2010. november 30., kedd

17. fejezet

Így telt az első hét, egyedül, folyamatosan égő telefonvonalakkal, miközben nekiálltam S.O.S. vezetni is, ami az első pillanattól kezdve szintén rettegéssel töltött el.

Nehezen kaptam oktatót,mert nekem ilyen gyorsított tanfolyam kellett,mivel annyira elhúztam,hogy január végén lejár a kreszem.Előtte meg kell szereznem a jogosítványt a nulláról.
Az öreg Károly elvállalt, és nem is jártam vele rosszul, mert jó fej, csak szeret ordítani és káromkodni, nekem pedig ez nem segít,inkább árt.
A lényeg az,hogy emiatt a sietség miatt minden nap kellett mennem vezetni, és nem tudtam elutazni Apácskához,hogy végre együtt lehessünk.November 18-án kezdtem és 30-án már vizsgáznom kell. (Vagyis ma..:))

Nonszensz dolognak tartom,hogy 4x másfél óra áll a rendelkezésemre,hogy megtanuljam irányítani az autót,de nem adtam fel,és végignyomtam az első órákat.

Közben kezdtem érezni, hogy nem vagyok túl jól.
Nem is azt mondom,hogy rosszul voltam,inkább úgy fogalmaznék,ez ilyen érdekes állapot a jól-lét és a rosszul-lét között.Inkább az tűnt fel,hogy borzasztó érzékeny vagyok.Amikor hangosabban szólt rám az oktatóm,elkezdte a szemem csípni valami,és kigurult néhány krokodil-könny, amiről Károly -egyébként tapintatos módon- egyszerűen nem vett tudomást.
Ezért örök hála neki...

Aztán végre letelt a négy nap,és én 24-én elindulhattam a Szerelmemhez.
Az én drága barátnőm,Tündérhab nem akart elengedni anélkül,hogy látott volna és megölelt volna,úgyhogy délelőtt tíz órakor,nyitásra odamentünk az Auguszt cukrászdába.Mintha szülinapom lett volna,Évi úgy bánt velem,bármit rendelhettem,és bármennyit kóstolgathattam, ráadásul egy gyönyörű kis virágot is hozott nekem:)Csináltunk képet is,majd elkérem Tőle.:)

A vonatom 12:06-kor indult.Közel olyan izgatottan vártam már,hogy elinduljon, mint amikor először indultam el így Hozzá...

16.fejezet

Szerencsére nem kellett kivárnom a sorom a labornál,mert ami ott van...hát...beadtam a mintát,és mondták,hogy délután mehetek érte.Soha még ilyen lassan nem telt el a nap,mint aznap,és csak későn jöttem rá,hogy fogalmam sincsen,mi az,hogy délután.Felhívtam őket,és megkérdeztem,háromra mehetettem leghamarabb.Persze én 15:00-kor már ott álltam..

A kartonozóban kellett bejelentkeznem,mondtam ki vagyok,miért jöttem,a nő egyszerűen csak hátra nyúlt a nyomtatóhoz és kivette belőle a leletem,rá se nézett,úgy adta oda.





















Nem volt sok,három sor,nekem egyetlen egy szó verte ki a szemem azonnal: "Pozitív".
Ahogy mentem lefelé,persze próbáltam magam felkészíteni arra,hogy két esélyes a dolog,vagy terhes vagyok vagy nem,és egyik sem baj,de erre nem lehet felkészülni...

Sírva fakadtam,ahogy a kezemben gyűrögettem a papírt,felhívtam Steve-t,hogy akarja-e tudni,mi lett az eredmény,szerencsétlenkém csak azt hallotta,hogy zokogok.
"Persze,hogy akarom tudni,mondd már!"-"Akkor gratulálok ,Apuci,kisbabánk lesz..."-valahogy nem így képzeltem el soha ezt a dolgot.

A sok romantikus film után,amiben kiscipőt,és egyéb apróságokat vesznek a nők,hogy így tudassák a párjukkal,hogy szülők lesznek,olyan más volt ez...valahogy sokkolódtam,és nem tudtam magamban tartani,hogy méltó mód meséljem el.Muszáj volt felhívnom őt és azonnal elsírnom neki,mi baj,mitől félek,és akkor most mi lesz...
Persze legbelül tudtam,hogy nem lesz semmi baj,hiszen vártuk a kicsit,terveztük,szeretnénk és szeretni is fogjuk nagyon,ahogyan egymást is...

Mégis,ez egy nagyon nagy váltás lesz,próbáltam tudomásul venni,az eddigi életem meg fog változni és soha többet nem lesz ugyanolyan.

Nem lehet erre a pillanatra felkészülni.És nem lehet nem megijedni az első pillanatban.

Anyu Svédországban,apu Romániában,Steve otthon,tőlem 120 km-re...egyedül voltam a hírrel,mint a kisujjam. Persze, jó, hogy lehet telefonálni, de nem lehet odabújni senkihez, nem lehet átölelni senkit, nem lehet megnyugodni a simogatástól, a nyugodt szavaktól, ha csak a mobilon keresztül van alkalmam kommunikálni.Amint magamhoz tértem kicsit, máris befészkelte magát a szívembe az aggodalom, ami úgy tűnik innentől kezdve életem végéig hű társam lesz...

Aggodalom amiatt,hogy a kicsi maradjon velem, nehogy elveszítsem, ha marad, ne legyen semmi baja, legyen meg a két keze, két lába, és a két füle,és sorolhatnám...

Ahogy számolgattam, viszonylag gyorsan, a negyedik hét elején kiderült már,hogy anyuka leszek.


2010. november 28., vasárnap

15.fejezet

Ott tartottam tehát,hogy a pocakomban volt már Babszem, persze nekem erről csak halvány sejtéseim voltak,miután 8. napja késett a menstruációm.
Steve-nél töltöttem azt a hétvégét és tulajdonképpen nem is úgy mondanám,hogy aggódtam, inkább úgy fogalmaznék, nagyon szerettem volna bizonyos lenni.

