116.fejezet - Az élet nem áll meg

csak azért,mert kisbabánk született.

Bár az első hetek alapján úgy éreztem, hogy még évek kérdése, hogy én újra "éljek", mert az, hogy én mit szeretnék az fel sem vetődött az utóbb időben. Mondjuk bennem sem...

Szóval ami az újság: tegnap haladtunk jó csomót az étkezővel és a kicsi kuckója is sokat fejlődött.
Az étkező egyik sarkába kikerültek a svéd régiségek, a másik végébe pedig felkerült a két polc, amire már nagyon rég fájt a fogam.
Az egyszerűség kedvéért Anna addig a nagyinál volt, mert szerintem az ütvefúrót nem bírta volna cérnával pláne, hogy egyikünk sincsen ott vele. Viszont így legalább kiderült, hogy 3 órát gond nélkül elvan ott is, így a jövőben lesz némi szabadidőm, amikor elmehetek edzeni.
Rá kellett jönnöm, hogy nem szégyen elfogadni a felajánlott segítséget, pláne, hogy a nagyi odáig van attól, ha ott nyekereg neki Anna:)
















































Aztán ugye az én fészekrakó ösztönöm nem múlt el a szüléssel és folyton, kényszeresen alkotnom kell valamit, amitől még szebb, még kényelmesebb lesz a kis lakásunk.



















Az úgy volt, hogy volt egy felnőtt méretű, ám nagyon kopott paplan huzatunk, aminek nagyon jó volt az anyaga, nem akartam kidobni. A teteje használódott el, az aljából Annának szabtam ágyneműhuzatot és a nevével dobtam fel kicsit.
Azóta fel is avattuk, mert bár az alvás nem erőssége, azért egy negyed órára elszunyókált benne.









Apácska ötlete volt a piros égősor, ami azóta tagadhatatlan a kislányom kedvence lett, egyszerűen le sem veszi róla a szemét, amikor be van kapcsolva...a bárányok szinte már mellékesek is, pedig eddig azok voltak a fő műsorszám.
Keretbe került és a falra repült az a kereszt is, amit nagyi hozott Svédországból -akkor még nekem, most a kis angyalt védi.

115.fejezet - Akartam vagy nem?

Nagyon szanaszét gondolatok vannak a fejemben, és valahogy sosem sikerül összeszednem egy bejegyzésre-való mondanivalót. Általában reggel, ébredés után vagy a hajnali szopik alkalmával jutnak a jó ötletek eszembe, de elég hamar el is felejtem őket.

Az egyik, amiről szerettem volna írni Nektek, az az én magánvéleményem a tétovázóknak. Akik tudják, hogy szeretnének gyereket majd egyszer, de folyamatos halogatók, mert amint oda jutnak, hogy konkrétan lépni kell és biztossá válik a dolog, rendszerint visszatáncolnak.

Én mindig tudtam, hogy szeretnék gyereket és nem is egyet. Valamikor húsz éves korom környékén elhatároztam, hogy 30 éves korom előtt szeretnék szülni, általában ezt a "határt" szabják meg maguknak a nők. Én csak azért mondtam épp ezt, mert valamikor egyszer egy orvos azt mondta nekem, hogy ez az ajánlott korhatára az első gyerekszülésnek.Utána a többi már szinte mindegy is.

Én már 24 évesen is vállaltam volna azt a babát, akit végül elvetettem, mert tudtam, hogy az apja nem akarja, és nem fog kitartani mellettünk. Egyedül vállalni szerintem önzőség, amellett, hogy talán soha nem lett volna esélyem arra a boldogságra, amiben most van részem.
Anno amikor befeküdtem a kórházba a műtétre, azt mondtam magamnak, hogy ez a kisbaba nem hal meg, csak még egy kicsit vár, hogy eljöhessen akkor, amikor igazán itt az ideje. Persze, ha reálisan, a genetika szempontjából nézzük, a két baba nem lehet ugyanaz, de lélekben talán igen.

