vállalja, de azért aki ezen felháborodott, az valószínűleg nem azok közül került ki, akik ezt már átélték életükben legalább egyszer is...vagy talán pont igen?

Mert én így most a szüléshez ilyen közel minden info-t szivacsként szívok magamba és mindenre kíváncsi vagyok, akár rémtörténet, akár nem, hiszen olyan izgalmas!

Emlékszem, amikor elkezdtem ezt a személyes blogot és anyu kibukott rajtam, hogy ennyire privát információkat osztok meg. Mondjuk különösebben nem zavartattam magam, egy dolog érdekelt, hogy István, akiről itt a legtöbb szó esik általában, hogy áll a kérdéshez. Mivel Ő egyáltalán nem ellenezte, így a továbbiakban nem érdekelt mások véleménye és az idő engem igazolt, mert azóta nem csak anyu,de az ő barátnői is szívesen olvasgatnak, ha épp a gép elé kerülnek.

Ezzel az egésszel nem is értem, miért kell annyit foglalkozni.

Akinek nem tetszik, egyszerűen ne olvassa, semmiféle kényszer nincs rajta, senki nem tartott fegyvert a halántékához, hogy márpedig de...

Én úgy gondolom , hogy vannak olyan szituációk az életben, amikor jól jön, ha az ember rokonlelkekre, sorstársakra talál, és ez is egy lehetőség erre. Én eleinte azért kezdtem, hogy majd amikor a lányom akkora lesz, átszerkesztve, kicsit regényesebb formában majd könyvbe kötve a kezébe adhassam a történetét. Az, hogy közben ennyien álltak mellém nagyon jól esik, de továbbra sem ez motivál és gondolom ezzel nem bántalak meg Benneteket.

Abban a pillanatban, ha az olvasóimnak akarnék megfelelni, elveszíteném a lényeget, az őszinteséget, ami az egésznek a sava-borsa. Önmagam cenzúrájává válnék.

Mindezek ellenére úgy gondolom, hiába az ingyenes Wi-Fi a kórházban, én nem fogom percről-percre leírni a folyamatot, mert a kislányunkra szeretnék koncentrálni, nem arra, épp milyen betűt ütök be a telefonba. De ha nem lennék érintett az "ügyben", egyszer biztosan szívesen közvetítenék ilyesmit élőben. Persze talán ez lehet az egyik lényege, épp az, hogy hogyan látja az egészet egy leendő anya, aki pont nem kívülálló.

A kérdés messzire vezet, sokat fogok még gondolkodni rajta, de a Ti véleményetekre is nagyon kíváncsi vagyok! Megtennétek, hogy megosztjátok velem?

98.fejezet - Egy érzelmileg (is) sűrű nap margójára

Tegnap felvittek minket anyósomék Szentendrére, hogy onnan ma kényelmesebben tudjunk elmenni a CTG vizsgálatomra..gondoltuk mi.

A helyzet az az ellenben, hogy ugyanúgy másfél órán át jöttünk Szentendréről a SOTE2-re, mint ha innen, Pétfürdőről mentünk volna. Az ok pedig csak egy kb. 2 méteren át tartó, egy sávos útfelbontás a Lágymányosi-híd felé a Könyves Kálmánon, minek következtében a nagy körút az a Thökölytől kezdve meghalt...Lutri ez a város. De már nem élnék itt.

Az éjszakám nehéz volt megint.

Valahogy mióta a végét járám, már az sem mindegy, milyen az ágy, az idegen ágyakban alvás egyenesen reménytelen, hiába volt az az én ágyam tíz évig. Már fél éve nem az.

140 cm széles, két és felen elég nehezen fértünk el rajta, ráadásul már én is horkolok erősen, nem csak Apa.

Életemben először, mióta együtt vagyunk, külön aludtunk, kiköltöztem a kanapéra éjszaka háromkor, amikor arra ébredtem, hogy valósággal fuldoklom a gyomorsavtól. És most az amúgy hatásos tej sem segített. A lakásban levő összes párnát összeszedtem,ülő helyzetben próbáltam aludni, de aztán elkezdett szakadni az eső, és úgy verte a tetőablakokat, hogy szerintem még Anni is hallotta odabent.Forgolódtam, akkor minden fájt, a torkom kapart, köhögni nem akartam,ne keljen már fel mindenki...szóval nem volt könnyű, itthon nincsenek ekkora nyűgjeim.