Két héttel korábban volt már reggelem,amikor felkeltem, mint máskor, odaültem az asztalhoz, mint máskor és nekiálltam dolgozni. De egyik pillanatról a másikra olyan rosszullét jött rám,hogy azt hittem,elájulok. Mély levegőket vettem és egy pár perc múlva elmúlt. Milyen a női (anyai) ösztön, az ELSŐ gondolatom ez volt:"Jesszus, tutira terhes vagyok."
Igyekeztem elhessegetni a gondolatot a további napokban, mert nem akartam olyan dologba élni magam, ami még egyáltalán nem biztos. Idővel egyre többször éreztem magam bizonytalanul, néha már egészen rosszul voltam, és egyre többször voltam kénytelen tapasztalni, hogy aznap sem jött meg...még mindig nem jött meg...

Vasárnap átmentem Várpalotára Diához, nála ücsörögtem kicsit, de ott sem voltam már túl jól, viszont olyan jól elbeszélgettünk, hogy elment időközben a vonat, így kénytelen voltam busszal hazajönni. Azt azonban nem kalibráltam bele, hogy a buszon egyetlen ülőhely sem lesz, az út pedig másfél órás és én nem vagyok túl jól.
Eurolines busz volt, leültem a középső ajtónál levő lépcsőre, így viszont nem láttam ki, és egyre rosszabbul lettem.Addig- addig hergeltem magam, amíg ki nem találtam, hogy leszállok a Kosztolányin és elmegyek az Allee-ba,az egyetlen helyre, ahol vasárnap este tesztet tudok szerezni és meg is csináltam.
Remegett a kezem, lábam, amíg vártam az eredményt. Nem tudtam, minek örülnék jobban, mert az egy dolog, hogy valaki kislány kora óta erről álmodik, és egy másik dolog, amikor ez a helyzet kézzelfoghatóan ott van, előtte, és már visszavonhatatlan.
A teszt negatív lett, és valahogy megkönnyebbültem. Az volt a fejemben, hogy legalább még van pár hónapom, hiszen Steve-vel úgy beszéltük meg,márciusban kezdünk el "dolgozni" a baba-projecten.
Felhívtam,hogy elmondjam neki,nem lesz baba, nem tudom mi van, de baba nem lesz, hiszen elvileg ezek a tesztek az menstruáció elmaradásának a napján már kimutatják a terhességet, én meg azon már 9 napja túl voltam, mégsem mutatott semmit.
Azt kérdezte:Ugye,nem vagy szomorú?-Nem vagyok.megkönnyebbültem-válaszoltam, és őszintén így is gondoltam.

De aztán hétfőn sem jött meg és kedden reggel sem, én pedig komolyan aggódni kezdtem, hogy akkor miért fáj a petefészkem, miért nem jön meg, és miért nem vagyok terhes...Hat órát vártam a váróban a nőgyógyásznál, mert a magánorvosomnál erre az évre már nem volt időpont.Én tudni akartam mi van. Minél előbb.

Amikor bejutottam, megvizsgált a doktornő, úgy találta, hogy legnagyobbrészt rendben vagyok,csak van egy csúnya fertőzésem, a fájdalom emiatt lehet.Az UH csak azt mutatta,hogy a nyálkahártya meg van vastagodva, de nem látott semmit,ami fogantatásra utalna. Elképzelhetőnek tartotta, hogy ebben megbújhatott a baba, ezért a további beavatkozások előtt elküldött vizeletvizsgálatra, hogy hivatalosan is kizárhassuk a terhességet.Kontrollra rendelt vissza, egy héttel később, a laborlelettel.

Másnap helyett csak csütörtök reggel tudtam levinni a mintát, délután háromra mehettem az eredményért.

14.fejezet - vissza a jelenbe

Szóval így lettünk mi egy pár.
A családom továbbra is nagyon szkeptikusan fogadott mindenféle elmesélést, ami Steve-ről szólt.
Nem ismerték személyesen igazán, hiszen nem nagyon találkoztak vele, mobilitásomból fakadóan inkább én mentem Hozzá, amikor csak tudtam. Az, hogy lelkesen mesélek, az sem nyugtatta meg őket, mert hát valljuk be, volt már ilyen a világtörténelemben. És nem feltétlen lett belőle ilyen szép történet.

Eltelt a nyár, elmentünk nyaralni, sokat voltunk a Balatonnál, a Velencei-tónál, igyekeztem a számomra fontos embereknek bemutatni Őt, hogy tudják, lássák, hogy jó kezekben vagyok. Éppen egy ilyen balatoni hétvégén kérdeztem meg először Tőle, hogy ha úgy alakulna és kisbabát várnék, mit szólna hozzá."Örülnék neki"-mondta Ő. Tudtam, hogy én már családot szeretnék és tudtam,hogy Ő is, hiszen már kétszer volt nős, gyermeke mégsem született eddig, de ekkor még csak 3 hónapja voltunk együtt.És olyan halálos biztonsággal tudta ezt kimondani,hogy én el is hittem. Persze, akkor még nem volt ilyesmiről szó, de azt hiszem, minden nőnek nagy megkönnyebbülés, ha tudhatja, hogy ilyen helyzetben is számíthat a másik fele támogatására. És nem csak, hogy támogat, de örül is..ez maga volt a megvalósult álom a számomra.
Attól a naptól kezdve már tényleg semmi sem volt, ami miatt aggódhatnék.

Korábban, négy-öt évvel ezelőtt sajnos volt egy abortuszom, amikor is a fogamzásgátló mellett antibiotikumot kaptam és nem jutott eszembe, az orvos pedig nem mondta,hogy hatástalanítják egymást. Terhes lettem és tudtam, hogy az a fiú nem maradt volna velem, ha megtartom, bár a döntést rám bízta. Én az abortusz mellett döntöttem, és azóta is rengetegszer jött elő rémálmomban az egész folyamat, kezdve a bürokrácia megterhelő kötelező köreivel, és befejezve a hiányérzettel, ami utána következett.

Ilyen előzmények után talán érthető, miért számított nekem ez a válasz ilyen sokat,ennyire korán, a kapcsolatunk kezdetén.

Megbeszéltük,hogy nem szedek semmiféle fogamzásgátlót,mert úgyis gyereket szeretnénk,így nem is érdemes erre a pár hónapra újra belekezdeni.
Időközben Steve több évtized után a negyvenedik születésnapján úgy döntött,soha többet nem gyújt rá, és ezt azóta is tartja, amiért borzasztó büszke vagyok rá.
Anyunak folyamatosan meséltem,milyen jó lesz,ha kiderül,kisbabánk lesz,de ő valahogy nem vett komolyan...azt hitte,hogy ez is csak afféle álmodozás,és még nem reális.
Megszakítottuk az együttléteinket, és ez a módszer hét hónapig kiválóan működött.

