2013. február 11., hétfő

Már nem

bontom fejezetekre az életünket.

Tulajdonképpen a mese része a dolognak olyan értelemben biztosan véget ért,  amilyenben a mese hagyományos jelentését értjük, ámde ez valóság és szeretem.

A napjaink egy külső szemlélő számára biztosan egyhangúak lehetnek, reggel felkelünk, mint mindenki más, megreggelizünk, mint mindenki más, telik a nap különös események nélkül. Mióta gyermekem van, a különös események értelme megváltozott, és mára ha nem találkozom ilyesmivel, annak csak örülni tudok.
Akkor megmarad az az illúzióm, hogy a saját kezemben tartom a dolgokat.

Én sosem voltam karrierista, sosem vágytam a folyamatos pörgésre, és ez a nyugalom boldogsággal tölt el, mert úgy érzem, én a helyemen vagyok.
A kislányom, aki már nagylány azóta, a lábamhoz telepedve tesz-vesz a gyöngyeimmel, babrál a cérnákkal, amíg egy kicsit dolgozom, persze a javát akkor végzem, amikor alszik délután.
A nappaliban varrok s a kis szoba ajtaja nyitva.

Oda-odapillantok munka közben, a lehunyt kis szemecskékre, a hosszú pillákra, csak nézem, ahogyan emelkedik, süllyed a kis mellkas, hallgatom, ahogy kis be jár a levegő, és mint egy meditáció, nyugtat a látvány.
Tudom, hogy jó meleg, puha ágyban, az én őrző szemeim mellett és szárnyaim alatt piheg a kis madár és amikor felébred, megint lesz egy mosolya nekem.

Tudom, ez így nem sokat mond annak, akinek nincsen gyermeke, de ezekre az érzésekre nincsenek szavak. Én amatőr még annyira se tudom leírni, milyen ez, semha gyakorlott író lennék.

De ha belegondolok, hogy ebből a mennyei örömből hamarosan duplán jut majd, belecsavarodik a szívem, mert ez fájdalmasan jó és nem tudom, hogyan fogom elviselni ezt a rengeteg örömöt, amit az Anyaságtól kaptam.
Lassan érlelődik bennem a gondolat, hogy bár eddig nem sok helyet foglalt a fejemben, és a testemben, lassan több figyelmet fog követelni a kis élet odabent, és idekint is.
Lassan kezdem érezni a fészekrakó ösztönt, hogy készülni kéne, babaruhákat válogatni, mosni, bolyhozni, vasalni, hajtogatni őket, átnézni, mi nincsen, keresni Pankának egy nagylányosabb ágyat, a kis rácsost pedig előkészíteni.
Édes terhek várnak, miközben magam is egy édes terhet hurcolok magamban.

A mi menedékünk az otthonunk, védő bástyái vagyunk egymásnak.

6 megjegyzés:

  1. Olyan a stílusod, mint az Időutazó feleségében Clare-nek :) Legalábbis nagyon emlékeztet rá, olyan "puha" vagy nem is tudom...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Néhány napon belül Te vagy a sokadik, aki említi, alkalomadtán illendő lenne már elolvasnom, sok a ráutaló jel:)

      Törlés
  2. Évi! Ha még nem olvastad, akkor hajrá! Eszméletlen jó könyv! És tényleg hasonlóan írok. :)

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    Csak szeretnék gratulálni a pici babához! :)
    Igaz nekem még nincs gyermekem, de remélem valamikor, az én napjaimat is szebbé teszi majd egy szép kisfiú, vagy kislány! :)
    Most kezdtem el olvasni az írásaidat és nagyon tetszenek!

    VálaszTörlés
  4. Èvi,nem is fogsz már ide írni?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De fogok, de kicsit visszafogtam magam, túl sok volt a rossz tapasztalatom, és el kellett döntenem, hogy tulajdonképpen mit szeretnék, vállalni, hogy támadási felületet nyújtok, vagy nem vállalni...

      Törlés