Igazából nagyon rég készülök ide írni. De folyton képtelenebbnél képtelenebb helyeken jön rám az ihlet, általában olyankor, amikor halovány esélyem sem nyílik ezeket a gondolatokat szavakba önteni.
Az elmúlt napok történései annyira felhergelték a bennem élő igazság-mániást, hogy ez egy bejegyzésért kiáltott, nem is igazán a külvilág számára, inkább saját magamnak megnyugtató terápiaként.
Az emberi gonoszság, rosszindulat, határtalan.
Azt már Széchenyi is megmondta, a maga korában, hogy: "„A magyarnak mindenkor is most is legnagyobb ellensége, - a magyar.”
Ez pedig napról-napra bebizonyosodni látszik, legalábbis ebben az ál-virtuális világban, ahol a napjaim egy részét tengetem.
Érdekes tapasztalat, de úgy látom, általában azok a legkevésbé elfogadók, akik a legliberálisabbnak tartják magukat. Ennek pedig az az egyszerű oka, hogy abban a hitben élnek, hogy a liberális életszemlélet lényege épp az, hogy nem kell elfogadni semmilyen szabályt- vagyis semmit. De azokat biztosan nem, akik nem liberálisok.
Amikor tényleg elfogadónak kéne lenni, azonnal vagy az irigység, vagy a féltékenység, vagy csak simán a puszta rosszindulat folyományaképp az emberek nagy része nem tudja megállni szó nélkül, ha valakivel valami jó történik.
Hozom máris például ápdétNorbi szívműtétjét.
Az életben megérteni soha nem fogom, miért kell ennyi embernek vennie a fáradságot, fellépni az oldalára, és leírni, hogy "haha, majdnem belehaltál a sok ápdétbe,mi?".
Miért nem lehet szó nélkül elmenni ezek mellett a dolgok mellett?Nem kötelező persze egyet érteni, nem kötelező jót kívánni, de rosszat kívánni is ugyanannyi munka legalább, akkor már lehetne akár jót is, nem?
Az én számomra teljesen érthetetlen, hogy sokan mennyi energiát fordítanak a másik pocskondiázására és kioktatására.
Az esetek nagy részében a magánügy fogalma új értelmet nyer és valóságos közügy lesz belőle, annyi ember gondolja úgy, hogy mindenképpen le kell írnia a véleményét bizonyos dolgokkal kapcsolatban.
Ilyenkor az, akiről szó van, szinte a legutolsó szempont a sztoriban, mindenki személyes ügynek tekinti az esetet, és mindenkinek azonnal mindenhez köze lesz.
Amikor valakinek valami sikerül, miért érzi úgy, hogy azonnal magyarázkodnia, szabadkoznia kell?Miért nem tud már senki őszintén örülni a másik örömének?
(Hazudtam, tud...de ez sajnos a kisebbség az én meglátásom szerint...)
Miért kell máris keresni valami foltot a patyolaton?
Miért nem tudnak az emberek a saját ügyeikkel törődni, és miért nem gondolják úgy sokan, hogy csak azután nyitják ki a szájukat, miután a maguk portá(l)ján is körülnéztek?
Nekem nagyon hiányzik a szeretet és a megértés. Az elfogadás és a tisztelet ebből a mai világból.
Tényleg a feje tetejére állt.
Amikor hatalmas motorokat vagy versenyautókat bőgető törékeny nőket látok, értetlenkedem, de elfogadom. Ettől még nem gondolom, hogy normális dolog, és hogy nőies, bár kétségkívül vagány lehet mások szemében.
Én nem liberális vagyok, én bevallottan kozervatív.
De nem megyek oda hozzájuk, hogy kioktassam őket a magam igazáról,mert az a magam igaza, a sajátom. Nekik is megvan a sajátjuk, és mindenki másnak is.
Én nem csinálnám, és itt meg is állok. Nem érzek kényszert, hogy megjegyzéseket tegyek rájuk, vagy sértegessem őket, amiért totál sminkben és hajban a motoron feszítenek, ahelyett, hogy a konyhában tennék.
Miért olyan nehéz megállni itt sokaknak?