Egyetlen egyszer nem szakítottunk meg semmit,de én akkor éppen a menstruációm kellős közepén voltam és tulajdonképpen úgy voltunk vele,hogy igazából szinte nulla az esély arra,hogy sikerüljön.Ha tartottunk volna a teherbeeséstől, úgy nem ezt a módszert választjuk, de ez lehetőséget adott arra,hogy spontán essek teherbe akkor, amikor ez a baba igazán meg szeretne érkezni közénk.
Egyetlen egy esélyt kapott, egy aprócska,halovány alkalmat, és ő élt vele.
Beköltözött a pocakomba a mi kis Babszemünk és jól elbújt...

2010. november 25., csütörtök

13.fejezet-2010.június 20.vasárnap

"Megint a vonaton ülök és Hozzád indulok.Hat napja nem láttalak.Persze,tudom,ez a pár nap gyorsan elszáll.És el is szállt.De közben megint olyan sok dolog történt,amit legszívesebben megosztottam volna Veled...

Nem is nagyon tudok másra gondolni,csak arra,hogy ettől lesz a legnehezebb elköszönni,ha elmegyek Hozzád.De akkor már más lesz a fontos.Talán a család.Talán egy baba.

Nem tudom,miért vagyok ilyen rettenetesen független és szabad szellem,folyton mennem kell.

Épp a napokban olvastam egy cikket,amiben az volt,az emberek manapság már nem tudnak lazítani,elfelejtették,nem tudják,hogy kell.Én sem tudom.És meg kellene tanulnom..."

12.fejezet

Az volt a legeslegszebb két nap a lány addigi életében.Ahogy reggeliztek,feltűnt neki,hogy a hűtő egy igazi relikviagyűjtemény,sok mágnessel,képekkel,belépőkkel,mindennel,ami Steve-nek sokat jelentett.
Amikor nem figyelt rá kicsit,mert bement a szobába vagy a fürdőbe, a lány fogott egy tollat és egy pakk post-it-et,szerelmes üzeneteket firkált rájuk és a lakás különböző pontjain elrejtette az üzeneteket...a konyhaszekrényben, a ruhásszekrényben, a hűtőn-ez utóbbi üzenet lassan nyolc hónapja, a mai napig ott van:)

Sajnos az időt megállítani még ők sem voltak képesek,így lassan eljött a délután és el kellett indulni haza.A lány úgy köszönt el,hogy nem volt száz százalékig biztos abban,hogy ez folytatódhat-e tovább ugyanilyen hőfokon. Kérdéses volt,hogy ez a kezdeti fellángolás most,hogy személyesen is találkoztak,kicsit enyhül majd a későbbiekben vagy ellenállva időnek és térnek,egyre erősebbé válik.

Rengeteg félelemmel a szívében szállt fel a vonatra..
Steve lent állt és addig integetett,amíg csak látták egymást..vagy talán pár pillanattal tovább..

A lány,amikor hazaért,azonnal telefonált neki,minden rendben,épségben van,ez akkor szokásává vált,s ez azóta is minden alkalommal,amikor külön vannak,ugyanígy történik.
Amikor letették a telefont,próbált visszatérni a napi rutinhoz,próbált visszatérni a földre,foglalkozni a dolgaival,de nem járt sok sikerrel.Minden gondolata a hétvége körül forgott.

Amikor eljött a lefekvés ideje,kíváncsian nézte a telefonját,vajon Steve gondol-e rá,vajon hiányzik-e úgy neki,ahogyan neki hiányzik a Férfi.

Egészen elpilledt ettől a sok izgalomtól és már egész mélyen szundikált,amikor éjfél körül a telefon pittyegésére ébredt,üzenetet kapott..

"Jó éjt,Szerelmem!Beleköltöztél a szívembe,velem vagy minden percben!Szeretlek!"

Elmosolyodott,és a következő pillanatban mély álomba merült.

2010. november 23., kedd

11.fejezet (közjáték)



10.fejezet

Végre ott ébredhetett,az összegyűrődött arcú szerelme mellett,végigtanulmányozhatta az óriási szempillák sorát,odabújhatott,valóság lett az álomból.

Együtt reggeliztek és megbeszélték,hogy aznap elmennek kirándulni a Balatonhoz,mert az jó.Mert az a Balaton és a lány minden évben,amikor először megláthatta a tavat,örömkönnyekben tört ki.Steve mindenben a kedvére akart tenni,azért pedig reggeli után autóba ültek és elindultak.Megnézték Fűzfőn a strandot,Almádit,Füredet,így jutottak el Tihanyig.

Hihetetlennek tűnt,hogy együtt vannak és nincsen semmi gond közöttük,soha többé nem kell tartaniuk semmiféle alattomosságtól,hazudozástól,semmi ilyesmitől.
Az első közös képük is ott készült,a második napon,amit életük folyamán együtt töltöttek,az Apátságnál, a kilátóban.



















Steve érintőlegesen említette ugyan,hogy az anyukájához hivatalosak ebédre,de ezt a lány nem is nagyon akarta komolyan venni és elhinni,hiszen ki az,aki másnap elviszi az anyukájához bemutatni az új szerelmét?
Ijesztő gondolat,de kiderült,hogy ez nem vicc,sokkal inkább egy komolyan kitalált terv része.

Úgyhogy ott ebédeltek,anyukánál.
A lány igyekezett a legjobb formáját hozni,és úgy látta,nagy örömmel látják.Ott tudta meg azt is,hogy a virágokat is anyuka kertjéből hozta neki az ő szerelme a vonathoz.Ezután is mindig így tett,amikor a lány elé ment,minden alkalommal volt nála legalább egy szál virág abból a varázslatos kertből és ha véletlen nem volt,hazafelé leparkolt ott,átugrott a kerítésen,levágott egy rózsát és kihozta a lánynak.

Pillanatok alatt ismerkedett meg a barátokkal is,Steve büszkén mutatta be,mindenkinek,mint az ő új párját,szerelmét és élete értelmét,és a lány is,bárki kérdezett bármit,örömmel mesélte el,hogy végre megvan!Megtalálta az Igazit,pontosabban az Igazi egy unalmas hétköznap délután megtalálta őt és azóta sem engedte el.

