2011. augusztus 29., hétfő

Anyai szeretet

Amikor megszületett a kislányom és megláttam először, sírtam örömömben,miközben megpusziltam a ragacsos,mázas kis pofiját. Nem nagyon fogtam fel, hogy ő az enyém, belőlem jött ki, mellettem lesz örökre, csak örültem, hogy jól van és hogy túl vagyunk rajta, akárhogy is.

Amikor az első napok teltek a kórházban, a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy ott van mellettem ,ellátom a legjobb tudásom szerint, ha sír felveszem, megpuszilom, ölelem, de ennyi. Gondolkodni is kezdtem, hogy vajon akkor most hol van az a nagyon erős anyai szeretet, ami azonnal el kellett volna, hogy öntsön, és amiből semmit nem éreztem akkor.
Talán rossz anya vagyok, talán szívem sincs- gondoltam.
Olyan gépies mozdulatokkal tettem-vettem szegénykémet, így utólag visszatekintve, hogy abban nem lehetett sok köszönet a gyenge kis testének, pláne nem a kis lelkének. Talán ezért lehetett, hogy amíg a többi baba az anyukáján nyugodott meg és szeretett aludni, az én lányom a bevásárlókocsijában volt a legnyugodtabb.
Szégyen gyalázat.

Aztán hazajöttünk, a túlélésre játszottam, mert sokkal nehezebb volt, mint ahogy gondoltam, még úgy is, hogy nagy baba volt, és nem kellett két-három óránként etetnem. Mérges voltam, hogyha túl korán kelt, ha akkor tojt be, amikor egy perce tettem alá a tiszta pelenkát és ha egy fél órán belül harmadszor kellett átöltöztetnem vagy az átázás, vagy a bukások miatt.
Rosszul fogtam fel. Úgy éreztem, direkt csinálja, hogy azért ilyen, hogy nekem semmi erőm ne maradjon magamra, olyan önző voltam!

Minden nap megkérdeztem magamtól, vajon eléggé szeretem?
Persze tudtam, hogy igen, csak nem éreztem...

De ma túltettem magamon. A múltkor olyan vadul pusziltam meg a pofiját, hogy sírva fakadt ijedtében, aztán amikor ki akartam szívni az orrát, véletlen beszívta a porszívócső az egyik ujjacskáját.Azt a pánikot, ami kiült a pici arcára...
Ma már frászt kaptam magamtól.

Egy hosszú ujjú bodyt próbáltam felhúzni rá, és nem vettem észre, hogy a bal kezén a mutató ujjacskáját visszahajlítottam, mert beakadt...csak erőszakoltam tovább azt a hülye felsőt, ő meg sírt. És az lett gyanus, hogy nem a türelmetlen sírás volt, nem a hisztis kajakövetelő-féle. Hanem igazi, fájdalmas sírás.
Amikor rájöttem, mit csináltam, a pulzusom kb 250-re ugrott fel. Csak azt láttam, hogy miután kiszabadítottam, olyan furcsán tartja, mindegyik kis virsli ujjacska be van hajlítva, egyedül az a mutató egyenes...
Sírva fakadtam, hogy eltörtem szegénykém kezét. Úgy kértem, bocsásson meg, ahogy még soha senkit, nem is tudom, hogy honnan került elő belőlem az az eszméletlen erős érzés, amit addig csak elméletben tudtam a magaménak.
Azt éreztem, bármimet bárki bármikor eltörhetné, megölhetnének,szétszaggathatnának, ha azzal megóvnám a lányom. És a falba tudtam volna verni a fejem, hogy épp én okozok neki fájdalmat.

Az ujjacska azóta rendbe jött, a kicsi elaludt a karjaimban és én még fél órán át csak néztem a kis szuszi képét, közben pedig elöntött az a híres "anyai szeretet".

Mostmár nem csak elmélet.
És ijesztően erős, még soha, senki iránt nem éreztem ezt.
Olyan, mintha egy gőzmozdonyt akarnék puszta kézzel irányítani, lehetetlenség.

6 megjegyzés:

  1. Nekem most könnyeket csaltál a szemembe, mert a nagyobbik lányom születése után én is átéltem hasonlót.
    Aki császáros volt, és koraszülött, és annyi de annyi probléma adódott az elején...
    Mindig odaadtam volna Érte az életemet, de ez a hatalmas anyai szeretet nekem sem jött azonnal.
    És én is azt hittem, hogy rosszul vagyok összerakva, aztán nekem is volt 1 pont, amikor teljesen elöntötte a szívemet a szeretet...

    Olyan nagyon nehéz érzések ezek..
    :)

    Eddig anya voltál.
    Most pedig Anya lettél... :D

    (((a másodiknál ez is könnyebb lesz)))

    VálaszTörlés
  2. Nagyon vicces, és aranyos dolgokat írtál le. Én a húgomat segítettem felnevelni anyukámnak. Ha neki nem volt hozzá türelme, én etettem, fürdettem, altattam. Nekem is sírt sokszor mikor még pici volt, de furcsa módon mindig tudtam kezelni a helyzetet. Anyum barátnője csodálkozva nézte többször ahogy sürögtem, forogtam a húgom körül. Azt mondta, hogy ő elbőgné magát és nem tudna mit kezdeni egy síró babával. És akkor még csak 15 éves voltam. Nem voltam megijedve a gyerek vállalástól soha, csak ettől a szülés dologtól. Ahogy írtad a komplikációkat, ahogy nem akart a tündérbogár befordulni. Na, ha nem tudok segíteni, megüt a guta....
    Nagyon büszke lehetsz magadra, hogy kezded megismerni a kislányod, és a kettőtök közötti kapcsolatot :-)

    VálaszTörlés
  3. Drága Évi, velem is hasonlóképpen történt... az agyam már tudta az első pillanattól, hogy szeretem és az életemet adnám a kislányomért, de a szívem még nem találta a helyét ebben sok-sok érzésben. Nekem egy éjszakai etetésnél jött a gőzmozdony, olyan erősen, hogy alig bírtam a kezemben is megtartani Pannit.
    Irigyeltem azokat az anyákat, akiknél azonnal jön a mindent elsöprő érzés... de végül is oda jutunk mindannyian, a feltétel nélküli, döbbenetesen erős szeretethez.
    Azért írtam, mert szeretném, hogy tudd, nagyon sok anyával ugyanígy történik, ahogy veled, csak kevesen beszélnek róla ennyire őszintén...

    VálaszTörlés
  4. Ezt mindenkinek át kell élnie.. velem is hasonlóan volt anno.. pedig áldott jó lányom van. de mégis valahogy idő kell ahhoz,hogy felfogd, mi történt valójában veled, hogy már nem te vagy az első úgymond, hogy ő az első, hogy fáradt vagy, de neki akkor is szüksége van rád! mert kiszolgáltatott, mert amíg nem beszél, addig azt kapja enni, amit te adsz neki, azt a ruhát adod rá, amit te gondolsz ki, akkor kap új pelust, amikor te teszed alá, stb...

    VálaszTörlés
  5. Mindenkivel van csak nem mindenki vallja be...szerintem...nekem akkor jött a "csengetés"mikor nagyon beteg lett és kórházba kerültünk :((((

    VálaszTörlés