2010. december 2., csütörtök

18.fejezet

Odaérni és leszállni a vonatról,meglátni,ahogy mosolyogva barangol felém életem szerelme,és végre nem vagyok egyedül...elmondhatatlan öröm.Sárga rózsa volt a kezében,nem tudom,hogy lehetséges,hogy virágzott még ennyire november végén is...nem láttam a kertben egyetlen virágot sem,az valami különleges csoda folytán maradhatott meg.

Végre megnyugodtam,végre elmúlt a rettegés,az aggodalom ugyan megmaradt...de ez már,ahogy korábban is írtam,valószínűleg örökre meg is fog maradni.

Steve családjában mindenki nagyon boldog,igazán őszintén örültek nekem,megöleltek,megpusziltak,az anyukája nekem főzött,minden kívánságomat leste...Máté már 24 éves,rajta kívül nincsen unoka,úgyhogy éppen ideje lesz egy kisbabának megint:)

Bárkinek elmeséltük,mindenki nagyon örül,kivéve az én anyámat.
Bár tegnap megelégeltem,hogy két hete tudomást sem vesz a kicsiről,és bár egy lakásban élünk,egy szót sem szól hozzám,meg sem kérdezi,hogy vagyok.Szóvá tettem,kiakadt,hogy hát igen,meg van lepődve és őszintén retteg attól,hogy én nem vagyok elviselhető jelenlegi formámban és életvitelemmel és ezt Steve nem fogja bírni.. Hogy olyan rendetlen vagyok,mint egy disznó és ezt nem lehet tűrni...hogy nem vagyok megbízható,hogy fél,hogy én nem fogok méltó mód értékelni Steve-et,el fogom rontani,tönkre fogom tenni...
Mondhatom,remekül esett, természetesen a fő problémája az volt,hogy tényleg nem akarom befejezni az iskolát.Ezen volt a legeslegjobban felháborodva,mert mi az,hogy nem lesz diplomám.Mintha ettől függne az életem és a boldogságom.

Hiába mondtam neki,hogy a terveimhez nem kell, hogy szeretném a byme vonalat megerősíteni és ezzel foglalkozni,hogy ne legyek helyhez,időhöz,emberekhez kötve, és tudjak a családommal foglalkozni,minden lepattant róla...

Nem fogja fel,hogy már 30 leszek lassan...
Talán sosem fogja felfogni.

12 megjegyzés:

  1. És kettesben anyuddal még nem dumáltatok róla? Lehet, hogy talán hiányzik neki. Biztosan boldog lesz, legkésőbb, ha megfoghatja az unokáját :)) Tuti elolvad, addig meg hátha meg tudjátok dumálni, sztem csak aggódhat, és ez érthető! Én is félbehagytam a PSZF-et, apám kiakadt, aztán megtaláltam a helyem a világban, mostmár mindenki elfogadja.

    VálaszTörlés
  2. Szurkolok, hogy anyukád is megnyugodjon, és rájöjjön, hogy bár te mindig az ő pici lánya maradsz, már felnőttél, és te magad is valakinek az anyukája leszel hamarosan :-D
    Majd ha azt látja, hogy együtt éltek, egy családként, látja, milyen boldogok vagytok együtt, milyen harmonikus az életetek, biztosan megenyhül!
    Mikor költözöl? :)))

    VálaszTörlés
  3. Tudod éppen azt akartam kérdezni, hogy a te családod hogy reagált a hírre, és még most is csak az egyik felét "tudom". Én nem ismerlek téged ilyen mélységben, anyudat meg aztán végképp, de azt hiszem természetes a reakciója, és talán majd később megnyugszik, de valószínűleg az a gondja, hogy túl gyorsan, túl hirtelen történt ami történt és nem érzi a biztos hátteret mögötted, hiszen még nem ismeritek egymást olyan régen, nem éltetek együtt egy percet sem. Hidd el, ez egy anyának őrjítő. (valószínűleg ezzel a véleményemmel egyedül leszek itt a sok rózsaszín hozzászólás mellett, de felvállalom)