9.fejezet

Az agya a vonattal együtt zakatolt egész úton.Sosem volt még ennél idegesebb,de valahol nagyon mélyen a bizonyosság nyugalmával a szívében érkezett meg az állomásra,ahol a szerelme várta.
Útközben a Férfitől érkezett esemeseket olvasgatta..Szokatlanul sokat kapott..szokatlanul kedveseket.A kedvence az volt,amit azután kapott,hogy kifejtette,hogy kicsit tart a távolságtól,mert tudta,hogy mennyire mohó,és mennyire nehezen fogja bírni a sok külön töltött napot..

"A távolság csak kérkedő ellenfeled,ha igazán tudsz szeretni,legyőzheted.A fegyver a képzelet,ha igazán tudsz szeretni,legyőzheted.A fegyver a képzelet,idézd fel őt és itt lesz veled.A szívedben és a lelkedben ott a Szerelmesed."

Végül odaért,ahhoz a bizonyos állomáshoz.
Kinézett a vonat ajtaján és egy eszméletlen aranyos fickót látott,aki egy gyönyörűséges,piros és sárga tulipánokból kötött csokorral integetett felé.A beszélgetéseik során talán egyszer,ha említette,hogy a tulipán a kedvenc virága...

A Férfi igazi úriember volt,lesegítette a vonatról,egyetlen szót sem szóltak.
Átölelte a lányt,szorosan,nagyon szorosan,ahogy csak merte,nehogy összetörje örömében és az arcát a két tenyerébe fogva megcsókolta őt.

A lány megszédült,alig állt a lábán,ilyet soha nem érzett azelőtt,meg is billent kicsit,Steve úgy kapta el,nehogy elessen.."Tudod,milyen érzés ez most?Mintha mindig is együtt lettünk volna,szerettük volna egymást,és most csak egy hosszabb távollét után érkeznél haza hozzám.."-a lány bólintott.Pontosan ezt a kifejezést kereste,csak nem találta.
Hazaérkezett hát.

Pontosan olyan volt ez az egész,ahogyan kicsi lány korában elképzelte,milyen lehet az igazi szerelemmel találkozni,amikor minden egyértelmű,semmi kétség,csak a tény,hogy ők ketten mostmár nagyon...és mindig...

Átkarolta a virágokat,átadta a táskáját,megfogták egymás kezét, és elsétáltak az autóhoz.A Férfi egyetlen egyszer kérdezte csak meg:"Mit csináltál volna,ha nem tetszem?"-s a lány ezért elővette a legcsúnyább nézését,amire csak ebben a mennyei boldogságban képes volt,és kerek perec kijelentette,ilyen eszébe sem jutott.

Beültek az autóba és elgurultak Steve-hez,aki valóban úgy bánt vele,mint aki ezer éve az élete legfontosabb része.
Egy pillanatig gondolkodott csupán a lány azon,hogy illendő-e neki egyáltalán azonnal ott éjszakázni,de gyorsan átsiklott a kérdés felett,hiszen már a szkájpon is megbeszélték,égetően vágynak érezni egymást,és ez nem az együtt töltött napok számától függ,ez valami mélyről jövő,elemi vágy,ami már összeköti őket.

Nem utazott haza aznap.
És másnap sem.

8.fejezet

Április 17-e volt,szombat.
Bevett szokássá vált,h reggel Steve hangjára ébred,nem volt ez másképp most sem.Megbeszélték ugyan korábban,hogy Steve nem fog tudni eljönni hozzá,mert olyan a beosztása,hogy csak egy hét múlva ér rá nagyjából.Ezt a lányt azonban nem olyan fából faragták,hogy a türelem különösképpen nagy erénye lett volna,így addig -addig törte a fejét,amíg el nem határozta,hogy először az életben teljesen spontán lesz,és elutazik még aznap a Férfihez. Vagyis igazából úgy beszélték meg,hogy a Velencei tónál találkoznak,ami nagyjából fél úton van kettejük között,ám ez a terv végül,később ismertetett okokból kudarcba fulladt.
Alig várta,hogy indulhasson.

Előbb azonban sűrű bocsánatkérések közepette fel kellett hívnia Fruzsit,hogy lemondja az esti bulit,ami az utóbbi,egyedül töltött hetei során rendszeres szombati esti programmá vált a lányoknál.Fruzsi nem volt túl boldog ettől,de érezhette,milyen lelkes a barátnője,mert végül megbékélt.

A vonat 16:06-kor indult a Déli pályaudvarról.Kifigyelte,hogy a tóig 40 perc az út,és gyorsan kiszámolta,hogy 16:46-ra,azaz pontosan 5 óra múlva már ott lesz,és akkor könyörtelenül gyorsan ki fog derülni,hogy ez,amit ők ketten addig álmodtak egymásnak,valóban létezik-e.
A korábbi internetes tapasztalatai alapján már inkább nem várt semmit,a fényképekre nem gondolt,hiszen könnyen lehet,hogy Steve is olyan alkat,mint ő,ahány képe van,mindegyiken másképpen fest.
Egy gondolat fészkelte be magát a szívébe,ezzel nyugtatta magát egész úton,hogy akinek ilyen a hangja és aki ilyesmit tud belőle kihozni pusztán suttogással,az szinte teljesen mindegy,valójában hogy néz ki.Már úgysem azt az embert látná maga előtt,akit akkor látott volna,ha "csak úgy" találkoznak,ezek a beszélgetések szép lassan és észrevétlenül időközben rátették a rózsaszín szemüveget az orrára.

Felült a vonatra,amivel korábban csak a másik szerelméhez, a Balatonhoz utazott,és várt.Mire nagy nehezen elérkezett az indulás ideje,már tűkön ült.Folyamatosan telefonáltak,hogy mikor indul,mennyire idegesek, vagy inkább izgatottak mindketten.
Aztán végre megmozdult a szerelvény,és gurulni kezdett,ám nagyjából 20 méter után élesen lefékezett és megállt.
A lányban megállt a vér,"Ezt nem hiszem el!"-gondolta.
A hangosbemondóban közölték,hogy a mozdony meghibásodása miatt előreláthatólag fél órás vesztegelés veszi kezdetét,amíg az új alkatrészt odaviszik és kicserélik a mozdonyon.
Sokszor hallani,hogy az élet a legnagyobb rendező,és ennél jobban kitalálni sem lehetett volna,ám ez maga volt az idegesítő valóság.
Talán nem nehéz elképzelni,hogy mit jelent ilyenkor még fél óra várakozás...