Reggel ugye egy élet hossza volt, mire beértünk, késtem húsz percet és vártam további harmincat, mire sorra kerültem. Mivel időpontra várt a doktornő, betegfelvétel után egyenesen húztam is a váróba és nem mertem onnan elmozdulni,nehogy pont akkor hívjon be. Közben István kint ült az autóban, végig, mert nem volt hely a parkolóban és folyamatosan cirkált, nehogy elkapja a közteres. Ennek a vizsgálatnak a lényege az lenne, hogy mozogjon a kicsi, de ez sok esetben csak lekenyerezéssel, pontosabban "lecsokizással" működik nála, mert a szép szó még sosem használt. Legalábbis, ha én próbálkoztam. Mert az apjára valahogy kezdettől fogva hallgat.

Szóval csokit kellett volna szereznem, de nem mertem elmenni érte a büféig sem, úgyhogy azt találtam ki, megpróbálkozom a lehetetlennel és meggyőzöm az amúgy makacs lányom, hogy amikor anya szól,lesz szíves mozogni. Elég,ha legyint..:)

És csodák csodájára működött a dolog. Hajlandó volt mozogni, nem kell ismételni ezt sem, és az is nyilvánvalóvá vált, hogy végre jól gondoltam, tényleg jóslófájásaim vannak. A gép szerint 50%-osak. Ezektől független a doktornő azt mondta, negyedikén még biztosan találkozunk, úgyhogy addig ne is gondoljak szülésre. Aznap végre, különböző okokból kifolyólag, hat hét óta nem látott magzatomra is ránézhetek majd,legalább kiderül, hogy mennyire érzem jól, hogy még mindig körbe pörög ahelyett, hogy szép lassan beállna irányba.

Ez lesz a 38.hetes UH.

Ahogy ültem a váróban, egyszercsak oda lépett mellém egy kismama társam, és csak annyit mondott: "Szia Évi! Nem tudod ki vagyok, de én olvasom a blogod."-jó lett volna kicsit beszélgetni, de épp akkor szólítottak be és utána futottam ki a férjemhez, aki egy órája ült kint a kocsiban, úgyhogy kedves ismeretlen ismerős, ha olvasol ma is, ne haragudj, hogy így ott hagytalak.

Aztán ez is eltelt és szép lassan hazaértünk.Ahogy közeledtünk Pétfürdő felé, úgy éreztem, hogy egyre nyugodtabb vagyok, de csak akkor jöttem rá, mekkora feszültség volt bennem Pesten, amikor kiszálltunk itthon.

Isti szegény szintén jól elfáradt, de nem is csodáltam, úgyhogy ő lefeküdt pihenni, én pedig lázba jöttem, mert időközben, míg nem voltunk itthon,megjöttek Zsuzsitól a névjegykártyáim és most ott csücsültek a postán. Persze nem bírok megülni a fenekemen fáradtan sem, úgyhogy felvetettem neki, mi lenne, ha elmennék a csomagért egyedül.

Szerintem valami pillanatnyi elmezavar lehetett, mert nem vezettem még soha úgy, hogy egyedül ülök a kocsiban, hiába van január közepe óta jogsim. És csodák csodájára az én férjem belement, azt mondta,menjél.. szívdobogás ezerrel, meg betojás, meg minden, ami kell, miközben magamhoz vettem a forgalmit, sluszkulcsot, és a többit, és ballagtam le a kocsihoz. Tulajdonképp jó érzés, valamiféle büszkeség volt, amit éreztem. Hogy márpedig ez a kocsi most az én kezeim között fog menni, én leszek a főnök és senki más.

Alapvetően Péten nem nagy ügy a közlekedés, ha nincsen éppen felbontva az egyik fő kereszteződés, és nem járnak a kamionok és a buszok épp ott, ahol én. A kamionok és a buszok pedig ott jártak, mert a gyár nem áll meg, úgyhogy mint a legkisebbnek, nekem kellett alkalmazkodni hozzájuk.

Ebben a mai leckében minden volt.

Tolatás hátra 90 fokban, parkolás előre 90 fokban, vasúti átjáró, kereszteződésben elsőbbségadás, zebrán gyalogos átengedés, lejtőn felfelé elindulás, minden rutin feladatot gyakorolhattam ezen az alig egy km-en...

Korábban rémálmaimban szerepelt, hogy vezetek, de nincsen jogsim, vezetek, de nincsenek pedálok a kocsin, vezetek, de nem fog a fék, és egyéb autóval és vezetéssel kapcsolatos aggodalmak. Lehet azt mondani, hogy féltem tőle. Nem, nem féltem, rettegtem.