Az után a veszteség után még sokkal jobban vártam azt a pillanatot, amikor megszülethet majd az én kisbabám. Olvastam rettenetes bejegyzéseket fórumokon arról, hogy vannak, akik gyásznapnak nevezik ki a műtét napját és aztán onnantól fogva minden évben megemlékeznek a babáról, akit elvetettek. Talán érzéketlen vagyok, de ez nekem olyan álszent dolognak tűnt, végülis mindenkinek a maga döntése, de ha már elszánta magát, akkor ez a gyász az én szememben már nem őszinte. Persze más kalap alá esnek azok, akiknek ezen a műtéten önhibájukon kívül kell átesniük.

Ha úgy vesszük, kicsit én is így jártam, hiszen tablettát szedtem, akkor már öt éve, de épp akkor kaptam valamilyen fertőzést, amire antibiotikumot írtak fel és nem tájékoztattak, én pedig nem tudtam, hogy a kettő hatása nem fér meg együtt. Így estem először teherbe.

Nehéz volt utána, de kilábaltam belőle, ebből is, aztán a szakításból is, ami nem sokkal követte a műtétet. Két hét alatt 12 kilót fogytam.

Amikor ezelőtt nagyjából 10 hónappal megtudtam, hogy Anna útra kelt, rettenetesen megijedtem. Amikor a kezembe kaptam a teszt eredményét, az a "pozitív" szócska szinte üvöltött a fehér lapon. Kettőt kellett lépnem, hogy kiérjek az épületből, hát alig jutottam ki az ajtón. Semmit sem láttam a könnyeimtől, úrrá lett rajtam a rettegés, sírva hívtam Istvánt, hogy apa lesz és most akkor mi lesz...értetlenül fogadta, azt hitte, hogy mindig is ezt akartam, hiszen erről már sokat beszéltünk és tényleg...mindig is ezt akartam. Aztán a barátnőmmel is beszéltem, aki nevetve kérdezte, "és miért sírsz?Ez JÓ dolog!"-és elgondolkodtam.

Hogy ezzel az egész katyvasszal mit akartam?
Sokszor hallom, hogy:" szeretnék babát, de nem tudom, hogy készen állok-e rá..." hát, jelentem, sosem fogsz készen állni.
Erre képtelenség és lehetetlenség felkészülni.
Épp ezért fölösleges is várni, hiszen, ahogy a mondás is tartja:" Egy baba sosem a megfelelő pillanatban érkezik, de mindig a legjobbkor jön."
Hónapok, sőt évek sem változtatnak alapvető dolgokon, mert mindig lesz valami, amire fogni lehet, hogy most miért nem és miért majd...

Lányok, szerintem ne várjatok, vágjatok bele, ha megtaláltátok azt, akivel együtt szeretnétek élni. Ez csodálatos dolog. Ennél szebb nincs is.
Minden lemondásával, minden sírással töltött órával, minden fáradtsággal és bizonytalansággal együtt a világ legeslegszebb feladata.

Valamelyikőtök mondta, hogy a szülés akkor lesz jó élmény, ha bele tudunk merülni a fájdalomba, az anyaság is ilyen. Ha bele tudunk merülni nyakig, vagy a fejünk búbjáig, és elfogadjuk, és nem lázadunk folyton és akarunk úgy élni, ahogy soha többet nem fogunk.

114.fejezet - Anya naiv volt

Azt hitte, hogy egy hét hetessel már bátran ki lehet lépni az országból, csak úgy, mindenféle lelki felkészülés nélkül.
Történt pedig, hogy ezen a nyáron a babaprojekt élvezett elsőbbséget, ezért nyaralni nem mentünk. Egy pár nappal ezelőtt jött az ötlet, hogy a nyár utolsó napjait kihasználva elmehetnénk Ausztriába, Pottendorfba, négy napra egy ismerősünkhöz.
Már láttam is magam, ahogy napozok, amíg a kicsi alszik az árnyékban a babakocsiban, és ahogy szelem a medencében a hullámokat, amíg ő teljesen nyugodtan elvan mással.