Steve felvetette,hogy talán nem is kéne leszállni a tónál,tovább utazva pontosan Pétfürdőre érhet a lány,ahol a Férfi él.A lány belement,ha már plusz fél óra a mozdony hibájából,mit számít még az az egy óra,mialatt a tótól Pétre ér.Meg sem fordult a fejében,hogy egy teljesen idegen Férfihez készül.Ha bárkinek is elmondta volna,mit tervez,biztosan megpróbálták volna lebeszélni.Így hát nem mondta el senkinek,csak ment...
Így indult el végre a Férfi felé,életében először.



2010. november 22., hétfő

7.fejezet

6:00-kor megcsörrent az ébresztő,a szemei úgy pattantak ki,mintha 12 órát aludt volna.Friss volt, és jókedvű,odaült az asztalhoz egy pokrócba csavarva és várta Steve-t,aki pár perc múlva meg is érkezett.

Tudta a lány,hogy hosszú éjszakája volt,pihennie kéne,de olyan önző volt,olyan nyughatatlan,hogy nem volt ereje elküldeni őt aludni.3 és fél órán át beszélgettek,őrült dolgokról..

A lány persze nem fogta vissza magát,gondolatban már az esküvőjét tervezgette és olyanokat mondott,félig vicces hangon,hogy ha ez jó lesz,és működik,előttük még az egész élet.(Persze minden vicc fele komoly..)
Valami poént várt rá válaszul,valamit,amivel a Férfi elüti majd ennek a mondatnak a súlyát,ám legőszintébb döbbenetére Steve hangja is álmodozóvá vált és hangosan gondolkodva azt mondta:"Egy egész élet ketten...vagy hárman...vagy négyen...mondd tovább,mesélj még,beszélj,mindegy mit,csak had halljam a hangod..elképzelem,ahogy mesélsz a gyermekeinknek és én is hallgatom velük együtt.."

És akkor a lány azt érezte,hogy a szívébe belemarnak,összeszorítják,kiforgatják a helyéből,hogy most ezt biztosan nem fogja túlélni,mert ebbe az örömbe bele kell halni..
És nem bírta tovább.És azt mondta Steve-nek,hogy tudja,hogy őrültnek fogja hinni,és nem szokás,és hihetetlen,de ki kell mondania...

"Szeretlek."

Egy olyan Férfinak,akit az életben soha nem látott,akinek a hangját két napja hallotta először,olyan őszintén tudta ezt a szót a fülébe súgni,ahogy talán senkinek soha korábban.

Sejthető,hogy ezután egyetlen elfogadható mentség maradt a számára,a teljes elmebaj..vagy az,hogy valóban szerelmes,bár az előbbi valahogy könnyebben hihető volt.
Már nem érdekelte,erre mi lesz a válasz,tudta,hogy ha őt ennyire felkavarja a másik hangja,és ez viszont is így áll,az nem lehet véletlen.Tudta,hogy nekik valami dolguk van egymással és őszinte akart lenni az első perctől kezdve.
Megkönnyebbült,amikor kimondta és ledöbbent,amikor egy pillanatnyi csend után meghallotta a suttogó,fájdalmasan boldog hangot:
"Én is szeretlek téged,tündérem..."

6.fejezet (visszaemlékezés)

Az órát reggel hatra állította,Steve akkor ért haza a munkából,és muszáj volt hallania a hangját,mielőtt lefekszik.

Az ágyban fekve egy "régi" történet tért vissza az emlékei közül,április negyedike,Húsvét hajnala,amikor az Anyukája konfirmált.Csak pillanatnyi jelenetek villantak fel a szemei előtt..

Ébresztés négykor...szédülés,hideg...kelés negyed ötkor.Felöltözés jó melegen,kocsiba ülés.Indulás.

Odaérkezés, a hajnali sötétben a madárcsicsergéstől megsüketülés,felébredés,gyönyörködés.A bejáratban szíves fogadtatás,mécsessor,tojás forma mézeskalács,kosárból,vászonkeszkenőből.

Hideg padba ülés,fehér,tiszta gyertya kézbe vétele.

Sötét,hideg.
Mocorgás,pusmogás.

Harmónium hangja,ember méretű gyertya,Olivér besétál,és a konfirmandusok érkeznek utána.

Felolvasás,egy ismerős,dörgő,mély hang,mintha az Úr szólna.Felolvasás, a gyengébb női hang, a felesége.Harmónium,éneklés.Tanulság.

Köszöntés,szeretet,öröm.
Igék, imák, konfirmálás,megkeresztelés,örömkönnyek,hit,bizalom.Büszkeség.
Úrvacsora osztás,amit a lány még nem vehet magához, ezért csak azért megy ki,hogy Olivér megáldja.A mutatóujját a szája elé tartva jelzi,nem kaphat még a borból sem,csak egy kis áldásra szomjazik.
Mindenki áldása más,személyre szabott.
Olivér az ő nyugodt,szeretetteljes hangján azt mondja:
"Gyönyörködj a Te Uradban, ő megad mindent,amire vágysz."-ez szíven találja. Ott térdel pont az oltárral szemben,és potyognak a könnyei.
Hát megint hall engem...mindig hall engem.-gondolja..

Elgondolkodott,ahogy ezek az emlékképek egymást követve haladtak el a szemei előtt.Ilyen egyszerű lenne ez?Csak hinni kell benne?Mégis működik,ha képes vagyok Hinni és Bízni?

Rájött,milyen egyszerű az élet,mely eddig mostohának tűnt a számára.Felszabadult.
Lassan átkerült egy egészen másik állapotba,elaludt.

Álmában mosolygott tovább.



5.fejezet

Persze,hogy szemhunyásnyit sem aludt éjszaka.Persze,hogy semmi másra nem tudott gondolni,csak arra az előre megbeszélt másnapi beszélgetésre,amivel meg kellett várni,míg Steve hazaér a munkából...ólomlábakon járt az idő.