Valahol egyszer valamelyik Csernus-könyvben olvastam, hogy az ember önbizalma attól nő meg, ha olyat visz végez, amit előtte még soha.

A kijelentést nem cáfolom, ellenben megerősíthetem. Soha nem éreztem még magam ennyire ügyesnek, okosnak és bátornak, mint akkor, amikor tökéletesen merőlegesen beparkoltam a ház elé visszafelé.

Mit sem csorbított ezen a mai diadalon a tény, hogy úgy szálltam ki a kocsiból és akartam bezárni, hogy a sluszkulcs még gyújtás-állapotban a helyén volt.

97.fejezet - Fokozódó izgalmak

A "legrosszabb" forgatókönyv szerint is csak 20 nap és itt van...itt lesz, aki megváltoztat mindent, akire egész életemben vártam, akiért mindent feladnék, és sok mindent fel is adtam, de kaptam helyette más csodákat...

Mostanában egyre nagyobb hülyeségeket álmodok, minden félelmem elképesztő képtelen álmokban jelenik meg, többek között egy olyanban, ahol a kislányom,amint megszületett, máris remekül beszélt és szörnyen gyorsan kioktatott ("Ne úgy fogjá' máááá'!",stbstb...).

Hamarosan összepakolom a táskám és elköltözöm, vissza Szentendrére, apástul, izgalmastul, mindenestül. Ott várjuk a napot.A mi Napocskánkat.

Sok gondolkodásra ösztönzi ám az embert egy ilyen esemény. Többek között eddig is elcsodálkoztam azon,mennyire gyorsan telik el egy élet, de ez most még fokozottabban van jelen a mindennapjaimban...egyszerűen nem érem fel ép ésszel, hogyan kerültem ide, ennyire közel a végéhez és hol veszett el a kilenc hónap, aminek itt kellett volna lennie a mai nap és az "Apa,kisbabánk lesz!" között.
Aztán azon is elgondolkodtam,mennyien vannak,akik az életüket adnák azért, hogy végre találjanak valakit, aki mellett nyugodtan, boldogan vállalhatnák az anya-szerepet, de egyszerűen a mai felhozatal olyannyira "férges", hogy ritka kincs a megbízható társ. Nem egy, nem két olyan nőt ismerek, akik már kicsúsztak az időből és tudom, hogy bár sok mindent elértek az életben, anyagilag jóval előttem járnak, mégis, talán dobnának mindent egy kisbabáért, egy szerető férjért...és sok olyan lányt, aki még ugyan közel sem késett el, de máris attól fél, mi lesz,ha...

Közéjük tartoztam én is,tavaly áprilisig..úgyhogy tudom,miről beszélek...de az élet olyan gyorsan,olyan nagyot tud változni!

Ezt már ezerszer leírtam,de nem állom meg most se: Abban a pillanatban, ha valaki képes elhinni azt, hogy megérdemli a MÉLTÓ társat, -nem egy tutyimutyi alakot, aki ugyan megbízható,de olyan szinten hoz csak lázba, mintha egy új szőnyeg lenne vagy egy új kaspó- meg is kapja. Arra gondolok, aki miatt az egész világa kifordul a négy sarkából, mert épp olyan, amilyennek ez a lány megálmodta.
Mert alkut kötni nagyon veszélyes.

Azért, mert az a biztos, nem szabad lepaktálni félmegoldásokkal. Egy életre?? Mekkora hiba lenne. Csak azért, mert tudod, hogy cuki meg minden, és bár nem az Igazi, mégse fog átverni.
Ezek a kapcsolatok semmit sem érnek, önmagát becsüli le, aki ilyenben él vagy ilyenbe vágyik.

Igenis megvan mindenki Igazija.
Szóval...kicsit elkalandoztam...

Itt vagyok a szülés/születés csodájának a küszöbén, de egyelőre még nem léptem be. Egy 14 hónappal ezelőtt ha valaki azt mondja, hogy ma ezt fogom gondolni talán kinevetem, de valószínűbb, hogy beutaltatom elmeorvossal.
És mégis.Igaza lett a bolondnak.

Az élet mindenhol utat tör magának. Ki miben hisz, ki hogy nevezi nevén a dolgokat, a lényeg, hogy valamiben higgyen. Abban leginkább, hogy akármi is volt, csak azért volt, hogy most ott lehess, ahol vagy.És értékeld, amid van.
És nem hátra kell nézni, hanem előre.
És minden rendben lesz.