    VálaszTörlés
  4. Neeem,Detti,abszolut értem,mit írsz,csak én meg azt tudom,amit senki más nem,hogy mi Istvánnal az első perctől kezdve TUDJUK,hogy minden azért alakult így eddig az életünkben,hogy megtaláljuk egymást.Tudom,hogy gyors,váratlan,és nem a megfelelő sorrendben történnek a dolgok,de valahogy nem érdekel.Ők apuval öt évig jártak,mégis elváltak,István első és második házassága előtt is évekig élt a lányokkal,mégis gyorsan elváltak...az sem garancia semmire,szerintem.

    Sosem voltam még ilyen bizonyos a dolgomban és István is biztos bennünk.
    Tényleg majd idővel fogja belátni mindenki más is,milyen jók vagyunk együtt,mert eddig csak mi ketten tudjuk.:)

    Köszönöm az őszinte véleményt,sokra értékelem,Isten tartsa meg ezt a jó szokásodat,hogy nem kertelsz:)

    VálaszTörlés
  5. Kedves Évi!

    Örülök, hogy írsz, és most jött el az a rész, amikor érzem, hogy hozzá tudok fűzni pár sort az írásodhoz.
    Örülök annak is, hogy szépen alakul minden.
    Örülök annak is, hogy akad azért nehézség is, mert így marad meg a dolgok egyensúlya. Egy kérdés: tényleg feladod az eddig megszerzett tudásodat és az egyetemet, ahol eddig sikerült eljutnod? Nem látom a mindennapjaid, Te sokkal többet tudsz nálam az apró-cseprő és nagyobb ügyes-bajos dolgaidról, de az egyetem ebbe már tényleg nem fér bele? Soha? :) (Nem akartam anyukád aggódás-vonalát tovább vinni, hanem érdekel a dolog, és a mesében leírt fél mondat - "a terveimhez nem kell" - nekem túl szűkszavú ;) ) Szép napokat kívánok :)

    VálaszTörlés
  6. Szia Eszti!
    Úgy érzem,hogy amit eddig megtanultam,nagyon sok hasznát vettem,de a szakma egyáltalán nem érdekel.Ha valaki azt mondaná,hogy holnaptól el kell mennem építésznek,olyan érzés lenne nekem,mintha mondjuk bányásznak,vagy sintérnek kéne mennem...nem szeretem,nem érdekel,nem akarom csinálni.
    Majd lesz más,ami érdekel,van is,foglalkoznék inkább azzal.:)
    Az eddig megszerezett tudás nem veszett kárba,de elég volt ennyi.Én legalábbis így érzem:)

    VálaszTörlés
  7. Szia Évi!
    Én azt hiszem, hogy anyukád félt téged. Félt a csalódástól, hogy valami nem úgy sikerül mégsem, ahogy tervezed/tervezitek. Talán azért, mert neki is válással végződött végül, talán azért, mert a párod már kétszer hitte azt előtted, hogy megállapodik és mégsem sikerült, vagy egyszerűen azért, mert manapság annyi-annyi párnak nem sikerül - pedig bizonyára próbálják.
    Szerintem a sok boldog év záloga az, hogy a megfelelő partnerrel kapaszkodunk össze az élet tengerén.;) Te már tudod, István is, hogy a megfelelők vagytok egymás számára (tudom, hogy ezt első pillanattól lehet tudni), de a környezeteteknek ez nem olyan egyértelmű, tudod.
    Légy türelmes, és bizonyítsatok azzal, hogy egymást nagyon boldoggá teszitek! Sok szépet és jót kívánok neked/nektek!

    VálaszTörlés
  8. Szia !