Az egész nap egy merő szenvedés volt,az órán a mutatók dacosan csoszogtak előre.

A lány nem bírt a belsejét szétfeszítő boldogsággal,muszáj volt elmesélnie valakinek,mi történt,kiszaladt hát a konyhába,hogy az Anyukáját avassa be először,mert úgy érezte,ez igenis fontos.
Mellbevágta a szkeptikus válasz..."Hiszen még csak egyszer beszéltetek,ki ő egyáltalán...nem is ismered,megint mibe éled bele magad előre...blablabla".

Nem bírta tovább,nyakon csípte a barátnőjét és elment vele a nagyvárosba mozizni egyet,hogy elterelje a figyelmét.
Fruzsi csacsogott,nevetgéltek, ahogyan két hebrencs lány,ha összekerül.
És akkor jött az az esemes...

A lány azt hitte,rosszul lát,kétszer is elolvasta,mi van a kijelzőn..
"Én vagyok a legboldogabb a világon,Tündérem!"-ezt írta Steve.

Gyöngyöző kacagás buggyant ki belőle,szaladni,futni lett volna kedve,kiabálni, hasítani a levegőt, úgy szárnyalni és szárnyalt is..centiméterekkel a föld felett.

Aznap még váltottak 8-10 esemest, és ahogy Steve hazaért,beszéltek is egy órát legalább.Semmiségekről,az örömről,hogy mindketten ugyanazt érzik.

Ez a szegény teremtés ezalatt a beszélgetés alatt azt sem tudta eldönteni sokszor,hogy álmodik-e vagy ébren van...Férfitől még nem hallott ilyesmit,hogy ennyi idő után és ennyire...és őszintén,és tényleg...és nincsen taktikázás,szívózás,nincsenek előre eltervezett dolgok,egyszerűen csak úgy történik minden,ahogyan történnie kell.

Sorra dőltek le a korábban felállított elvárások,hogy például legyen diplomás,lehetőleg több is (hogy honnan vette a bátorságot,hogy olyat várjon el,mit maga sem tud nyújtani,rejtély..),legyen nagyon magas,legyen nagyon jó fej...olyan butaság...semmilyen elvárást nem állított a másik ember személyisége elé,csak a külsőségek..értéktelen dolgok érdekelték.Eddig a pillanatig.

Ahogy beszélt ez a Férfi,az az egyszerűség,mellyel nem lehetett vitázni, az,hogy tudni lehetett,ő vagy szeret valakit vagy nem,nem tud "kicsit" vagy "nagyon" szeretni,meglepték.Hogy őszinte,ahhoz kétség sem férhetett,egy ilyen hang nem hazudhat..nem létezik.
Steve sorra ugrálta át a lány önvédelmi rendszerét alkotó falait,minden aggódó kérdésre,egyszerű,megnyugtató választ kapott.

Ezúttal boldogan bújt ágyba,az orráig húzta a paplant,és tudta,hogy valami nagyon jó kezdődött.Az Isten,aki mindig tenyerén hordozta,nem hagyta őt cserben,meghallgatta az imáit,és elküldte hozzá azt,aki igazán az övé lehet és akié igazán szívesen lenne..

4.fejezet

Amikor az ember valamit nagyon vár,valamire nagyon koncentrál,néha érezheti,hogyan lassul le az idő..pár másodperc alatt annyi gondolat tud végigcikázni az agyunkon,miközben fizikailag megmozdulni képtelenek vagyunk,hiszen az ingerek nem terjednek ennyire gyorsan.Sokan ezzel magyarázzák azt,h ha hirtelen veszély van,úgy érzik,nem tudnak meg sem mozdulni.

Ott ült hát ez a lány a fotelban,a szkájp befutó hívást jelzett.

Százszor végiggondolta,hogy fog köszönni,mit mond majd,hogyan mondja,melyik hangszínét használja majd..van neki pár.Van felnőtt,nőcis hangszíne, kislányos, nyafogós, magabiztos, félénk, rengeteg féle..
Rákattintott a hívás fogadása gombra,és hallgatott.Egyiket sem választotta..

Hitt abban,hogy egy ember hangja,ahogyan a mozgása is,nagyon sok mindent elárul róla.
A hang,amit meghallott,egy pillanat alatt vetett véget minden ellenkezésnek és félelmének.Rettentően kedves,meleg,barátságos hang volt,nem érzett benne sem zavart,sem bátortalanságot.
Visszaköszönt,kuncogott egy jóízűt és attól a pillanattól kezdve többé nem tudta letörölni a mosolyt a szája sarkából.

Ne feledjük,április 14-e volt aznap,egy szerdai nap.
Hátradőlt,és úgy érezte,hogy egy régi ismerősére talált rá,akivel ezer és egy éve nem találkoztak,úgy csevegtek,mint két régi barát,hogy közben azt sem vették volna észre,ha a burkon kívül,mely lassan körbevonta őket,kint kitört volna a harmadik világháború.

Igazság szerint ha most bármelyikőtök megkérdezné,mi került szóba,a lány tanácstalanul tárná szét a karjait,mert nem tudná...egyetlen konkrét mondatot sem tudna visszaidézni,mert nem arra figyelt,mit mond neki a fiú,hanem hogy hogyan mondja..Teljesen elvarázsolta ez a hangszín,ez a közvetlenség,de mégsem tolakodás,ez a könnyed stílus.
Néha jóízűen felnevetett,tetszett neki a humor,szerette is,s néha csak hümmögött kicsit,de minden pillanatban csak arra tudott gondolni,hogy ez csodás...ennek így kell lennie,ez a fiú maga a megtestesült álom..

Az,aki addig szemernyit sem vonzotta,aki olyan semleges volt a számára,mint az,hogy éppen fúj-e a szél vagy nem,hirtelen a világ közepe lett.
Kiderült a fiúról,hogy férfi,akár Férfi is lehet,hiszen 12 évvel idősebb a lánynál,persze ezt a fényképén nem látni..ott,az alapján a kép alapján olyan 30-35-nek tippelte volna.

