2012. december 30., vasárnap

?.fejezet - Beteljesül minden

A fiú és a lány több, mint két éve éltek már együtt boldogan, másfél éve egy édes kislány is gazdagította a mindennapjaikat és tulajdonképpen azt mondhatjuk, nagyon boldogok voltak.

A lánynak azonban folyton motoszkált a fejében egy apró kis gondolat, pontosabban egy apró kis életke gondolata, mert egyet biztosan tudott, nem elég egy kisbaba. Annak az egy kisbabának akkor ad meg mindent, ha világra hoz neki egy testvérkét, ezt biztosan tudta.
De nem lenne teljen őszinte a beszámolóm, ha azt állítanám, teljesen biztos volt abban, mikor jön el az ideje.

AnnaLilla születésekor édesanyja a létező legjobb tanáccsal szolgált ennek a néha bizonytalan lánynak, azt mondta, "Bármi is történjen, bízz a lányodban!". Ez a tanács rengeteg esetben bizonyult a későbbiekben életmentőnek.
A tíz nap alatt, amíg a kórházban voltak, egy-egy nagyobb esés után és mindig, amikor valami ijesztő történt, egyre tudott gondolni, az édesanya szavaira. 

Ezek a szavak jártak a fejében akkor is, amikor döntött, hogy mostmár nem akar ő dönteni. Rábízza arra a kis életre, hogy mikor jön, és a kis élet az első alkalmat megragadva azonnal jött is. 

Hihetetlen szerencsésnek érezték magukat, hogy ugyanúgy, ahogyan az első babánál, első próbálkozásra megfogant a kistestvér, aki mára már lassan 8 hetesen betölti a második hónapot.

Így folytatnám a regényt, ha lenne regény, de egyelőre még nincsen, csak a beszámoló létezik, a tények léteznek és a tények makacs dolgok.
A pocakomban egy kisbaba, érzéseim szerint fiú.
Ha visszatekintek, november 11-én írtam, hogy jó lenne, ha...
Ezúttal mindenre figyeltem, és pontosan tudom, hogy ez a kis babszem, a második, avagy babszem junior, november ötödikén fogant meg.

A sztárfotó hat hetes, hat milliméteres, csoda kis lényt mutatott nekem, szabályos szívhanggal. Az év legmeghatóbb pillanata volt.
Mindig is kiváltságosnak éreztem magam, már sokszor írtam arról, hogy sokszor csak kívánnom kell és mindent megkaphatok. Most sem érzem ezt másképp.
Akivel beszéltem, mind nevetett rajtam, pedig ez tényleg így van.
Amit kiejtek a számon, szembejön, ha nem is azonnal, de előbb-utóbb mindenképpen.

Most így a nyolcadik hét végén, túl viszonylag kemény négy héten, erőtlen vagyok még, de már jobban érzem magam, nem kínoz az émelygés, csak minden erőm elhagyott. Néhány hétbe még beletelik majd, hogy az visszatérjen, talán egy hónapba is, és aztán kezdődik minden elölről, laborok, vizsgálatok, megbeszélések, és minden, ami ezzel jár, azért, hogy nyár végén már négyen legyünk.

Egyelőre nem tudom elképzelni sem, milyen lesz...
Néha azért elkap a pánik.
Hazudnék,ha ezt tagadnám.
De magamat tagadnám meg akkor, ha nem hinném el, hogy biztosan minden rendben lesz.

Ámen.

Boldog 2013-mas évet Nektek!