    Egyetértek az előttem szólokkal... viszont semmire sincs garancia:( Én jelenleg 18 év házasság után azt tudom mondani,( egy nagyon gyors összeköltözés, eljegyzés, baba várár és esküvő után, hogy TE EZT ÉRZED, és István is. Ha tényleg a szíved ezt súgja halggas rá... Anyukád , biztos félt.... sokáig együttt éltetek és neki is talán gyors ez a változás, érzelmek dúlnak benne is.
    Agy neki időt.... Az idő mindent megold. Szerintem az a lényeg , hogy István melletted áll és szeret... úgy és olyannak amilyen vagy :)))

    VálaszTörlés
  9. Hű, most kisregényt tudnék írni... Hasonló anyáink vannak úgy érzem.

    Mondjuk az enyém nem azon akadt ki, hogy nem fejezem be az egyetemet, hanem hogy minek csinálom, és nem vagyok normális, hogy tanár akarok lenni és nincs még egy normális ember a földön, aki ezt akarja és nem csak muszájból csinálja (többet is megismertem időközben! :D ). Minden lehetőséget megragadott, hogy elvegye a kedvem. Nem sikerült. :)

    És bár ő a gyerekeknek már örült, ő az esküvőnk körül volt ilyen. Szerinte az volt túl korai. Mármint túl fiatalok voltunk és tapasztalatlanok. Kemény menet. :(

    Édesanyádat részben értem. Félt. Ez egyértelmű. Az anyák már csak ilyenek. :) Én azt a részt nem értem, hogy miért nem vagy te elég jó? Hogy nem vagy elviselhető... Sajnálom, hogy ezen át kell mennetek, de legalább őszintén elmondta. Így hátha könnyebben túl lesztek ezen az időszakon. Mert valahogy ahhoz kétségem nem fér, hogy el lesz olvadva az unokájától. Csak az a kérdés, mikor lágyul el. Én pocaknövekedős időszakra tippelek. :)
    Drukkolok, hogy mielőbb túl legyetek ezen!

    VálaszTörlés
  10. A hastánctanárom azt mondta egyszer mikor a lányok közt az anyáinkkal való kapcsolatunk volt a téma, hogy akkor lesz jó viszonyunk, amikor megérti, hogy mi nem ők vagyunk. Igazat kellett neki adnom, mert amíg csak azt látják, hogy nem azt az életet és úgy éljük, amit ők elképzeltek számunkra - tehát eleve csak rosszul csinálhatjuk, hiszen szerintük más úton elindulni is botorság, és ha nem az elképzelt úton járunk ráadásul még kevésbé is tud segíteni, tanácsot adni, vagy egyáltalán a helyzetbe beleérezni magát. Bár meg lehet érteni, mert mi másra akarnának felkészíteni, minthogy azokkal a nehézségekkel, amikkel nekik kellett szembenézni nekünk ne legyen problémánk. Pl. az én anyám mindig arra próbált nevelni, hogy erős és önálló legyek, képes legyek akár a családfői szerepre is, mert ő egyedül maradt két gyerekkel, de lehetőleg ne is szüljek gyereket, meg dolgozzak külföldön éveket, mert az mindig jól jön a munkaerőpiacon... tehát mindent az anyagi boldogulás és a karrier köré építve. Viszont én meg világ életemben családot akartam, nem karriert, a többi mellékes, de a női lét feminimebb oldalát teljesen egyedül kellett kitapasztalnom, és ezeket az értékeimet nem is képes tisztelni bennem, úgyismint hogy egy férfi mellett gondoskodó nőként viselkedem, hogy szaladok haza vacsorát főzni, ha vidékről fáradtan érkezik meg, hogy szeretek főzni és a háztartással foglalkozni. Persze az ő életében nem volt olyan férfi, akiért ezt megtette volna, vagy megkockáztatom: aki megérdemelte volna. És talán az lehet valóban a legrémísztőbb egy anya számára, amikor azt látja, olyan helyzettel kell boldogulnod, amiben ő nem tud segíteni, vagy azt gondolja, nem tud... Mindenesetre valóban érdekes, hogy Steve-ért aggódik, hogy te teszed tönkre őt, és nem miattad, hogy a te életed milyen lesz mellette, vagy milyen veszélyeket rejt számodra ez a kapcsolat. A rendetlenség meg az életmód: az úgyis kettőtökön múlik, és szerelemben együtt élve könnyebb is összecsiszolódni és alkalmazkodni, legfeljebb párszor összevesztek a szennyesen vagy vasaláson majd, de ezek szerintem mind a kommunikáción múlnak, ha az jó, ilyesmi nem vízválasztó egy kapcsolatban, az együttélésbe meg beletanul az ember lánya. A diplomát meg neked kell tudnod, nem neki, és bár jól jöhet, hogy van egy papírod meg szakmád bármikor, úgyhogy ha nincs sok hátra, miért ne, halasztani is lehet, ha baba mellett nem akarod ezzel stresszelni magad, vagy most másra koncentrálnál... De anyák terén nem tudok tanácsot adni, az enyémet sem tudom rávenni, hogy a saját utamon segítsen, ne másik útra akarjon terelni. Gondolom csak akkor nyugszanak meg, ha 20 év múlva azt látják, abból is lett egy szép élet, ahogy mi csináljuk. Dorka