Korban éppen jó-állapította meg,és már nem érdekelte a magasság.Tűt talált a szénakazalban,ott,ahol már minden esélyéről lemondott.
Elmondhatatlan érzés volt,senkinek nem is tudott beszélni róla úgy,hogy ne mosolyogják meg, a lány az első pillanattól kezdve nem csak érezte,de tudta,hogy Ő lesz az.Megtalálta.
Kérdezgették később az ismerősök,hogy:-"És?Talákoztatok már?Láttad már egyáltalán?-...-Akkor honnan tudhatnád..."-de ő tudta.A zsigereiben érezte.

Nem tudni,mennyi ideig beszéltek,percekig-e vagy órákig,bár inkább utóbbi lehetett,de amikor elköszöntek,olyan nehezen tudtak elszakadni egymástól,mintha hosszú ideig most nem lenne ilyesmire alkalmuk.Talán telefonszámot sem cseréltek azonnal,bár ki tudja...ezek a részletek idővel az múlt homályába vesztek.

A lány leemelte a fejéről a mikrofont és letette az asztalra.
Sikítani tudott volna.Meg sem fordult a fejében,hogy esetleg szélhámossal lenne dolga,aki jól zsonglőrködik a női szívekkel és a szavakkal,eszébe sem jutott,hogy lehetne kicsit bizalmatlanabb.



2010. november 21., vasárnap

3.fejezet

Ez a kérdés váratlanul érte.
Nem készült fel rá,hiszen eszébe sem jutott,hogy bárkinek is hiányozhat..

Körülnézett és Steve-t online találta.Megírta neki,hogy megunta,elege lett,szabira ment,pihent,újragondolt,de végül visszatért,mert mindig(!) visszatér.Mégsem mondhatta azt,hogy volt egy próbálkozása,egy másik,akivel találkozgatott néhányszor,de semmit sem mozdított meg benne az illető,s ezért gyorsan rövidre is zárta az ügyet egy telefonhívással.

Nem sokat törte a fejét azon,miért nem sikerült azzal a másikkal,mert egyszer,korábban olvasott egy idézetet,amit aztán a hitvallásává tett,s amely a következőképpen hangzik:
"One day someone will walk into your life,and you will know why it never worked out with anyone else.."
(Egy nap valaki besétál majd az életedbe,s azonnal tudni fogod,mással miért nem működött soha.)

Ez az idézet nagyon jó iránymutatással szolgált neki arra nézve,hogy ha valakivel nem működik,az elején sem,később egyáltalán nem fog,ezek a kapcsolatok születésükkor már halálra vannak ítélve,beléjük energiát fektetni felesleges,s időpocsékolás is.

Steve szinte azonnal válaszolt,a levelében azt kérte,hogy a lány adjon meg valamilyen elérhetőséget,ami nem az oldal,ami nem függ attól,éppen "onlány"-e vagy nem.

Jól esett a finom érdeklődés,a leheletnyi ragaszkodás,bár még mindig azt gondolta a lány,ez a fiú túl messze él,120 km,rengeteg...és alacsony is...6 centivel kevesebb,mint az a minimum,amit hasraütve meghatározott hetekkel korábban.Nem nézte meg az adatokat,nem tudta Steve mennyi idős,mert nem is igazán érdekelte.Így utólag magyarázhatná azzal,hogy túl sokan voltak,akikkel hasonló,jópofizós viszonyban volt,mindenkire odafigyelt,és mégse figyelt oda senkire igazán.

Egy pillanatig gondolkodott,milyen elérhetőséget adjon meg,s végül a szkájp azonosítója mellett döntött.Bepötyögte,és nyomott egy entert,azután belépett a programba.
Várt.

Végigcikázott az agyán valamiféle izgalom,talán csak azért,mert félt,hogy ez is egy újabb,kiábrándító,erőltetett,jópofizós beszélgetés lesz és aztán soha többet nem beszélnek,de úgy volt vele,hogy legyen túl rajta,így utólag nem lesz mit bánni.
Fején a mikrofonnal ült a fotelban,amikor a szkájp üzenetét megkapta,a fiú felvette a kapcsolatai közé.

Egy pillanattal később már hívta is a lányt.
Nem kellett sokáig várnia.

2.fejezet

Attól a naptól kezdve mindent más színben látott.Úgy számolt,hogy a napló ígérete alapján van 100 napja,hogy teljesen felkészüljön,és végképp lezárja a múltat.
Március 23-a volt,az első nap.

Elhatározta,minden nap tenni fog valamit magáért.Az egyik nap egy kiló epret vett,a másik nap elment edzeni,harmadik nap meg valami egészen más dolgot csinált.Ahogy telt az idő,mégis egyre csak azon jártak a gondolatai,hogy nem jó így egyedül.Nem édes az eper,nem esik jól az edzés,bármit tesz,nem az igazi.
Közben a rég elveszettnek hitt barátaival elkezdte újra felépíteni a kapcsolatait,szinte a semmiből.Amíg nem volt egyedül,észre sem vette,hogy mindenkit elhanyagolt,még önmagát is...Ha tükörbe nézett,akkor egy elhízott,meggyötört arc nézett rá vissza,szomorú szemekkel.

Voltak persze jobb pillanatai is,egy délután a kishugával,egy pesti éjszaka a barátnőjével,de ezek,mint a drogok,feldobták,és amikor újra egyedül volt,még lejjebb került.
Teltek a napok és azon volt,hogy valahogy helyreállítsa az összetörött önbizalmát,hogy őt elhagyták,méltatlanul átverték,lecserélték,igazán sosem tudta lenyelni.
Belement olyan találkozókba,olyan helyzetekbe,amikbe talán nem kellett volna,bár utólag azt is elismerte,hogy ezekből mind tanult valamit magáról.

Volt egy társkereső oldal,ahol akkor már 4 éve fenn volt a felhasználó neve,bár az utóbbi két évben a közelébe sem nézett.Valami megérzés folytán mégsem törölte magát korábban.
Tulajdonképpen egy pár, a pesti éjszakában töltött este után rájött,hogy manapság szórakozóhelyen ismerkedni nem egészen kifizetődő.Érdeklődésben nem volt hiány,de mind,kivétel nélkül felszínes,csak a külsőségekkel foglalkozó,komolytalan kisfiú volt.
A lánynak az előző kisfiú elég csúnyán keresztbe húzta a számításait,így megfogadta,hogy feljebb tolja a korhatárt,többet nem kezd nálánál fiatalabb fiúval,ígérjen bár akármit.