96.fejezet - A 36.hét

Hétfőn belevágtunk.
Reggel labor volt és CTG, életem első CTG-je. A SOTE 2-re kellett mennem, a doktornő rendkívül kedves volt, egy órával hamarabb értem oda,szinte azonnal be is mehettem, mert a hétvégi front sok kisbabát meghozott és volt szabad helye.




















A vizsgálatról szinte semmit sem tudtam, csak annyit, hogy nagyon jó, ha aktív a kicsi közben, mert ha alszik, nem kapunk reális képet arról, milyen összefüggés van a kis szívhang és a méh izom összehúzódásai között. Az eredményen nem érdemes sokat aggódni, ha a vizsgálatot végző orvos azt mondja, hogy nyugodt szívvel enged el és a mérés eredményes,nem kell ismételni, jobb,ha elhisszük neki.:)
Azért a pocaklako.hu-ról mellékelek egy kis értelmezést:






















Bár már csak 25 nap van és néha vannak rosszabb napjaim is, pláne,ettől az időjárástól,pontosabban az időjárás folyamatos változásától, azért nem panaszkodom. Még mindig szeretem az állapotom, bár néha hatalmasnak látom pocit, néha elcsodálkozom,milyen kis formás, és nem is tűnik olyan nagynak...

Panaszaim nem nagyon vannak, a vizesedésem megállt ott, ahol, amióta a 10-es Schüssler sóból eszem napi 3x1-et. A csalán tea is nagyon jó,ráadásul kezdem megszeretni az ízét.
Ami kicsit idegesít, az az ujjaim végének a zsibbadása, de már azzal is kezdek összeszokni.

17 kiló plusznál járok, de elhatároztam, hogy ezzel nem akarok foglalkozni. Bár aggaszt, hogy dagadék vagyok, és vajon mit szól a szerelmem, most úgyse tudok változtatni ezen...

Éjszaka azért 2-3 alkalommal felébredek, ami nem is olyan sok, tekintve, hogy volt olyan éjjelem, amikor még nem szoktam meg magam, hogy 2-3 órát aludtam nyugodtan, a többit végigforgolódtam. Az elhelyezkedés most sem megy túl könnyen, de talán már befordult a KisPipi és nem keresztben van, ami sokat segít azért a féloldalas fekvésben.Vízszintesen nem tudok megmaradni, mert azonnal jön vissza a gyomorsav, félig ülve "alszom". Kell egy párna a térdeim közé és egy a hasam alá,plusz, ami a fejem alatt van, ha előre gondolkodtam volna, 2 méter széles ágyat választunk, hogy Isti is elférjen.

Ha az orromon veszem a levegőt, horkolok, ha a számon, "kattogok", a nyálkahártyáim vérbősége miatt.Ami ugye normális.

A korábbi életem is megbosszulta magát, az a tíz év, amit tűsarkakon töltöttem, 16-26 éves koromig, most remekül kiütközik, visszeres zsibbadás, fájdalom formájában, bár látható jele nincs (még). A herbáriában kaptam rá vadgesztenye kivonatos sósborszeszes zselét, ami jól hűsíti, és a hidratálóval vastagon kenem folyton,hogy ne viszkessen a sarkam környéke. Ezen nincsen mit szépíteni, a lábam most eléggé oda van...

Hozzá jön ez a "nyughatatlan láb" szindróma, ami ilyen klassz kis idegrángások formájában jelentkezik,váratlanul, és meglehetősen idegesítő módon. Erre annyi magnéziumot szedek, hogy lassan mérgezéssel visznek el.Kicsit talán jobb lett..:))

A kicsikém hihetetlen aktív, az oldalt fekvést, ülést, hanyatt fekvést utálja, az álldogálás persze tökjó, akkor fér el kényelmesen, akkor van nyugton, de mivel állva a napom kb 2%-át se töltöm, akkor is komolyan elgondolkodom azon, hogy egy bútorszállító hevedert kössek a hasam alá és vessek a nyakamba, így a nap java részét küzdéssel tölti. A csoki ugye nagy sztár, ezzel nem vagyunk egyedül, attól egyenesen olyan érzésem van, mintha oldalt akarna kijönni, de azonnal.

A napjaink ettől független viszonylag nyugodtan telnek, a lakás egész hűvös, és bár mára is meleget mondtak, holnap a Balatonhoz szeretnénk menni, hogy idén először végre strandoljunk kicsit.

30-án újabb CTG.