    VálaszTörlés
  11. Szia Évi,
    Én továbbra is nagyon boldog vagyok, hogy babátok lesz, örülök, amikor olyan embereknek lesz családja, akikhez különösen illik ez a szerep. Anyukáddal kapcsolatos érzéseidet pedig azért értem meg különösen, mert sajnos az enyém sem egy különösebben érzelmes "tyúkanyó" típus, nekünk ezzel kell megbarátkozni, ebből a helyzetből kell kihozni a legtöbbet és megtanulni, megismerni azokat a jeleket, pillanatokat, amikor az ő sajátos módjukon szeretnek minket..
    Mindenképp állj ki emellett a szerelem mellett, ezt a biztonságot és megnyugvást, amit Steve mellett találtál, senki más nem fogja érezni vagy érteni, csak ti.
    A sulival kapcsolatban pedig nagyon nagyon szépen kérlek, hogy ne hagyd abba, tudom, hogy ezer más dolog van az életedben most, de ha már idáig eljutottál, az ajtóból már nem szabad visszafordulni...nem tudhatod még mire lesz jó a diploma, sajnos a mai világ már teljesen diplomaközpontú és ha tényleg soha de soha nem fogsz a szakmádban dolgozni, egyszer vmihez még jól jöhet ez a darab papír, csak most még nem is sejted mihez. Zavard le ezt is gyorsan mint a jogsid és nyárra már nem is kell, hogy emlékezz rá:) (ha jól tudom már csak fél éved van nem?)Fejezd be magadért, zárd le, mint az életed egy része, hogy lám te ezt is meg tudtad csinálni (még egy érvvel több egy anyával szemben, amiért te csakazért is megállsz a saját lábadon)
    Vigyázzatok nagyon magatokra!:)
    puszi Anita

    VálaszTörlés
  12. Nem örülök neki, hogy hasonló szavakat, mondatokat írtál le, mint amit én hallgatok már oly rég. Jobb volt azt hinni, hogy ez csak velem esett meg.
    Egy dolgot tanított nekem anyukám ilyen hozzáállása. Megpróbált a képességeihez képest a legjobban irányítani, útra terelni és gondoskodni rólam. Ezért mindig köszönettel és hálával tartozom neki. Ám sajnos az, ahogy ő ezt teszi a legkevésbé sincs köszönő viszonyban azzal, amire nekem szükségem van.

    Izgalmas, fájdalmas, szép "játék" az, amikor ilyen ellenszélben érezheted azt, hogy a helyeden vagy és jó úton jársz! Nem kívánom, hogy éld túl, mert az megkeményít és az nem a Te utad. Azt sem mondom, hogy fogadd el. Egy dolgot tehetsz: mosolyogj! Ha a legnagyobb a baj, akkor mosolyogj a legőszintébben, mert senkinek nincs jog megkérdőjelezni a sors, Isten - kinek hogy tetszik - azon döntését, hogy rátok bízta Babszemet!

    VálaszTörlés