Úgyhogy visszatért az internetes oldalra,ahol olyan hosszú ideje nem járt már,s ahol volt már néhány olyan ismerőse,akikkel unalmas óráiban beszélgethetett.Ő maga nem írt senkinek,ha neki írtak,igyekezett udvariasan hárítani,különböző magyarázatokat talált ki magának,hogy mi miatt nem jó egyik sem."Túl alacsony,túl idős,túl messze él...túl helyes,vagy túl házas.."

1-2 hét eltelt így,voltak,akikkel beszélgetett,komoly dolgokról,s voltak,akikkel csak felszínesen.Írt a lánynak egy fiú,teljesen közvetlenül,semmit sem kérve, és várva,kíváncsian,mégsem erőszakosan.A lány megnézte a képet és mosolygott.Jóképű...-jegyezte meg magában..-Nagyon kedves...hmm...de én határokat szabtam,melyeket szentírásnak tekintek.-gondolta,s mert a fiú csak 184 cm volt,és nem ütötte meg a 190 cm-t,nem is nagyon vette komolyan.Minden nap váltottak egy-két mondatos leveleket,de sosem személyes dolgokról.Csak valahogy egy idő után mindkettőjüknek megszokottá vált,hogy reggel beköszönnek,este pedig elköszönnek egymástól.

A lány semmit sem sejtett,nem figyelt oda igazán,és amikor elege lett a sok "alkalmatlan" jelentkezőből, egy hétre eltűnt az oldalról.

Április 14-én,egy szerdai napon tért vissza,és ahogy belépett a jól megszokott jelszavával a túlságosan is megszokott felületre,egy két szavas levél várta ott:
"Hol vagy??"

1.fejezet

Hol volt,hol nem volt,volt egyszer egy lány,aki nagyon-nagyon szomorú volt.Csúnyán átverte az,akit igazán szeretett és elveszített mindent,egyetlen hét alatt..hazatért hát és csak ült a dobozain egész nap,nem volt ereje kicsomagolni őket.

Eltelt egy pár hét és kezdett ráébredni, hogy ez az új kezdet egy új esély a boldogságra.
Megrögzötten hitt abban,hogy az embereknek kiszabott sorsuk van,amit nem kerülhetnek el, és ha rossz éri őket,csak azért történik,hogy mire oda jutnak,készen legyenek mind lelkileg,mind fizikailag.
Nem volt könnyű elhinnie ezt az elején,de aztán rájött,hogy ezzel a hittel az egész élet egy játékká válik,és ha jól játszik,nem veszíthet semmit,soha többé.Hiszen mindennel nyerni fog,történhet jó vagy rossz.Mindenből építkezhet.

Lassan betöltötte a 28.évét és úgy érezte,hogy lemarad dolgokról,de végül nem is annyira bánta.Azt hitte kislány korában,hogy ennyi idősen már boldog feleség és anyuka lesz és tessék,kezdhetett mindent elölről.Mégis igyekezett meglátni a jót ebben is,sikerült is,hiszen bebizonyosodott,mindenben van jó.Nyert egy kis időt,húzódhatott volna tovább is az ügy.
De így végre ott állt szabadon,lelkileg senkihez sem kötődve,és akkor egyik nap rádöbbent,hogy alig ismeri önmagát.
Hiszen mindig csak valaki máson keresztül látta,milyen is ő,és most nem volt ott senki.

Ez a nap valamikor március elején jött el, 2 hónappal azután,hogy ott ült, a dobozok, a régi élete romjai fölött és csak potyogtak a könnyei.Az eltelt két hónapban megnyugodott,rájött,hogy ennek is,mint mindennek oka van,és elfogadta,hogy az ő élete így fordult.

Aztán egyik nap egy központban elsétált egy kirakat előtt.Tovább ment,bár érezte,hogy valami dolga van ebben az üzletben,csak nem tudta pontosan,mi.Mint amikor tudja,hogy szeretett volna valamit venni ott,csak elfelejtette,mit is egész pontosan.Sétált a kirakat előtt oda-vissza..s végül bement.Sorra járt minden polcot,végignézte a szebbnél szebb könyveket,füzeteket,naplókat,böngészett,szeretett volna újra beleszeretni valamibe.Kíváncsi volt rá,hogy egyáltalán képes-e még rá.Tud-e még csak úgy,félelem nélkül szeretni?

Leguggolt az egyik polcnál,ahol csodás madaras motívumokkal bekötött naplókat talált,de ezek sem voltak az igaziak.Nem is tudta mit keres,de elkezdte kipakolni az elöl lévő darabokat,hogy megnézze,mit talál hátul.
Olyan érzés volt,mintha nem is ő maga akarta volna így,sokkal inkább a sors.

És végül megtalálta.
A borítója méregzöld,fekete cirkalmas betűkkel az állt rajta:"Az eredeti 100 napos napló-olyan napló,mely tündéri varázslattal váltja valóra a kívánságodat!"

A lány,bár nem is tudta,pontosan erre volt szüksége.Magához szorította a könyvet és megpróbálta visszatartani az örömkönnyeit,úgy futott vele hazáig.
Otthon elővette a legszebb tollát,amivel a legjobban szeretett írni,és fellapozta az illatos oldalakat.
Az első oldalon egy mesés,üres keretet talált,mely alá az volt írva,ide kell írnia,mire vágyik,hogy megvalósulhasson.

Törte is a fejét,mi legyen a pontos kérés,hiszen ha mást nem is,azt megtanulta már,hogy vigyáznia kell,mit kíván,mert pontosan azt fogja megkapni.Arra gondolt,azt írja oda,"Szerelmes szeretnék lenni!",de aztán erről letett,mert ez nem megy egyedül,és jelen pillanatban lehetetlennek tűnt,hogy ez működhet,ilyen sebekkel a szívében.Aztán azt próbálgatta,milyen lenne,ha azt írná be:"Sikeres szeretnék lenni!",de végül ezt is elvetette,hiszen ez nem tenné boldoggá feltétlen...és itt történt meg az első csoda.
Rájött,mit is vár az élettől tulajdonképpen,mi az,amiért érdemes élni,nem a pénz,nem a siker,nem a ragyogás,hanem a Boldogság.

Már írta is be,gyöngy betűkkel a keretbe:"Boldog szeretnék lenni!"