3 órás volt az út, oda is, vissza is, talán ez a hat óra volt az utazás azon része, ami nem jelentett Alinkának gondot. A többivel mind baja volt:)
Az első három nap nem aludt, csak nagyjából kétszer három órát éjszaka, a harmadik nap már éjszaka sem, és talán ebből kifolyólag a negyediket viszont végigaludta. Felkelteni sem tudtuk.Talán két órát volt ébren a huszonnégyből összesen.

Én teljesen kikészültem.
Az egy dolog, hogy nem a megszokott helyünkön voltunk, bár Anna esetében már ez is maga volt a katasztrófa, de én sem éreztem azt a biztonságot magam körül, amit otthon szoktam. Idegesített, ha sírt -márpedig volt, hogy órákat sírt vígasztalhatatlanul, amit itthon sosem szokott- mert nem akartam zavarni senkit. Egyetlen percre sem tudtam letenni, mert sehol sem érezte magát biztonságban, már a saját holmijai között sem, mert körülnézett és látta, hogy minden idegen. Hogy honnan tudtam, hogy nem érezte magát biztonságban? Minden pillanatban, amikor leraktam, szétcsapta kezét-lábát, úgy kalimpált, mint aki teljesen elveszítette a lába alól a biztos talajt. Az arcára volt írva minden félelme. Ha kikerültem a látószögéből, sírva fakadt. Amikor már hulla lett, azért sírt, ráadásul a hasa is sokkal jobban fájt, mint itthon.( Vagy már csak én éreztem így...)

Csütörtökön mentünk, vasárnap jöttünk vissza,én szombat este, bevallom hősiesen, végképp beadtam a kulcsot.
Nagyjából 48 órája nem aludtam, és a napközbeni pihenésre esélyem sem volt, minden percben azt lestem idegesen, mikor kezd rá megint.ÉS nem okozott csalódást, rákezdett...
Senki más nem tudta megnyugtatni, csak én. Az apja fél óra után feladta, éjjel pedig olyan édesdeden aludt a síró gyerek mellett, hogy nem is értettem, hogy csinálja. Rá is nagyon mérges voltam, miért nem segít többet, annyira, de annyira sajnáltam magam, hogy azt elmondani nem tudom.
Leültem a patakpartra és csak bőgtem. Azt akartam, hogy ezúttal mindenki engem sajnáljon, mekkora mártír vagyok, hogy nekem egy kislányról kell gondoskodnom ahelyett, hogy pancsolnék, napoznék vagy nézném a tv-t, esetleg olyan luxusra vágynék, mint a nyugodt reggeli vagy ebéd.
Kitaláltam, hogy depressziós vagyok, mert úgy érzem, és a legszomorúbb, hogy abban a pillanatban tényleg úgy is éreztem, hogy sokkal több ebben az egészben a rossz, mint a jó.
Fájt nekem, hogy szarul nézek ki, mert ott maradt a seb nyoma, a ronda heg, és kihullott a hajam, lóg a bőröm, és még mindig sokkal nehezebb vagyok a legjobb formámnál. Hogy engem ezért soha nem fog már kívánni a férjem, és ezt azzal támasztottam alá, hogy meggyőztem magam,nem is közeledik felém "úgy" egy fél éve.
Egy órán át tartott ez az elmeháborodott állapotom, mire meg tudtam kicsit nyugodni.

Másnap a kicsi elájult és egész nap hangját sem hallottuk.
Megnyugodtam, mindenkitől elnézést kértem és hazajöttünk.

Mi a tanulság?
Aki külföldre, vagy akár csak belföldre, esetleg csak a szomszédba költözik egy ilyen kicsi babával néhány napra, az készüljön fel a legrosszabbra. Akkor biztosan nem éri meglepetés.
Ami kevés rend volt a napjaiban, mind felborult, lesz egy hét, mire nagyjából visszaállítom.

Haza akartam menekülni.
Aztán végül kibírtam.
Viszont a bőgés mindenre gyógyír. Számolom a kibukásokat, ez már a második ilyen volt és Anna még nincsen két hónapos.